Fiad is csak letört ág volt,
a bozótban oly kicsi nyom,
véresen, hülyén, tanácstalanul
mégis nélküled bujdosom.
Csodákat villantottál néha,
s fák felett szállt a dal –
de szemeim ilyenkor elvakultak,
vagy henteregtem leányokkal.
Bozótlakók közt hártyabőrű,
én ordítok úgy vadul –
Uram, már csak a szemem lángol
lerogytam, a torkom elszorul.
(Forrás: Kalangya,
1944.06.15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése