-
kiadatlan kézirat –
Hölgyeim és
Uraim,
háromhónapi
szakadatlan munka után a napokban fejeztem be Shakespeare Téli regé-jének
fordítását, melyet a jövő idényben egy színházunk mutat majd be. Kemény munka
volt. Most pedig, hogy idejövök az Önök színe elé, az asztalhoz, még mindig az
ő szavai zengenek bennem. Shakespeare-ről beszélek.
*
Shakespeare
1611-ben írta a Téli regé-t. (Vitás, hogy ez-e vagy a Vihar-e legutolsó
darabja.) Ekkor már 36 dráma volt mögötte és 7 nagy költemény. Utána
visszavonult, fáradtan és elégedetten, mint a biblia Istene, ki miután
megteremtette az embert, a hetedik napon pihent. Negyvenhét éves volt. Ötvenkét
éves korában - öt év múlva - pedig meghalt.
*
Engem
ez a darab nagyon vonzott, mint sokakat, kik legköltőibb alkotásának tartják.
Petőfi Sándor annak idején szintén foglalkozott a gondolattal, hogy lefordítja
és váltig sajnálhatjuk, hogy tervét nem valósította meg.
*
Mi
érdekelt benne? Az öregedő művész, ki már mint művész érti a mesterségét s az
ember, ki már mindent tudott, ami az életben jó és rossz, nemesség és aljasság
s kimondhatatlan fájdalom, aztán még egyszer felvonultatott maga előtt mindent,
mielőtt végkép elnémult.
*
A
Téli regét egy gyermek kezdi mesélni, Mamillius, az édesanyjának, tíz-tizenegy
éves kis királyfi, ki meséjét nem tudja befejezni, mert édesanyját
elhurcoltatja féltékeny édesatyja, a gyermek pedig az egyetlen jelenet után
eltűnik szemünk elől, meghal.
Ez
a gyermek kedves, koraérett, korát meghaladó értelemmel és nemes arcán a halál
sápadt jegye. Érdekes és megdöbbentő, hogy Shakespeare, ki annyi változatos,
ünnepélyes és hétköznapi embert rajzolt, a gyermeket csakis így, tragikusan
tudta látni. Még egy gyermeket festett ezenkívül, ki hasonló ehhez, a „János
király”-ban a kis Arthur herceget, kit izzó vassal akarnak megvakítani, aztán
leugrik a magas sziklafalról és szörnyethal.
Ennek
a különös jelenségnek magyarázatát két tizenhatodik századbeli angol anyakönyvi
adat adja meg. 1585-ben Shakespeare Vilmosnak és feleségének, Hathaway Annának
ikrei születtek, egy leány, kit Judithnak neveztek és egy fiúcska, ki a
keresztségben a Hamnet nevet kapta. Aztán tizenegy év múlva, 1596-ban a halotti
könyvben ezt olvassuk: Hamnet, filius William Shakespeare. Shakespeare Vilmos
fia, Hamnet tizenegy éves korában meghalt.
Shakespeare-nek
ez maradt egész életében legnagyobb fájdalma. A gyermek, ki ártatlanul és
tehetetlenül a kegyetlen világgal, a roppant világgal birkózik, mindig az ő
kisfia, ki szemben áll a halállal.
Hamnet,
ez a név e rettenetes emlékek gazát bolygatta meg benne. Nem véletlen, hogy azt
az alakját, ki szívéhez legközelebb volt, a dán királyfit Hamletnek hívják.
Mamillius alakjában regeszerűen, utoljára vonul föl Hamnet.
De
a másik gyötrelme is hangot kapott, melyet egy élet tapasztalata után nem
tudott végleg elintézni, személyes ügye, talán legegyénibb, legordítóbb
szenvedése, a féltékenység - az a gondolat, hogy a nőt, akit szeretünk, a
változó, sohasem állandó szenvedélyek torlatában élve is elveszthetjük, mint
azt a gyermeket, kit elragad tőlünk a halál. Fiatalabb korában már szembenézett
vele, keményen. Othello az első féltékeny hőse. Posthumus a második, Leontes,
Szicília királya, a Téli rege főalakja a harmadik. Ez is meggyilkolja
szenvedélyével Hermionét, akár Othello Desdemonát. A törvényszéki tárgyaláson a
tisztes és hű királyné, kit házasságtöréssel vádol, elájul, aztán hírül hozzák
Leontesnek, hogy Hermione meghalt.
*
Csakhogy
itt a megoldás más. Shakespeare, az öregedő költő, a bölcs művész, ki mindent
látott és mindent tudott, élete utolsó éveiben nem akarta - nem nemakarta - nem
bírta színről színre szemlélni az élet megoldhatatlan borzalmait. Az ifjúság
derűs, az öregkor szomorú. Ez igaz. De a költészetben megfordítva van. Ott a
tapasztalatlan ifjúság a komor s a tapasztalt öregkor, mely már magán viseli
azt a tragikumot, melyet az ifjúkor elég erős volt elképzelni, a sír előtt
ösztönösen védekezik a sötétség ellen és megegyezésre hajlandó, vidámságra
lágyul. Lehet-e, hogy az élet nyom nélkül elmúljék? Nincs mód, hogy
összehangoljuk végtelenségre törő vágyunkat és véges sorsunkat, hogy
tiltakozzunk a sok igazságtalanság ellen, mely börtönbe veti a jókat,
fölmagasztalja a rosszakat, elrabolja tőlünk minden ok nélkül azokat, akiket
szerettünk? Valami rendet keres az öregkor, valami igazságszolgáltatást. Az
öregkor hinni akar.
Shakespeare
is hinni akart és hitt is. A Téli rege felel arra, miben hitt.
Itt
egy csodával oldotta meg a cselekményt. Hermione nem halt meg, később magához
tért ájulásából. Paulina, a királyné udvarhölgye elbujtatta úrnőjét, aztán
tizenhat évig rejtve tartotta ott és miután Leontes bűnéért eleget vezekelt,
eléje tárja, mint szobrot, azt mondja, hogy egy szobrász által elkészíttette a
királyné képmását s a zene hangjainál életre kelti őt. A halottak föltámadnak.
Shakespeare föltámasztja a halottakat. Ennek pedig mély értelme van. Lássuk,
hogy mi az.
*
Miben
hitt Shakespeare?
Vallására
nézve katolikus volt, az maradt akkor is, mikor VIII. Henrik puritánjai
elevenen nyúzták meg, máglyán égették el a pápistákat s kilenc rokonát
kivégezték. Feleségével - mint egy újabban napfényre került adat bizonyítja -
egy katolikus püspökségen kelt egybe. Ez a magatartása nemes dac lehetett. Az
ellenzékhez tartozott. De a tételes dogmában nem hitt soha. Lépten-nyomon
árulja el, drámái különböző helyein, hogy mennyire bizonytalannak tartja földi
sorsunkat s mennyire veszélyesnek az azután következőket. Hamlet, ki mindig
helyette beszél, nem tudja, hogy „mily álmok jönnek a halálban” s oly arccal
nézi a temetőben a koponyákat, mint aki a teljes, föltétlen megsemmisülés
bizonyosságát látja maga előtt. De Hamlet is hitt valamiben.
Hitt
a művészetben, a zenében, a színészetben s lelke lelkéből szól, mikor a
színésznőt mint királynét köszönti és mint szakember tanácsot ad a művészeknek.
Shakespeare a művészetben hitt, mely túl a földi törvényeken megválthat
bennünket, hitt a művészet vallásában. Ez volt az ő igazi vallása.
Soha
világosabban nem fejezte ezt ki, mint a Téli rege utolsó jelenetében, mely
talán utolsó írása is. Ez az ő búcsúja az élettől és művészettől: hitvallás.
Íme
egy halott megelevenedik. A csalóka Művészet széttöri a sors korlátait, a
szobor, a szépség mása élni kezd, mert fölébreszti a zene.
Ezt
a jelenetet, mely jelképes, minden ízében bemutatom Önöknek:
***
Itt
vége a regének. Utoljára megesett tehát a csoda, nem valami hókusz-pókusz,
különös szemfényvesztés által, hanem az egyetlen csoda, amely az életben
megtörténhetik, a művészet csodája által. A szenvedés megkapta jutalmát. Én
pedig búcsúzóul a legnagyobb költő hitét adom át Önöknek, melyet emelt
homlokkal vallhatunk mindnyájan: életünk mulandó, megsemmisülünk, elrothadunk,
de a szeretet még csodát tehet, a művészet mély erkölcsisége megőrzi, ami
elmúlik s halottainkat föltámasztja a költészet, a nagy, időn és téren kívül
való zene.
(Forrás: Nyugat 1941. 5.
sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése