Asszony, rászed a szépségedbe vetett bizodalmad,
én cselekedtem, hogy ekkora benned a gőg.
Vak szerelem dicsért dalaimban, Cynthia, eddig:
orcám szégyene ég mindama verseimért.
Hirdettem, hogy a tested ezer buja báj keveréke,
a szerelem mindent kétszeresen mutatott.
Szóltam a bőrödön átlehelő, üde hajnali pírról,
mely csupa kendőzés volt, ügyes álvirulás.
Mit szívemből semmi baráti tanács ki nem ölt és
thessali jósnő vén ujja ki nem kuruzsolt:
- aegei hullámok zivatarvert vándora, vallom
önként és szabadon, - már kivetem magam is.
Megbabonázva, Venus tüzes üstje fölött aszalódtam,
hordtam láncokat is hátracsavart kezemen.
Íme, virágkoszorúzta hajóm már horgonyokon ring,
sok csúnya zátony közt mégis öbölbe futott.
Tépázó vihar ájulatából éledek újra
s összecsukódnak mély, tűzbe borult sebeim.
Ó, hideg ész, ha te isten vagy, már csak neked élek,
Jupiter úgyse figyel semmi imámra: süket.
Énrajtam kacagott a világ valahány fecsegője
s víg lakomáikon én voltam a friss csemege.
Szolgád tudtam lenni, kezes rabod, asszony, öt évig, -
nagy hűségem után fogsz te jajongani még.
Könny sem igéz már, ismerem ezt a fogást, kitanultam,
csalni akarsz, ha zokogsz, Cynthia, csalni akarsz.
Én is sírnék most, de galád szavad elveri búmat,
hogy viszonyunkat még holta után se kíméld.
Ég veled, ajtó, melyre sosem sújtott le az öklöm,
és te küszöb, mely sírsz már szomorú szavamon.
Téged a titkolt évek súlya gyötörjön el, asszony,
s rútan lepje be szép arcod a sok kusza ránc!
Majd, ha iszonnyal nézed a ráncokat ócska tükörben
s tépni szeretnéd gyér, őszbevegyült hajadat
s tűrnöd kell, hogy a gőg kitaszít és sértve lefitymál,
bánni fogod keserűn mostani tetteidet!
Ezt jósolja neked haragos versemmel a végzet.
Térj már észre: a kor elviszi bájaidat!
(Ford.: Dsida Jenő)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése