Lovász János: Fonatos-soron

Erre mifelénk még ma is sok háznál megvan az a régi szokás, hogy nagyvásárok hetében, valamelyik este fölkászolódik a család s kisétál a Laczi-konyhára, fonatost enni. Nem marad otthon más, csak a házőrző kutya. Viszik az iskolás leányt is, a nagy fiút is – ahol van -, a nevelő kisasszonyt is, sőt még a cseléd is ott kullog az éhes csapat után egy kis kézikaskával. Csámborogva tartanak a Nyugoti-sor felé. Elébb sorra nézdegélik a vásáros bódékat, a szabad lángokban úszó komédiás sátrakat s kíntorna-hang, trombitarecsegés és vadállat-bőgés közepette, ácsorgó emberáradatokon törve keresztül, elérkeznek a fonatos-sorra, a debreceni híres Laci-konyhára.

Sátrak állnak itt kettős sorban, egymással farkasszemet nézve. A sötétben úgy festenek, mintha potrohos szénaboglyák sorakoznának egymás mellett. De szénaillat helyett friss zsírszag csiklandozza meg a közeledők orrát. Akit megcsap ez a finom lacipecsenye szag, az menthetetlenül húzódik a sátrak felé. Mert hiába minden szakácsművészet, a leghíresebb gazdasszonyok sem szégyellik bevallani, hogy az otthon sült fonatos nyomába sem hág annak, ami itt készül, ezek alatt a szegényes, ütött-kopott, gyékény-házikók alatt.

Rég időkből híres nevezetessége a fonatos-sor a debreceni vásároknak. Annyira híres, hogy ha külföldi ember tőrül metszett népies eredetiséget akar látni, visszük egyenest a fonatos-sorra. Itt megkóstoltatjuk véle a fonatost, a ropogós cigánypecsenyét, a bicskanyitó karcost és dacára annak, hogy mindenki megsínyli a gyomra ezt a szokatlan kirúgást, azért a fonatos-sor örökre kedves emlékei közt marad.

Vannak idehaza is nagyon sokan, akik csupán a nevéről ismerik a fonatost. Egyik-másik tán abban sem bizonyos, hogy vajon fán terem-é, vagy kaszálják? Szükséges ennél fogva a gyöngébbek kedvéért annak szabatos körülírása.

Gulácsi Mihály uram – teszem azt – mint szaktekintély, ilyenformán rajzolja:

- Tudja kirem, két vége van minden fonatosnak. Gondolja, hogy az egyik ága én vónék a másik meg a felesigem, Zsuzsánna. Már most a szél összesodor bennünket s olyan egyek leszünk, hogy csak az ásó meg a kapa szakíthat külön egymástól.

No, ebből a tréfás beszédből bajos volna kihámozni az igazi értelmet; közelebb érjük, ha elolvassuk egy régi magyar könyvnek idevágó szakaszát. A Hazai rejtelmek című, 1846-ban megjelent regényben ugyanis annak írója, Kuthy Lajos a következőleg szól felőle:

„Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert, festett bunda színű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsírnév alatt kisüttetik. Nagysága bakarasz, ára két krajcár váltóban.”

Eredeti és sok tekintetben  hű ez a leírás, de főképpen az világlik ki belőle, hogy írótársunk akkor tette papírosra ez irányban megcsontosodott véleményét, amikor már a fonatostól csömört kapott. Annyi szent igaz, hogy jó gyomor kell hozzá, de másként talán nem is volna igazi magyar eledel s többek közt arról is híres a magyar, hogy a gyomra ellen a legvakmerőbb merényletre is kész, kedvenc ételei kedvéért. A fonatosról pedig bátran ki lehet jelenteni, hogy igen sok magyarnak kedvenc csemegéje.

Sohasem felejtem el az öreg Gulácsinét, akit még gyermekkoromból ismerek. Már a nagyanyám is hozzá járt fonatost enni. Olyan jó szívvel látott bennünket, akárcsak otthonában, nádfedeles kis hajlékában kerestük volna föl.

- Jaj galambom lelkem, ippen ezer éve, hogy nem láttam kedveseméket – mondogatta s lisztes kezével végigparolázott mindannyiónkkal.

Azóta elöregedett. Meghibázott a szeme s ma már csak a hangjáról ismer rá a vendégére. De azért a múlt vásárkor is még ő pécézte ki a sátorfák helyét, ő mérsegélte föl a kis tapasztott tűzhelyet, s vásár hétfőjén kontyra kötött kis fejkendőjével, fiatalosan lekuporodott eszemadta a kis karosszékre és szorgos igyekezettel szaggatta, sodorgatta a nyers tésztát s hajigálta – csak úgy találomra – a forró zsírba.

Egy este beültem én is a vendégei közé. Csípős füstöt csapkodott a kóborgó szél a sátor alá. A hosszú, bicegő lábú asztalon két faggyúgyertya szagosított, aminek a lángját öreg Gulácsi Mihály birizgálta valami ókori koppantóval. Az asztal túlsó végén túzoktollas legények, köztük, mint egy-egy feslő bazsarózsa, borágszemű leányok ültek. Ettek-ittak szaporán s csak úgy ragyogott arcukról az egészséges jókedv. – Tűzrőlpattant menyecskék virágos tányérban adták föl a gúzsformára tekert, bakarasz nagyságú – forró népsüteményt.

Gulácsi uram a sátor végében üveglopóval csalta kifelé egy kis göncihordóból a jóféle józsai lőrét, melyet kopott mázú, cserépórosban szolgált elibénk. Az öreg gazdasszony két keze meg olyan szaporán mozgott a serpenyő körül, mint a motóla. A dunyhával letakart kis teknőből szaggatta a kőtt tésztát s térdén végigsodorintván, pillanat alatt gúzsba csavarta.

Szegény öreg! Nem sokat érdekelte már ez az élet. Pedig ő rajta is suhogott valaha zörgős szoknya s gyönge válla körül röpködött a rojtos selyemkeszkenő. Még bizony szép is lehetett valamikor, ehol csak rá kell nézni, amint a tűz egy kevés pirosságot lop a ráncos arcra, meglátszik most is a régi elevenség.

Ahogy eltévelygek gondolataimmal, valaki megszólal a hátam mögött:

- Tekintetes  uram, ugyan ráismerne-é még a nótájára?

Egy szép, barna cigány állott előttem. Sápadt arcából beesett, sötét szemei bágyadt fénnyel néztek reám. Bársony ruhája, aranyvirágos mellénye, rogyós szárú csizmája s pörge, kócsagtollas kalapja volt. Néztem, de nem ismertem rá.

- Bizony régecskén volt már – mondta mosolyogva. Pedig be sokszor meghallgatta tekintetes uram a Fátyol Gyurka muzsikáját.

- Hát te volnál az Gyurka? Hadd lássalak csak. Tyhű! aki fölszerelte, be cifra legény lettél! - kiáltottam igaz örömmel és csaknem összecsókolgattam a cigányt. Mindjárt magam mellé ültettem, hadd halljam: hol járt, merre volt azóta? Tündérmesébe illett volna az élete. Külföldön kóborgott, Páris fényes kávéházaiban muzsikált és szép asszonyok dédelgetett cigánya volt. De megromlott az egészsége és hazakívánkozott, hogy rozzant tüdőjét megfürössze itthon, az alföldi balzsamos levegőben. A szeme tüzelt, mikor a francia asszonyokról beszélt.

Öntöttem egy kis savanyú bort a poharába. Bele sem kóstolt, odébb taszította.

- Nem bírom az italt – mondta és ujjával a mellét kopogtatta. Megbomlott idebenn. No de majd kigyógyít a dobozi sárga föld…

Fölállott és kibontotta hegedűjét, hogy muzsikáljon valamit. Kedveskedni akart és azokat a francia orfeumdalokat játszotta, amelyeket kóborlásai alatt tanult. A sátor előtt csakhamar bámész népség csoportosult össze a világlátott cigány csudájára. Oda állottak a sátor szájába és nézték a híres muzsikust, akinek csillogó, gyémántgyűrűs ujjai finoman siklottak végig a húrokon.

Csengett, bongott a kis sátor a muzsikaszótól. Az asztal mellől a leányok belevihogtak az idegen melódiába s a legényeknek is nagy hamar mulatós kedvök támadt. Egyik élesen elrikkantotta magát és fölugorva a lóca mellől, duhaj, recsegő hangon kiabált:

- Ne nyafogj itt azokkal a kódus nótákkal, móré, hanem ide vigyázz, ezt rántsd rá:

Szegény legény vagyok én,

Vásárokra járok én,

Csikót, tinót lopok én,

Abból ilősködök én!

S végigdanolta erős, pattogó hangon, hozzá itt-ott össze-össze is pengett a sarkantyúja.

Gyurka mit sem adva a legényre, kicsit odébb fordult és játszotta a kuplékat. De a legény nem hagyta a jussát. Öklével az asztaldeszkára ütött s szikrázva nézte a cigányt.

- Bezzeg elcsavarták a fejed azok a cifra dámák. Magyar nótát húzz nekünk a rézangyalát! Nem franciák közt vónánk itt, hanem magyar földön!

A cigány félbeszakította a muzsikálást s csöndes, mélázó szavakkal válaszolt:

- Nem oda muzsikálok, jó emberek. Ennek az úrnak itt.

- Hát ki itt nagyobb úr nálamnál?! – csattant föl a legény kihívó hetykeséggel. Fizetem a nótám, itt a bugyelláris.

S verte öklével a mellét.

Szóltam Gyurkának, s a muzsika lassan, akadozva, színtelenül, kelletlenül kísérni kezdte a legény dalát. Nem annak a régi cigánynak a szívéből buggyantak föl ezek a hangok…

A legény fölcsapta homlokáról a kalapot, s abbahagyva a nótát, megvetéssel sandított a híres cigány felé. Azzal keményen odahajította a szót:

- Azt se tudod Fátyol Gyurka, hogy mi fán terem a magyar nóta! Hát így muzsikál egy igazi cigány?

A többi legény is mind haragra fortyant, szidták a cigányt s hirtelen felszedelőzködtek. Nagy dacosan húzódtak ki a sátorból.

Csönd lett.

Innen is, onnan is oszladoztak már a vendégek. Csak mi maradtunk még ketten. A cigány nekidőlt egy sátorfának s átadván magát gondolatainak, valami nagy fájdalommal küszködött. Belemerengett a tűzhely vörös parázsába, ahonnan szikrák pattantak ki s enyésztek el. Tenyerét a homlokára szorította s mintha lázas álmai közt beszélne, suttogó hangon mondogatta:

- Azt se tudnám, mi fán terem a magyar nóta?...

S mint a pattogó, apró tűzszikrák, úgy támadnak föl benne lassankint a régi érzések. annak az időnek édes-bús emlékei, amikor szívével, lelkével ide volt nőve, ezekhez a rongyos sátrakhoz, ezekhez a szilaj legényekhez. Fölvetette fejét s pillantásai kitévedtek az éjszakába. Onnan szenvedélyes láz kapta meg, akár csak egy ismerős szempár tüze lobbantotta volna föl. S egy régi dalba fogott, abba a bánatos, kesergőbe, amit valamikor a Dinók Zsófi ablaka alatt muzsikált búcsúzóul.

Pillanatról-pillanatra röppentek vissza az eltemetett érzések. Nem látta most a palotákat, a világváros csábító fényét, gazdagságát, asszonyait, pompáját. Csak azt érezte, hogy itthon van, egy szegényes sátor alatt, édes hazája földjén, ahová visszatért most – pihenni.

De beteg testének sok volt ez az emésztő föllángolás. Melléből nehéz köhögés szakadt föl s mialatt levegő után kapkodott – leroskadt a földre.

És most valami rémes kiáltás hangzott föl a sátor szájából. Asszonyi hang, mely fölzavart a bennem az utolsó csöpp vért is. Galambbúgás nem szólhat fájdalmasabban, asszonyszív nem adhat ennél igazabb hangot.

- Gyurka! Édes Gyurkám!

S a sírástól fuldokolva, a fájdalomtól reszketve egy szegény cigányleány rogyott a beteg mellé.

Gyurka rábámult az ablakra. Megismerte.

- Te vagy itt, Zsófi? Hát élsz még?

Zsófi nem válaszolt, hanem gyorsan leoldozta fejéről a kendőt s betakargatta vele a vézna, beteg cigány lapos mellét. Búgott, turbékolt közben:

- Menjünk innen, Gyurka. hazakísérem. magának pihenni kell, mert elpusztul, ha éjszakázik…

És a cigány szemében halvány, mosolygó sugár játszadozott. Azt érezte, hogy ilyen jó nem volt hozzá az életben soha senki. Kimentek a csillagos éjszakába, s lassan bandukoltak hazafelé.

Nekem úgy tetszett, amíg utánok néztem, mintha feledésbe ment melódiák szakadozott akkordjaival volna tele ez szelíd éjszaka. A sátrak fölött, az árokpart iszagbokrai között, a közeli házsorok mentén, itt is, ott is, szerelemre keltő, tavaszt hozó édes madárdal bujkált.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. I. évf. 1901.