Hamar László: Nagylelkű vetélytárs

- Rajz a szabadságharc korából –

Nem volt szebb leány a faluban Nádházi Juliskánál. Piros két orcája majd kicsattant a duzzadó vértől, bogárfekete szemei pedig oly tüzes fényben égtek, hogy még a legnyirkosabb tapló is szikrát kapott volna az azokban égő, gyújtó villámoktól. – Hát még eperajkai?!... Óh, azok ha mosolyra nyíltak, még a legkeményebb fejű ácslegényt is elszédítették volna.

Termete nyúlánk volt, mint a jegenye, hajlékony, mint a nádszál; szóval Nádházi Juliska szépségre nézve cseppel sem állott hátrább a mesebeli tündérszép Ilonánál.

Volt is annyi bámulója, mint réten a fűszál; ha kilépett az utcára, nem ment el mellette senki anélkül, hogy kecses bájait meg ne csudálta volna. És ha vasárnaponként csinosan kiöltözködve az isten házába ment, s ha véletlenül a pap rátekintet: úgy rajta felejtette a szemét, hogy a prédikációban megakadt.

Hanem amilyen szép volt Nádházi Juliska, mint eladó leány, épp oly helyre-legény volt Csillag Bandi, a házasulandó férfiak között. Cifra, nyalka, takaros – szóval a legszemrevalóbb fiú volt a falu címeres legényei között. És ha Csillag Bandi nem hagyta Juliskát tekintet nélkül, viszont Juliska sem állhatta meg, hogy egy titkos pillantást ne vessen a deli ifjúra.

De nemcsak szép külsővel áldotta őt meg az Isten, hanem nagy vagyonnal is, - mert hát az ő édesatyjánál, Csillag János uramnál nem volt módosabb ember abban a faluban. Háza, sok lábas jószága, szőlője, kaszálója s ezeken kívül aranya, ezüstje, bankója a ládában feles számmal. márpedig Csillag János uram után ez a temérdek gazdagság csak Bandira nézett, ő lévén édes ura-atyjának egyedüli örököse.

Jártak is utána a leányos anyák, - mindenik szerette volna megkeríteni édes szülötte részére. Hanem hát a szerelmet nem lehet erőszakolni; magától kell annak fakadni, mint a szívbéli imádságnak.

És csakugyan úgy is történt. Nádházi Juliska sem maga, sem édesanyja sohase árulták el sem szóval, sem tettel, hogy olyan nagyon vágynának Bandi ismeretsége után. És mégis megismerkedtek, mégis megszerették egymást.

Piros pünkösd napja volt. Az egész falu apraja, nagyja a helység legelő-földjén gyülekezett össze a zöldben. A gyermekek éktelen sivalkodások között katonásdit játszottak, a felserdült hajadonok és legények cicáztak, az öregek pedig nagy foltokban letelepedve, kedvtelve gyönyörködtek az ifjak mulatságában.

Vígan, gond nélkül futkostak a cicázók s nagyokat visítottak, ha az ügyes macska megcsípte a fürge egeret. Ilyenkor aztán a kérlelhetetlen macska – habár vonakodott is a zsákmányul ejtett egér: mégis csak kivette a vámot, cuppanós csókot nyomva a piros ajkakra.

Egyszer Bandi volt a macska; nagyon természetes dolognak tartá tehát, hogy mint legszemrevalóbb legény, a legszebb leányt vegye űzőbe. Űzőbe is vette s addig-addig kergette a félénk egérkét, mígnem utolérte. De mikor Juliskát Bandi meg akarta csókolni, oly szívrehatóan rimánkodott neki a szemérmetes leányka, hogy megszánta s ámbár nehezére esett, mégis lemondott a vámról.

Míg a jókedvű fiatalság ekképpen mulatozott, - távol a vigadók csoportjától félrevonultan egy sötét tekintetű férfi vigyázta a cicázó csoportot.

Sötét tekintete csak akkor gyulladt fel, ha Bandi Juliska után futkosott. Ilyenkor halk sóhaj tört ki kebléből, de ő egy keserű mosollyal csakhamar elfojtotta azt.

Ez a férfi egyáltalában nem állhatta ki a versenyt a falusi címeres legényekkel. Rút volt az istenadta!

Szemei kancsalítottak, arcát egészen elformátlanította a himlő, haja és ritka bajusza pedig olyan veres volt, mint a láng.

És azért mégis rá merte vetni szemét Nádházi Juliskára, sőt a mi több: titokban szerelmet is táplált iránta szívében. Igaz ugyan, hogy ezt ha négyfelé vágták volna sem árulta volna el senki fiának; de ez nem is tartozott másra, lévén ez az ő saját jól őrzött édes titka és szívbeli magánügye.

Dacára azonban, hogy ily gondosan rejtegette titkát, - azért mégis mindenki tudta, mi lappang az ő gondolatában és szívében.

Hogyne tudta volna az egész világ is, mikor Juliska még a szomszédba sem mehetett át anélkül, hogy a falu legrútabb legényével ne találkozzék. Nappal künt az utcán örökké Juliskáék ház körül ólálkodott; éjjelenként pedig átmászott a sövényen az udvarra, mint a tolvaj s odasettenkedett Juliska hálószobájának ablaka alá s ott epekedett hajnal-hasadásig, reménytelen vággyal küszködve szerelmi sóvárgásában.

Bodri, a házőrző kuvasz már annyira ismerte a rendes éjjeli vendéget, hogy közeledtére el sem vakkantotta magát, hanem farkcsóválgatással köszöntötte és oda telepedett le a szerelmes legény lábai elé s békés egyetértésben együtt virrasztották át a csendes éjszakákat.

Barna Sándor tehát nagyon szerette Juliskát és ez a Barna Sándor nem volt más, mint az a rőt legény, aki jelenleg ott a zöld mezőben, félrevonulva a vigadók csoportjától oly sötét lángban égő szemekkel nézi a cicázó társaságot, akarám mondani Juliskát, akit Csillag Bandi most újólag űzőbe vett.

A szép leány mint félénk őzike szalad üldözője előtt. Hah! Most éppen Barna Sándor felé kanyarodott.

Sándor szíve erre nagyot dobbant, s öklét önkéntelenül is keblére nyomta, hogy az abban ugráló húsdarab valahogy ki ne ugorjék helyéről örömében.

Csillag Bandi mindenütt nyomában fut Juliskának; a kipirult leány alig egy lépésnyire lebbent el Sándor mellett, tarka viganója még érintette is ruháját; de e kellemes érintés gyönyörét ideje sem volt élvezni, mert Bandi csakhamar ott termett s az útból őt kíméletlenül félretaszította.

A lökés oly heves volt, hogy Sándor tántorgása közben alig volt képes megtartani az egyensúlyt s már-már elterül a gyepre, de szerencsére összeszedte magát és talpán maradt.

- Hallod-e fickó! – kiáltott bősz haragra lobbanva Bandi után; ne rohanj úgy az embernek mint a veszett állat, mert istenemre, megemlegettetem veled piros pünkösd ünnepét!

Bandi meghallván e fenyegetést, nem üldözte tovább Juliskát, hanem visszafordult.

- Hogy volt az a mondás ecsém? – kérdezte kigyulladt arccal s kihívólag közeledett Sándor felé!

- Ne oly gangosan atyafi! – lökte oda a szót Sándor, mivel hogy eb ura kurta!

- Szerencsétlen, te kötekedni akarsz velem? – szólt gúnnyal Bandi.

- Kötekedni éppen nem, csak emberségre akarlak tanítani.

- Te engem emberségre akarsz tanítani nyomorult koldus?!... Ordítá Bandi fogait csikorgatva; csakhogy  későn keltél fel ecsém – folytatá dühösen öklével mellbe taszítva Sándort.

- Ne nyúlj hozzám fiú, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom! – szólt Sándor a felindulástól remegő hangon.

- Aki kurázsis fattyú, amit mond, meg is teszi – gúnyolódott Bandi kihívó tekintettel kísérve szavait. Látod, én semmit sem ígértem, mégis adok neked, mit nem kértél tőlem. Nesze! – szólt és úgy vágta képen Sándort, hogy orrán-száján megindult a vér.

- Hah! – ordítá a megbántott ifjú, vadállati dühvel rohanva Bandira.

Szegény Sándor olyan rút volt e pillanatban. A harag százszorta rútabbá tette különben is visszataszító ábrázatát.

Bandi cimborái látva, hogy a dolog komolyodni kezd, habozás nélkül közbeléptek s a veszekedő feleket különválasztották.

- Látom, hogy az egész falu ellenem van – mondá Sándor keserűen -, mert még azt sem engeditek meg, hogy aki engem megbántott, megemlegettessem vele vakmerőségét. Pedig azt én nagyon jól tudom, hogy ha ő engem a földnek poráig vert volna is le: ti az én segítségemre nem jöttetek volna. Hanem hiszen lesz még szőlő lágy kenyér, s abba a lágy kenyérbe Csillag Bandi foga is beletörhetik majd egyszer!...

Szólt Sándor nagy komoran s hátat fordítva Bandinak és cimboráinak: a csordakút felé vette útját, hogy ott lemossa arcáról a vért.

A vért, azt ugyan lemoshatja onnan, de a szégyent soha; mert ami leginkább gyötrötte, az az volt, hogy ennek a veszekedésnek Juliska szeme láttára kellett megtörténni.

Vajon mit gondol ő most róla, vajon kinek a pártján volt, kit tart hibásabbnak?..

Ezalatt bealkonyodott, a cicázásnak vége lett. Öregek, ifjak, gyermekek félbehagyták mulatságaikat, s vidám dalra gyújtva nekiindultak hosszú sorral a közeli helység girbegurba főutcájának.

Sándor is nagy lassan, dúlt kedéllyel, magánosan utánok ballagott.

II.

Két hétre a leírt események után Csillag Bandi megkérette Nádházi Juliskát. Juliska nem utasította vissza a sokak által irigyelt szerencsét; minek következtében a jegyváltás rövid idő alatt megtörtént.

Képzelhetni, milyen zokon esett ez Barna Sándornak. Hát ugyan hogy is ne? Mikor az, akit ő legjobban szeret, azé lesz, akit legjobban gyűlöl.

Már a lakodalom napja is ki volt tűzve, mikor egyszer csak az a hír kezdett szájról-szájra járni a faluban, hogy „jön a muszka!”…

- No ha jön, akkor hát mi elibe megyünk – mondá a bátor fiatalság egy szívvel szájjal.

A hazafiság szent érzelme mindenkit elragadott. Elég volt tudni annyit, hogy a szabadság napja felvirradt a hazára s hogy ezt a szép napot minden igaz magyarnak még fényesebbre kell festenie; arra pedig legjobb festék a vér, a honfi piros vére.

Az egész falu örömmel fogadta tehát a „verbunk”-ot s aki legelőször felcsapott honvédnek, - az Barna Sándor volt, ő utána aztán vetélkedve következtek a többiek. – Minden ifjú legény vígan nem mozdult, csak nézte, nézte a lelkesült zsibongó tömeget s hébe-hóba nagyokat sóhajtott, mint akinek nyomja valami a szívét.

Hát neki nagy oka is volt a szomorúságra, mert szép álmának tündérországa az első kardcsörrenésre szétfoszlott, mint délibáb  a pusztán, ha fergeteg kerekedik.

Most már mit tegyen, - menjen a harcba meghalni a hazáért, vagy pedig itthon Juliskának éljen?...

Eh! akármit mondjon is a világ, - ő marad.

Hiába csalogatták cimborái, hiába kérték, gúnyolták, fenyegették. Ő állhatatosan megmaradt határozata mellett; nem adott parolát a verbunkos káplár markába.

Pedig a kis helység színe, virága, aki csak elbírta a puskát, kardot, az mind ott volt már a verbunk csapatjában, vidám arccal, ragyogó szemekkel járva a toborzót.

Még az élemedettebb korú férfiak is habozás nélkül követték a suhanc legények nemes példáját. Ők is feltették a csákót s fegyvert fogtak érdes kezükbe.

Azt gondolják talán önök, kik e szép dicsteljes napokat nem élték át, hogy az asszonyok a régi hős honvédek hitvesei sírtak-ríttak kedves férjüknek eme hazafias cselekedetük miatt? A világért sem, sőt maguk biztatták, lelkesítették őket, szent ígéretet adva, hogy ők sem maradnak itthon, ők is mennek a táborral, ők is beválnak betegápolónak, vagy markotányosnőnek.

El is mentek mind, csak a tehetetlen aggok maradtak otthon, meg Juliska és édesanyja; de otthon maradt ám még Csillag Bandi is; Bandi azért, mert jegyesét nem tudta, nem akarta elhagyni; Juliska pedig azért, mert szegény tehetetlen öreganyjától nem tudott elszakadni, ő lévén az elerőtlenedett beteges özvegyasszonynak egyedüli gyámola, istápja, szemefénye, mindene.

A falu, mikor az újonccsapat elvonult, olyan csendes lett egyszerre, mintha minden élő lélek elköltözött volna belőle; egyedül Csillag Bandi járt-kelt az utcán nagy mogorván, mint akinek minden kedvét elvitte a gólya.

Valóban neki nem is lehetett valami nagy öröme, mert mióta a verbunk eltávozott, azóta soha, de sohasem bírt találkozni Juliskával. Akárhányszor akarta megnyitni az utcaajtót, mely Juliskáék házába vezetett, - egyszer sem találta nyitva. Hiába zörgetett, kiabált ott órák hosszáig: egy lélek sem mutatkozott, ki feltárta volna előtte földi mennyországának kapuját.

Egyszer alkonyat tájban Juliska karján kis  zöld mázos korsót cipelve, a falu kútjának tartott, midőn Bandi, ki szokás szerint Juliskáék háza körül ólálkodott, hirtelen mellette termett, mintha a földből bújt volna ki, vagy égből cseppent volna elébe.

- Jó estét tubicám! – üdvözlé a megrettent leányzót -, ezer esztendeje, hogy nem láttalak.

- Ejnye, beh megijeszti az embert – szólt Juliska némi bosszúsággal.

- Ni-ni! tán még haragszol is? – kérdé Bandi a Juliska arcát tréfásan megcsippentve.

Juliska egy szót sem szólt, csak nagy komolyan ballagott előre. Bandi darabig szintén hallgatott; s midőn már látta, hogy a leányzó egy árva szóra sem akarja őt érdemesíteni: imigyen törte meg a csendet:

- Mi lelt téged Juliska? miért kerülsz te engem; miért tartod zárva utcaajtótokat előttem? Hiszen jegyesed volnék tán én neked, s te úgy gondolom nekem menyasszonyom vagy? Nos, hát ilyen állapot mellett miért ez a nagy idegenség?

- Azért hallja kend, hogy meggondoltam a dolgot és másképpen határoztam.

- Másképpen határoztál? – kiáltott fel Bandi elhalványodva; mit akarsz ezzel mondani?

- Ne haragudjék rám kigyelmed, de most, hogy kijött a sorja, hát csak kimondom, ami a szívemen fekszik, oly igazán, mint ahogy egy Istenem, egy lelkem!...

- Nohát csak ki vele! – szólt az ifjú legény elkomorodott arccal.

- Lássa kend, én igaz, hogy elfogadtam a kigyelmed kezét, mikor nekem nyújtotta, mert szerettem; de jegyváltásunk után olyan dolgok történtek, melyek bizony mondom, megtántorítottak.

- Beszélj világosabban, türelmetlenkedett Bandi sűrűen szedve a lélegzetet.

- Ha ismerni akarja okát hideg magamviseletének, ám legyen, egyszer csak úgyis meg kell hogy tudja a valót. Mikor a verbunk itt járt, aki csak fegyvert tudott fogni, mind felcsapott katonának, s midőn az újoncok eltávoztak, ez a kis helység oly csendes lett, mintha élők sem laknák már; igen, mivel hogy csupán az öregek maradtak itthon, meg kigyelmed. Még az asszonyok is elmentek; én is velök mentem volna, ha gondviselésemre szegény beteg anyám nem szorult volna úgy rá.

- Látod Juliskám, én azért nem mentem velök, mert nagyon szerettelek, mert nem bírtam válni tőled!

- Ej, a szerelemnél elébb való a haza! – mondá Juliska lelkesülten. Aki a veszedelem idejében el tud felejtkezni hazafiúi kötelességéről, - nyíltan kimondom: az olyan ember nem érdemes a becsülésre. Márpedig én csakis azt a férfit szerethetem, akit becsülni is tudok.

Csillag Bandi elborult tekintete hirtelen kigyulladt ez őszinte szavak hallatára.

- Köszönöm Juliskám, hogy ily nyíltan szólottál hozzám – beszélt az ifjú öntudatra ébredve. - Most már ismerem gondolkozásodat; nem teszek ellene kifogást, igazságod van és e pillanatban szégyenlem is előtted magamat. No de mától fogva igyekezni fogok elkövetett hibámat jóvátenni. Csak egyre kérlek; felelj nekem őszintén, hogyha majd érdemessé teszem magamat becsülésedre, - meg fogod-e nekem bocsátani, hogy egykor megfeledkeztem hazafiúi kötelességemről?

- Ígérem és szavamat tartom – szólt a leányka örömmel nyújtva oda kis kezét az ifjúnak.

Bandi megragadta azt az odanyújtott picike kis kacsót, azután magához szorította Juliska karcsú derekát s mire a leányka észrevette: egy forró csókot nyomott piros ajkaira.

- Isten veled Juliskám, vagy látsz engem többet, vagy sem! – szólt Bandi még egyszer megcsókolva menyasszonyát; mire felvirradunk már én akkor a városban leszek s jelentkezni fogok a sorozó bizottságnál.

E szavak után gyorsan eltávozott.

A leányka darabig némán nézett a deli ifjú legény u tán, s örömmel gondolt rá, hogy ő most egy bátor hős honvédet adott a hazának; s midőn szemei elől Bandi végképpen eltűnt: megindult lassan ballagva tovább kiskorsójával a falu kútjára.

III.

Csillag Bandi csakugyan szavának állott. Olyan vitéz honvéd lett belőle, amilyen csak kellett. A harcban mindig ott volt, ahol legnagyobb aratása volt a halálnak, de azért őt mindig kímélte a golyó; egyetlen karcolást sem kapott idáig, pedig úgy szerette volna, ha homlokán egy becsületes sebhelyet mutathatna Juliskájának, melyből aztán szíve választottja igazán meggyőződhetnek, hogy valójában érdemessé iparkodott magát tenni az ő becsülésére.

Háborúban a személyes bátorságot és vitézséget méltányolni szoktál; következésképpen a Bandi bátorsága és vitézsége is csakhamar méltányolva lett; mert alig pár heti szolgálat után már altisztté léptette elő parancsnoka, és az ily előléptetések sűrűn következtek egymás után, ugyanannyira, hogy Budavár ostrománál Bandival már mint honvédfőhadnaggyal találkozunk.

Az 1849-ik év május hó 21-ik napjának hajnalán nehéz napra virradt a budai várőrség és a várat körülvevő ostromló  honvéd hadsereg. Nem részletezzük az ostrom véres fordulatait, esélyeit és borzalmas képét – csupán azt említjük meg, hogy a magyar vitézség, az oroszláni bátorság s halált megvető önfeláldozás végre csakugyan diadalt aratott. A névtelen hősök csudát műveltek, a vár be lett véve.

Az erős puskaropogások közt a győző honvédek mint raj özönlöttekbe a várba; emberi hatalom gátat nem vethetett többé a rohanó áradatnak. A fénylő szuronyok hegyén halál ült.

A vár egyes térein még mindig elkeseredetten folyt a küzdelem. Csillag Bandi mindig ott villogtatta véres kardját, hol leghevesebb volt a tusa.

Most egy olasz százados került elibe,ki épp oly vitéznek és elszánt jó katonának látszott, mint ő amilyen volt; mert ez is azt kereste, merre van a legnagyobb veszedelem? Bandiban méltó ellenfelet látott és így őt szemelte ki arra, hogy összemérje vele kardját. Nekivágott tehát nehéz egyenes szablyájával, mely pallosnak is beillett volna, de Bandi a heves vágást kardjával ügyesen felfogta s mint a villám, viszonozta. Gyors kardforgatásuk közben csak úgy szikrázott a két kemény acél, de villogó szemeik százszorta jobban szikráztak ám.

Sokáig küzdöttek így eredmény nélkül, midőn egyszerre csak a Bandi kardja erős pengéssel kettétört s már-már az olasz százados az utolsó nagy vágást készült tenni a védtelenül maradt honvédtisztre, s azzal az utolsó vágással ki is oltotta volna ellenfele élete fáklyáját, ha egy közbelépő közhonvéd szuronyos fegyverével fel nem tartja röptiben a suhogó kardot.

- Ejnye adta taliánja! illik ez, katonabecsület ez megölni egy fegyvertelen embert? – szólt a közlegény dörgő hangon; velem köss ki, ha van kurázsid?

De mire az olasz százados a Bandi élete megmentőjével kiköthetett volna, akkorra ez szuronyos fegyverével már átszúrta mellkasát s a kapitány holtan rogyott le a földre.

- No főhadnagy úr, szereztem már önnek kardot, mert hát ebben a nagy csetepatéban nem jó ám fegyver nélkül lézengeni. Íme, itt van, fogja! – mondá a honvéd a kapitány kardját felemelve a földről s átnyújtva Bandinak.

- Köszönöm barátom, köszönöm – szólt Bandi a kardot átvéve -, de mielőtt szemébe nézhetett volna megmentőjének, mielőtt megszoríthatta volna kezét: az már tovasietett, valószínűleg, hogy kitérjen hálálkodása elől.

De Bandi utána iramodott, hogy legalább megkérdezze nevét azon derék katonának, kinek ő életét köszönheti, mert hát még annyi ideje sem volt, hogy arcvonásait emlékébe véshesse; egyébiránt ez lehetetlen is lett volna, miután a por és puskapor-füst felismerhetetlenné tették ábrázatát.

A közhonvéd mintha kergették volna, úgy szaladt előre, Bandi nyomban utána.

Hah, de íme most egy puskalövés hallatszott a közelben és  futó közhonvéd egyszerre csak földre dobbant.

Bandi mit sem törődve a harc viharával, odasietett az elesett hős mellé és derekát gyöngéden átölelve, félülő helyzetben iparkodott felemelni.

- Hagyjon engem békével főhadnagy úr – szólt a honvéd üvegesedni kezdő szemeit lankadtan Bandira függesztve -, én már megkaptam a magam porcióját, de kegyelmed vigyázzon magára, mert ha baj találná érni, szegény Juliska meghalna otthon bánatában!...

- Hát honnan ismered te az én Juliskámat? – kérdé Bandi kíváncsian.

- Hiszen én is ott születtem, ahol ő, meg hadnagy uram -, hát nem ismert reám?

- Hogyan lehetséges volna-e az? – kiáltott fel figyelmesen megnézve a haldokló arcát. Te Barna Sándor vagy?

- Az vagyok – szólt a honvéd nagyot nyögve a fájdalom miatt. Aki lelke van, az a golyó úgy égeti a mellemet! – folytatá erőt véve magán -, na de semmi már nemsoká éget!...

- szegény barátom, téged én egyszer az egész falu előtt csúffá tettelek – mondá Bandi szomorúan visszaemlékezve nemtelen cselekedetére.

- Igaz, de hát az nagyon régen volt, én már elfelejtettem.

- De én nem fogom elfelejteni a te nemeslelkűségedet halálom órájáig sem.

- Ej uram, szóra sem érdemes az; igaz, hogy akkor haragudtam kigyelmedre, - de azóta kibékültem, mert látom, milyen jó katona lett belőle. Márpedig ma minden jó katona egy-egy kincse a hazának, és én tisztelem a jó katonát uram, még ha ellenségem is, hazámat pedig szeretem s érette halok meg.

E hosszas beszéd végképp kimerítette a haldokló hőst. Szemei lezárultak s lélegzete apródonként elfogyott. Néhány pillanat múlva Bandi már csak meghidegült holttestet ölelhetett.

Ezalatt a harc tüze csillapodott s elvégre aztán az összes várőrség megadta magát.

Következett a diadalmas hősök megjutalmazása. Maga a hadvezér is bevallá, hogy oly dicső vitézi tett után az összes ostromló hadsereg minden egyes tagja megérdemelné a kitüntetést, de minthogy ez egyenként lehetetlen, csak a kiváló bátorságot és vitézséget fogja megjutalmazni.

A hadvezér saját kezűleg tűzte fel a kitüntetett hősök mellére a hadi érmeket. Bandi is kapott. – Óh! milyen boldog volt e percben, annak csak Isten a megmondhatója! Juliskájára gondolt és Juliskának arra a mondására, hogy ő csupán csak azt a férfit tudni szeretni, aki becsülését bírja.

- Most már azt hiszem, érdemessé tettem magamat szívére és kezére – gondolá nemes büszkeséggel tekinte a mellén díszeskedő fényes aranyéremre.

-        -        -        -        -        -        -

A dicsőség napja leáldozott. A magyar szabadságharcnak szomorú vége lett. A honvéd hadsereg, mely rövid pályafutása alatt csudát csudára halmozott, - feloszlott…

Akik az országban bennmaradtak, s akik az önkény hatalma elől szerencsésen megmenekülhettek: azok hosszas viszontagságok után elvégre hazavergődtek.

Bandi is hazakerült. Álöltözetben bujdokolva érte el szülőföldjét; tiszti bojtját és azt az aranyérmet, melyet Budavár bevételekor kapott, szerencsésen megmentette. Inkább életétől vált volna meg, mint ezen drága ereklyéktől. Ezt a két emléket Juliskának szánta menyasszonyi ajándékul.

Még csak azt említjük meg, hogy Bandi hazaérkezése után a lakodalom egy hó elmúltával csakugyan megtörtént.

Hanem azért a mézeshetek alatt nem egyszer környezték meg a boldog hitestársak azt a derék közvitézt, aki mindkettőjük boldogságát megoltalmazta Buda váránál az olasz százados kardjától.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. I. évf. 1901.