I.
Özvegyasszony kora hajnaltájba’
Igyekezik gazdag úr gyárába.
A ruhája ütött-kopott, foltos,
Cipője is viseltes már, rongyos.
Hanem azért első a munkába’ –
Kell az a bér kenyérre – s virágra.
Két sírhalom künn a temetőbe’,
Ráborul a puha pázsit zöldje,
Öntözi a nyári est harmatja,
Csillagos ég kárpitja takarja.
Szegény asszony ki-kimegy hozzája,
Nefelejcset ültet a halmára.
Nefelejcsek kék virága mellett
Ünnepnapon hosszan elmerenghet.
Egyik kereszt korhadoz ár régen.
„Porrá válik, int az én jó férjem”
Másik kereszt még csak éppen barna –
„Egyetlen szép fiam van alatta.”
Régen volt már – a „rettentő” évbe’.
Csatába ment deli ifjú férje.
Amikor a szőkevizű Rajna
Vérrel folyt – a német tört át rajta.
Elment ő is védeni a császárt –
Porosz golyó érte szíve táját.
Itt maradt a szöszke kis fiúcska,
„Fölnevelem rettentő bosszúra!
Ő veszi fel azt a véres fegyvert,
Mit haldokló apja földre ejtett,
S diadalra a franciazászlót,
Kicsiny árvák, majd ti hordozzátok!
Lesz még dicső,nagy
Franciaország,
Minőnek a halottak álmodták!
Édes fiam, ha én ezt megérem!”
Tűz, boldogság ragyogott szemében –
Húsz évre rá pedig forró könnye:
Párbaj – fia tüdeje átlőve...
Hull a levél, rügy fakad helyébe:
Nem jő tavas a bánat telére.
Fellegekből nap mosolya árad:
Nincs mosolya gyászoló anyának.
Éjjel-nappal ott mered előtte
Két sírkereszt künn a temetőbe’.
II.
Egy nap, midőn fölmegyen a gyárba,
Harci dalt hall. Minden ajtó zárva,
Állanak a pörölyök, a gépek.
„Ünnepünk van öreg néni, értsd meg!
Párisból jött törvény, parancsolat:
Ünnepet ül a szabad gondolat!
szegény asszony de sehogysem érti,
„Nincs munka, hát így is lehet élni?”
Imádkozni menne a templomba,
Katonaság, csendőr ostromolja.
„Gyárrá tesszük a te templomodat:
Ünnepet ül a szabad gondolat!”
Menne haza, könnyezve, remegve,
Részeg csapat támolyog rá szembe.
„Elvtársnő, jöjj velünk a korcsmába!
Igyunk egyet a kormány javára!
Be is rúghatsz – hehehe – ma szabad:
Ünnepet ül a szabad gondolat!”
Menne ki a néma temetőbe.
Sírkeresztje mind, mind összetörve.
„Babonaság, ostoba bálványok!
Majd legelőt csinálunk reájok.
Vegyük egy kis hasznát a holtaknak,
Aki tud, az így is feltámadhat.”
Szegény asszony némán hazamégyen,
Nem kesereg, könny sincs a szemében,
Csak a bosszú lángja ég helyette,
Csak a lelke halálra sebezve.
„Él még ott fenn – hiszem erős hitben –
A rettentő, bosszúálló Isten!”
III.
Forgatag a csalóka szerencse,
Jaj annak, ki bizakodik benne.
A préfet, ki bősz ellenség módra
Templom ellen vezényelt ostromra,
S ki legázolt sírhalmot, keresztet,
Arra ébredt egy nap, hogy kegyvesztett.
Új párté lett a hatalom kulcsa,
A sok állást mind betöltik újra.
Régi ember? Eresztik világnak.
Nem is sokat tektóriáznak.
És a tömeg – ősrégi szokása –
Tapsol, ujjong, éljenez hozzája.
Tegnap úr volt, - ma koldus koldusa,
Gúnykacajjal üldözi az utca,
Tegnap félték – ma az utcakölykek
Megdobálják s szemébe röhögnek.
Kikerüli minden jó barátja –
ez az utca igazi hálája.
A préfet úr tegnap még bálványa,
S most, hogy ledőlt a semmi porába,
Az a boldog, aki rúghat rajta.
Kergeti az üldözők csapatja
Gúnykacajjal, s bottal fegyverkezve, -
Menekülne, hogyha volna merre...
Már itt vannak, - utolérik nyomba’.
Besurran egy kicsi házikóba.
„Jó asszony, az Istenszent nevére,
Rejtsen el, az éltemnek vége!
Ez a tolvaj, ez a gyilkos banda –
Megölne, ha a kezére kapna!”
Özvegyasszony két szeme megvillan.
Itt a bosszú, a rég várt perc itt van!
Ez az ember, aki parancsolta,
Sírkeresztjét törjék darabokra,
Ez gázolt rá a két kis sírhantra –
Itt a bosszú édes pillanatja!
Künn az utca háborog, fellázadt.
„Kutassuk át ezt a rongyos házat!...
Én jól láttam, ide menekült belőle.
Felkötjük a kapu félfájára” –
Zuhog a kő, ütés egyre-másra.
Benn a férfi arca reszket, sápad,
„Lerombolják ezt a gyönge házat!...”
Az asszony meg, ahogy reá néze,
Feldúlt drága sírja jut eszébe.
Két sírhalom künn a temetőbe’...
Rájuk borult puha pázsit zöldje...
És fölöttük szent jel – a két kereszt –
A bocsánat – a hit – a szeretet –
Künn harsány hang riad fel egyszerre:
„Add ki, hogyha nálad van elrejtve!”
És az asszony ráfelel szilárdan:
(Csak egy könnyet fojt vissza) „Nincs nálam!”
Forrás: Krüger Aladár: Orgonaszó – Költemények 2. kiadás –
Budapest, Szent István Társulat 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése