Szűntelen ingerlesz, te, reám mosolyogva tekintvén,
Oh szerelem, mégis durva vagy és te komor.
Vagy mit akarsz te, szilaj gyermek, velem? éjha, dicsőség
Istennek kezeket hánni az ember után?
Tőr, hurok ellenem áll; mert nincs tudtomra, kit ápol
Délia, mást csalfán éjjeli csendbe rekeszt.
Ő ugyan egyre tagad mindent; de ki hinne szavának,
Engem is ő folyvást férje szemébe tagad.
Én, nyomorult, feladám, mint kell megcsalni az őrzőt,
Ez leckém által megnyoma íme veszély!
Mellyel okot költött, egyedűl mint hálna magában;
S mint zörgés nékűl ajtaja sarka kinyílt.
Fű-levet, írt adtam, mellyel kéksége eloszlott,
Amit enyelgés közben Vénus az arcra harap.
Ám te, csalárd hölgyed vak-tyúkos férje, te engem
Tarts mellette, nehogy több vita érje fejed!
Hogy sokat egy fiatal dícsérjen nyelve, ne engedd;
Azt se, hogy álmában mejje kitárva legyen,
És ne kacsingasson; ne is írjon cslfa betűket
Újja az asztalodon bor-leve dűlte után. - -
(Ford.: Perecsényi Nagy László, 1818.)
*
Az Álbius Tibullus versei című kötetből
*
(Forrás: Homér és Osszián - Versfordítások Faluditól Arany
utánig 1750-1900, I.kötet,
Magvető Könyvkiadó, Bp., 1957.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése