Zalár József (1825-1914): Samil hazája

(A kép forrása: http://www.vk-gyongyos.bibl.hu/hhires.html)

Örökzöld bércek hamvas ormai,
Hol a sasokkal fellegek tanyáznak;
Virágos völgyek sűrü ligete
Búvó fészkével a dalos madárnak;
Sötét erdők hárslombos sátora,
Tündér-barlangok, rejtélyes hegyekben;
Csodákkal teljes, élő hősrege:
Samil hazája, - oh, bocsásd be lelkem!

Hadd andalogjak e szűz ég alatt,
Hadd lássam bíbor hajnalát keletnek!
Tündöklőbb itt a napnak sugara,
Itt éjjenkint új csillagok születnek.
Fenn a tetőkön édes lég üdít,
Lenn a völgyekben titkos félhomály van,
S az illat fája balzsammal kinál...
Beteg szivem tán meggyógyul e tájon!

Hadd lássam a föld legszebb lányait,
Szemükben a fényt, ajkukat mosolygva,
S a termet és arc minden gyönyörét
Tündérkezektől koszorúba fonva;
Azt a hatalmat, mely előtt a föld
Porát csókolják őrjöngő királyok,
S az üdvösségnek mind a hét egét
Odaadnák, - hogyha mosolygna rájok.

Hadd lássam a prófétát, amidőn
A szent hegy ormán leborulva térdel,
És a magasból felhő száll alá,
Hogy elborítsa őt ezüst ködével, -
S nem mer fölnézni... fél meglátni azt,
Kinek az ég s föld rettegi hatalmát...
De hall lelkében égi szózatot
S bölcsen megérti Isten akaratját.

Hadd halljam a próféta szózatát,
Midőn buzdítja népét a csatára.
Zeng, mint az ég, az ihletett ajak,
Szent átkot szórva népek ostorára.
És lángra gyulnak a hideg szivek,
És öldöklő fény villog a szemekben,
Feszül a karnak minden idege
S rettentőn kérdik: hol van hát az ellen?

Hadd lássam őt, a hőst, táltos lován,
Midőn népével a csatába vágtat!
Rohan, miként a villám, legelől,
Villogtatván szent kardját Attilának.
És hull az ellen, mint a falevél,
És folynak a vérpatakok nyomába,
S az összetört had omladékain
Fölzeng a hálás győzelem imája.

Hadd lássam őt a harc vérmezején,
Százezrek ellen küzdő erejében,
Midőn sergéből egyedül marad
S egyszerre érez száz dárdát mellében.
Csodává lészen most a viadal,
De meg kell szünni végre a csodának,
S zokogva tör ki a népsiralom:
Meghalt prófétánk! Vége a hazának!

Hadd halljam a nagy, rémes hallgatást,
A szörnyü csendet, mellyel harcba szállnak -
Vezér nélkül a csüggedt bajnokok,
Előre sejtvén vesztét a csatának.
S hadd halljam a zajt, egy ország zaját,
Mennydörgését a nemzet örömének,
Midőn eléjök a próféta áll,
És szól: Mit féltek? Nem haltam meg! Élek!

Oh, boldog ország! oh, szent föld, hová
Az égiek még mostan is lejárnak!
Prófétád ajkán Isten szól veled,
S éled korát szép, lelkes ifjuságnak!
Ifjodni érzem én is lelkemet
S oly boldog szívem, hogyha elsohajtja:
Én is hiszem, mit a próféta mond,
Előttem is szent a próféta kardja!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)