Halovány orczámon forró könyek égnek,
S szviemet emészti titkos fájdalom,
Mikor szakad vége már e szenvedésnek,
Álomra fejemet mikor hajthatom?
A virág elhullott,s künn a puszta ágon
Levél nem zöldel, s madár hallgatag
Szivemben is elnyilt a tavasz immáron,
S a cifra virágok elhervadtanak…
Megízleléma szerelem bájitalát.
S lelkem fel a magas égbe szárnyala,
Azt hivé, hogy örök üdvére talált ott,
hogy övé a menynek legszebb angyala.
S hogy mámorával szivta szivemet tele,
A varázs ugy betölté, megszédité,
Hogy elkábulva estem a mélybe le,
És azóta szivem, lelkem a siré.-
Nyomor és szenvedés kisér most utamon,
És ütnek tört szivemen millió sebet,
Keserü éveknek tövise, átka nyom,
Lelkem a nyugalom, sir után eped.
Jövel hát enyhe sir, bontsad szét fátyladat,
S takard el örökre néma bánatom,
Az édes szerelmet, szárnyaló vágyakat,
Amelyeknek már csak romját láthatom.
Jövel ó enyhe sir, borulj föléje,
Temető kertnek szomorufüz ága,
Szálljon rá a feledés örökbus éje,
S a dalos madár ne találjon rája…
Forrás: Veszprémi független hírlap 2. évf. 1. sz. Veszprém,
1881. jan. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése