Este van, alkony van, hosszú füsttel égbe
Megnyúlt árnyakat vet a mécsvilág fénye,
Egy ember, ősz ember feküszik az ágyon,
Megvedlett, megkopott farkas kaczagányon.
Megtörött a vén sas, a haja fehér lett,
Réveteg szemébe hálni jár a lélek,
Egy másik ősz ember a fejénél állva,
Szemét törölgeti; hivságos szolgája.
Valamikor egyszer, valamikor régen,
Amikor még más nap ragyogott az égen,
Repdesett a szélben piros zászlók szárnya…
Azóta, régóta mindig czimborája.
Ott virraszt mellette hallgatnak mindketten,
De mintha a lelkök találkozna egyben,
Az úr meg se szólal, megérti a szolga,
Mikéntha a szívük összedobbant volna.
Valami homályos, félreeső zugba’
Ócska ringy-rongy közé, elrejtve, eldugva
Van egy kopott hangszer; kiveszi titokba
S köntöse szárnyával megtörüli lopva.
És azután, aztán hallgatásba’, csendbe,
Megfújja merészen, felsikoltva, csengve…
… A beteg megfordúl s vérhevitő lázba’
Úgy figyel, úgy hallgat arra a nótára.
Diadal, dicsőség, győzedelem, mámor,
Újjongva sikolt ki abból a nótából,
Valami kép támad lelke előtt messze…
- - Azok a lobogók újra kieresztve…
… Diadal, dicsőség, haj kuruczok hajrá!...
Megdobban a föld is, az is megdobban rá…
Kardok csendülése… haj kuruczok rajta…!
Szól a harczi ének… a kutya labanczra!
Diadal, dicsőség fölrendül az égre
Mintha a sok csillag fényesebben égne
Tábortüzek mellett, tárogató ének…
Rákóczi… Bercsényi… haj kurucz vezérek!
Rákóczi, Bercsényi… egy köny a szemében…
Valamikor egyszer… valamikor régen…
Hallgatja s a lelke megittasul tőle,
Még egyszer, csak egyszer, hogyha vissza jőne…!
Még egyszer, csak egyszer… Felzokog a bánat:
Őszi harmat után, hűs hideg szél támad…
Őszi harmat után… elnyújtva, kesergőn:
Bujdosó vitézek, lombhullató erdőn…
… Őszi harmat után hűs, hideg szél támad…
Hó lepi be piros karmazsin csizmámat…
… Amerre tenger zúg, amerre a szél jár,
… Csillag lehanyatlik, ott nyugszom meg én már!
Amerre tenger zúg…! minek neve bánat,
Mit siratni lehet mind, mind, előtámad…
Az az utolsó hang! az ablak kitárva:
Kiárad a csöndes őszi éjszakába.
Fönn az égen elszórt csillagtüzek égnek,
Valakinek lelkét viszi az az ének…
Egy vén kurucz meghalt, ott fekszik az ágyon,
Megvedlett, megkopott farkaskaczagányon.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendárium. II. évf. 1902.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése