Magyar Gyula: Az én szegény druszámról

(Ajánlva a legszebb lánynak.)

Miért virul a rózsa, ha egykor elhervad, miért zeng a fülemile édesen, búsan, ha egykor úgyis meghasad a szíve szegénynek?...

Miért kel fel a nap, ha egykor lenyugszik, és miért ragyog a csillag, ha egykor úgyis lehull?...

Minden múlandó: élet, boldogság, csak egy van örökös, egy van halhatatlan, és ez te vagy, édes méreg, ölő gyötrelem: szerelem!...

Miért is vagy te ezen a világon? Azért, hogy boldogságot teremts, melyet azután szétrombolsz? Azért, hogy pírt varázsolj a lánynak s az ifjúnak arcára, amelyet azután ellopsz és adsz helyette szép, fehér színt, haloványat: a halál színét?!...

Óh, én láttalak téged, te varázsos istenség, te vészes hatalom! Óh,én láttalak ezer és ezer változatban!

Láttalak, mikor ott voltál az ifjúnál, aki nagyravágyó volt, kinek szívéből kiűzted a nagyravágyást, hogy helyébe tehessed édes töviseidet, édes ábrándjaidat?

Láttalak a bölcsőnél, láttalak a sírnál; láttalak szeretve, tisztelve és láttalak megvetve, gyűlölve!

És amikor láttam azt, hogy milyen dicsővé tudsz alkotni egy embert, akkor megszerettelek… És amikor ismét láttam, hogyan tudod elsüllyeszteni azt ma, kit  tegnap glóriával öveztél, akkor meggyűlöltelek. Most szeretlek és gyűlöllek, féle tőled…

Pedig nem szoktam félni semmitől.

De hát te hatalmas vagy, te mindenható vagy, te tudsz félelmet is teremteni…

Én sem féltem tőled, kigúnyoltalak, kikacagtalak, akkor azután elvezettél engem az én druszám koporsójához…

*

Szép leány volt, kimondhatatlanul szép volt!

Az a két, szép szeme, azok az aranyszínű, selyempuha fürtjei, az a bódító tekintet és az a hófehér, madonnaarc, azután meg az a szobornak való arányos termet.

Emberi szem még nem látott szebbet, kápráztatóbbat. Aki csak ránézett, meg volt igézve, bűvölve, aki belenézett azokba a szép szemekbe, akire ráesett az a lélekrázó tekintet, annak jobb lett volna soha nem születni erre a bolond világra.

Futott utána apraja, nagyja; örege, ifja, mintha csak valami csodás, bűvös tündér lett volna…

Hiszen az is volt…

Volt nekem egy igen jó barátom, úgy szerettem szegényt, mint önmagát, druszám volt az, isten nyugosztalja.

Igen jóravaló fiúnak, víg cimborának tartották a többiek, csak egy hibája volt szegénynek: kicsapott diák volt! Ez az én druszám egyszer bele talált nézni azokba a sötét tekintetű, villámos sugárú szemekbe, azok meg visszanéztek rá sötéten, bódítón…

Azóta ez a gyerek meg volt babonázva, nem volt sem éjjele, sem nappala.

Azelőtt, ha eljött hozzám, félnapig is ott volt nálam, s elbeszélgettünk sok semmiről, sok hiábavalóságról…

És most? Most még túrós haluskával sem – nagyon kedves étele volt – lehetett volna két percnél tovább marasztalni.

Egyszer kérdőre vontam a fiút, mi baja?

- Hát nem tudod?

- Hogy tudhatnám?

- Hát druszám, szerelmes vagyok a város legszebb leányába.

- A Mariskába?

- Igenis.

- No, édes druszám, mikor téged kicsaptak, akkor az a te hétszer sovány latintanárod azt mondta, hogy elvesztél; az hazudott, de most én mondom ugyanazt és én igazat mondok.

Hogyan kikacagott engem azért ez a gyerek, még a könnyei is hullottak nevettében.

Szegény, ha tudta volna!...

*

Én úgy szeretem a tavaszt, a tavasznak kis virágait, a hóvirágot, nefelejcset és violát. Hiszen nincs is ember, ki ezeket nem szeretné.

Kegyed is szereti ugyebár, nagysád?

Nem?... Igaz, kegyed ezt a szép évszakot nem szereti, kegyed a telet imádja.

Szép is a tél, mikor át-átrohan a hosszú pusztákon,a tágas téreken a szilaj orkán, azután nem hágy mást maga után, mint azzal a fehér szemfödővel befedett, holthalovány, puszta földet…

Mikor letépi a fák leveleit, mikor elriasztja a kis madárkákat, akkor is nagyon szép a tél.

Hiszen ki törődik azzal az egypár szál őszi virággal, melyek ott virultak a mezőn, félrevonulva, elrejtve?... Senki sem!

Kegyed se törődjék szép nagyság, hiszen ha tél nem volna, nem lenne nyár sem; pedig nyáron nyílnak azon hervadt virágok helyett újak, szépek: büszke, piros rózsák.

Azután meg, ha tél nem volna, nem lenne ősz sem, a kikiricsek és a „leidinant” kinevezések „szezonja”.

Ó, hisz lássa, ennyi szép kilátás mellett lehet is szeretni azt a zimankós telet!...

*

Szegény, ha tudta volna!... De hát nem tudta! Hitt annak a csalfa mosolynak – bízott abban a fénylő szempárban, annak vészes sugarában.

Szeretett, végtelenül szeretett, egy célja volt csak, jövőt teremteni magának. A kicsapott diákból lett magántanuló, szerzett bizonyítványokat és mosolygott rám, mintha csak azt mondta volna: - Ezt mind annak a lánynak köszönhetem!

Szegény druszám, szegény druszám!... Én tudtam, hogy ő miként szeret és én tudtam azt, hogy nem szerettetik viszont. Én félhettem őt, mert tudtam, hogy nem bírja elszenvedni a csalódás kiszenvedéseit. Ismertem heves véralkatát, ismertem szíve dobbanását, tudtam, hogy nem reszket keze, ha azt megállítani kell.

Istenem, miért is szoktak az én sejtelmeim mindig valósulni!...

*

Elnémul a fülemile, ha párja haldokol; elfonnyad a rózsa, ha jön az őszi szél; minden változik, csak a természet marad örök egyhangúságában.

És mi az, ami mindent megváltoztat, melyik az a hatalom, mely a boldogtalanságból boldogságot és a boldogságból viszont boldogtalanságot teremt?

Ez a valami ismét: a szerelem… Az én barátom is megváltozott egyszer. Az én Gyulámból nagyon szomorú ember lett. Kerülte a társaságokat, került mindenkit, került még engem is.

Ha kérdezték tőle, mint van ez? Azt felelte, hogy készül a „maturusra”.

Én tudtam, hogy ez nem igaz, de azért nem mondtam neki ellent. Hanem egy szép délután elmentem édesanyjához, szegény özvegyasszony volt, ott lakott a város végén – és megkérdeztem tőle, hogy mit csinál mindig az én druszám?

Az azután sírva mondta el, hogy a fiú egészen megváltozott, hazajön,ír-ír valami bolondos dolgot s azt elolvassa, s elsír, elzokog rajta órákig.

Én kértem, hogy mutasson e bolondos írásokból egyet. Az öregasszony előkeresett az asztalfiókjából egy papírdarabkát, azután odaadta, hogy olvassam el.

Én olvastam:

A hogy én szeretlek,

Nincs annak határa,

A hogy én imádlak,

Nincs, ki ugy imádna!

Ugy sajog a lelkem

Szőkelány te érted,

S imámat nem érted.

Ugy sajog a lelkem,

Ugy kinoz a bánat;

Ugy dobog ez a szív,

A bohó, utánnad…

-        -        -        -

-        -        -        -

Eddig haladtam az olvasásban, midőn valaki hátul befogta a szemem.

- Druszám!

- Én vagyok!

- Te költő vagy!

- Holnaptól kezdve színész vagyok.

- Hát a maturitas?

- Az marad magának!

Én elnémultam, a szegény édesanyja kezdte el a könyörgést…

Ne hagyj itt kedves fiam, ne hagyj itt, ne menj el!...

Az én druszám nem beszélt sokat, hanem odament, összecsókolta azt a szegény özvegyasszonyt, a legjobb anyát.

Én kedves, jó anyám!... Ezután elkezdtek mindketten zokogni, én néztem őket, s egyszer csak azt vettem észre, hogy az én szívemet úgy nyomja, facsarja valami, s én is velük együtt sírok, zokogok…

*

- Igyunk gyerekek, aki ragyogója van! Hisz ha tudom, ma Gyula napja van!

- Igaz, hisz az én nevem napja van! Nohát, igyunk.

És ittunk boldogért, boldogtalanért, éltettük a hazát és szidtuk azt a huncut németet.

Egyszer azután eszembe jutott az én színész druszám is, aki már akkor híres ember volt.

- Igyunk az ő emlékére is, adjon isten neki sok dicsőséget, aranylevelű babérkoszorút, hosszú életet.

Koccintani akartunk!

Mikor én fel akartam emelni poharam, az három darabban esett széjjel.

Kértem másikat, az is eltörött.

- No fiúk, én ma nem iszom Gyula egészségére.

- Jó éjszakát!

- Szervusz!

Hallottam, amint kikacagtak, babonásnak, bolondnak neveztek. – Azután hallottam, amint rákezdték:

„Lesz még csillagos az ég,

Majd eszedbe jutok még,

De ár akkor későn lesz,

De már akkor későn lesz,

Ha a szívem másé lesz!

*

Másnap délután olvasgattam a vidéki lapokat. Én a gyászhíreket nagyon szeretem olvasni.

Most is meghaltak, az öngyilkosok nevét kerestem. Bár ne láttam volna meg azt a nevet, az én druszámnak nevét! Az is ott volt, azt is olvastam…

Mikor hazamentem, egy levélke feküdt az asztalomon. Fölbontottam és olvastam:

„Druszám! Igazságod volt én elvesztem!

Ne szeress soha!                    B. Gyula.

Szegény, szegény druszám!

És a Mariska? Ő még most is a város szép leánya!

Vajon tudja-e, hogy az a bolondos fiú miért ment át a másvilágra „szerelmesnek”? És ha tudja, vajon sajnálja-e?

Forrás: Veszprémi független hírlap 1. évf. 5. sz. Veszprém, 1881. okt. 29. szombat