Hamar László: Csokonai és Lillája

Debrecenben a Péterfia-utca torkolata előtt elterülő úgynevezett keleti emlékkertben korán elhalt Izsó Miklós jeles szobrászunknak egyik legsikerültebb alkotása látható. Ez a Csokonai szobra.

Ha akadna talán az utcai járókelők közt oly tudatlan, elmaradott ember, ki Csokonainak soha még hírét sem hallotta, hát az, ha erre a néma ércalakra rátekint: egyszeribe megtudja, hogy e szobor oly férfiú emlékére emeltetett, ki valaha dalokat zengedezett, mert balkezében tartott lantja bízvást a múzsák felkentjére vall s felismerteti benne a költőt.

Az ércszobor Izsó mintázata után Münchenben a királyi öntődében készült 4500 bajor forintért. Talapzata, mely 900 vámmázsa súllyal bír, Wassenburger bécsi kőfaragó műhelyéből került ki s ára 5500 oszt. értékű forint volt. A szobrász tiszteletdíja a fentebb jelzett s egyéb kiadásokkal együtt a szobor költsége 17,000 forintot tett ki. – az egész emlékmű magassága 21 láb. – A képzőművészetnek ezen remeket 1871. évi október hó 11-ikén lepleztette le méltó dísszel és érdeklődéssel. – A halhatatlan költő emlékezetére rendezett ünnepségen részt vett az egész város közönsége s a hazai irodalmi világ nagy számú jeles képviselete.

Óh! te sokat szenvedett, üldözött nagy szellem! vajon láttad-e örök hazádból, a csillagok közül azt a nagy lelkesedést, mely akkor itt lenn buzgott? – hallottad-e azokat a magasztaló dicshymnuszokat, melyek szülővárosodban, ahol te annyit nyomorogtál – néma érzéketlen képmásod közelében felhangzottak? Ha igen: nem ejtettél-e örömkönnyeket megdicsőülésed ezen ünnepén: kiengesztelődve a múlt iránt s áldva a jelent s azokat, kik töviskoszorú helyett, hervadhatatlan babért nyújtottak fel hozzád, kik a múlt hálátlanságaiért az elismerés hozsánnáival kárpótoltak és azokért a megfizethetetlen szellemi kincsekért, miket te örökül az ivdékokra hagytál, mily hálateljes szívvel siettek leróni nagy tartozásukat!

Hiába! nagy emberek sorsa az, hogy a világ csak haláluk után emlékezik meg életükről és alkotásaikról.

Mert bizony míg a mi Csokonaink élt, maroknyi léte alatt a lelki és testi jókban neki vajmi csekély osztályrésze volt.

Hányatott és sok változandóságnak alávetett rövid földi pályáján csupa tövissel volt telehintve előtt az út, mit nem világított meg örömsugár, ámde azért nyugtalan lelkétől űzetve rohant előre, mindig előbbre a jobb jövő reményében, míg a kérlelhetetlen halál útját nem állotta, mondván: „eddig s ne tovább”!...

A múzsáknak e lánglelkű felkentje, Debrecen város örök büszkesége, tudvalevőleg harminckét éves korában  hunyt el. 1805. január 28-dika volt az a szomorú nap, melyen nagy szívének isteni lángja végső lobbanásban kialudt.

Hosszú idő kellett arra, míg a későbbi ivadék megérthette lantjának örök szépségű zengését; s míg a hálás kegyelet meggyújtotta az áldozati oltáron az emlékezetnek világító tüzét.

Ennek előrebocsátása után Debrecen e nagy fiának rövid, de változatokban gazdag életéből egy kis vázlatot mondunk itt el, melynek tárgyát Csokonai életének legszebb, leggyönyörteljesebb korszakából merítettük, azon időből t.i., mikor borongós lelki világát egyszerre egy tündéri fény derengte át, mikor szíve – az a fogékony költői szív – nagy hirtelenséggel szerelemre gyulladt, mely érzelem azonban fájdalom! neki csak maradandó gyötrelmeket termett, - de nemzetének megbecsülhetetlen értékű gyöngyöket ajándékozott a halhatatlan „Lilla-dalokban”.

Vajda Juliánna – Vajda Pál komáromi kereskedőnek szép és kedves leánya volt az a bájos teremtés, ki költőnk szívét, azt a lobbanékony nagy szívet elrabolta s a különben bátortalan, de nyugtalan vérű ifjút a szerelem bűvös légkörébe öntudatlanul belesodorta.

Igaz ugyan, hogy mielőtt Csokonai szerelmei tárgyával – kit ő dalaiban halhatatlanított – megismerkedett: már írt szerelmi dalokat Laurához és Rózához is; de e nevek viselői alkalmasint csak az ő képzeletében éltek s irántuk táplált érzelmi csak fictiók lehettek, mert nincs jel Csokonai életében, mely korábbi gyöngéd ismeretségekre, vagy éppen benső viszonyokra engedne következtetéseket. Ez oknál fogva tehát valószínű, hogy csakugyan Vajda Juliánna – vagyis más szóval: Lilla volt az ő egyedüli ideálja, első és utolsó szerelmének tárgya.

Csokonai Komáromban az 1797-ik évben látta meg először az ő Lilláját éspedig Bédi Jánosnál, a város egyik kiváló polgára házánál, hol a ház úrnője, a verseléseiről híres költőnő: Fábián Juliánna ismertette meg vele a viruló szép hajadont.

A költő lobbanékony szíve a leányka ábrándos szemeinek első villanásától szikrát fogott és csakhamar megvallotta szerelmét, melyet nemcsak szavakkal, hanem később írásban is kifejezett: „Íme, kiöntöttem elődbe szívemet – írja levelében -; még egyszer mondom, hogy szeretlek s hidd el, hogy szeretlek. Vizsgáld meg levelemnek minden cikkelyit, sorait, sőt betűit is fontold és ítéld meg, közöld velem azt a végső meghatározásodat, mely után vagy főboldogságommal megtetézel, vagy holtig tartó magánosságra kárhoztatsz.”

Ámbár Csokonai nem volt külsejére nézve megnyerő jelenség, sőt himlőhelyes voltánál fogva első pillanatra nem keltett rokonszenvet, de ha beszélni kezdett: villogó szemei kigyulladtak s a belőlök kilövellő tűzszikrák mintha megvilágították volna arculatját. – Hangja édesen csengett, szavai a szellemtől csak úgy sziporkáztak, s nem csuda, ha szavaival a tapasztalatlan lánykát mámorba ejtette.

Lilla elfogadta a vallomást és ő is nyilatkozott, mégpedig szintén levélben.

Csokonai paradicsomi boldogságának zálogát látja a drága kis levélke minden betűjében, mit az „ő” kezecskéje formált!

De míg szíve örömmámorban úszott az édes boldogságtól, - addig számító elméje komoly gondolatokkal kezdett foglalkozni. Eddig nem sokat törődött a holnapi nap anyagi kérdéseivel; - hanem e perctől fogva már – miután az ő Lillájában feltalálni vélte azt a hű társat, kivel az élet bajait megosztandja – az is eszébe jutott, hogy jó volna utána nézni egy olyan nyugodalmas állásnak, melynek jövedelme biztosítaná a házi tűzhely megalapíthatását. És e komoly szándék foganatba vételének annyival inkább eljött ideje, mert az öreg Vajda – Lilla édesatyja – számító kereskedő ember létére, azt is szerette volna tudni, hogy az, ki az ő kedves leánya körül tisztességes szándékkal jár: feleségét annak idejében el tudja-e majd tartani?

Épp azon időben híre járt, hogy a gróf Festetics György által alapított csurgói református gymnasiumot egy osztállyal meg fogják nagyobbítani s tanárra lesz szükség. Kecsegető remények közt útra kelt tehát, hogy pártfogás végett befolyásos ismerőseit felkeresse. Hanem míg imádottjától elszakadva, a távolban célja elérése után kóborolt: kétségek szállották meg, hogy az alatt, míg ő az anyagiakra nézve szerencséjét keresi: nem fog-e megváltozni kedvese hűsége? – s e feletti aggodalmában a következő levéllel keresi fel Lilláját:

„Mócsa, 18. márcz. 1798.”

„Óhajtott szép kincsecském!”

„Íme midőn te éretted kiindulok az én balatoni utamra, sírni láttatik az ég és szomorú felhőknek fátyolával borította el kedveltető homlokát. Ah, kincsem, ha én idejártomban elvesztelek tégedet, így fog sírni az én szemem, ily bús gyászba borul az én lelkem; szomorúbb lesz ennél a mai időnél az én életem, ha az én kedvesemnek tavaszló napja, a kívánatos Lilla azon nem fog ragyogni.”

„De hát annyi szerelmes esdekléseim, annyi éretted való fáradságim, sőt az én örök hűséget esküdött indulatom s a te kedves ígéreted lehetnének-e valaha hiábavalókká? – Elhagyhatna-e engemet az a Lilla, aki én tőlem szeméremmel kérdezte, hogy én miért tudom őtet szeretni? – az a Lilla, aki azt fogadta nékem, hogy csak bízzak, ő mindvégig - - -? Meg lehetne-e, hogy én elszakadjak te tőled, akiért élek, akiért fáradok, akivel sírni, vagy örülni holtig kívánok? Csak te lehetsz az az angyal, ki nékem a világi életet paradicsommá teheted: csak te lehetsz az a kegyetlen, aki engemet a bánat és keserűség mélyére visszabuktathatsz. Rajtad áll a választás. Nekem egyebet választanom sohasem lehet, hanem hogy téged megszeresselek. – Első pillantásodra elvesztettem lelkemnek szabadságát, elloptad, elragadtad az én szívemet azon az egy estén, amelyen először megláttalak. - - -„

Csokonai aggodalma és kétsége – amint a következmények igazolták – nem is volt alap nélküli. az apa nem sok jót remélve e viszonytól, s nem látva biztosítottnak leánya jövőjét a nyugtalan lelkű poéta oldala mellett, - azon volt, hogy a benső összeköttetés idejében félbeszakíttassék. – Csokonai leveleit elfogdosta s azoknak íróját a rágalmazásoknak is kitétette; mely nemtelen műveleteknek aztán csakugyan meg lett az a szomorú eredménye, hogy a leány Csokonainak állítólagos mély hallgatását félremagyarázván, s a szárnyra kelt,  mesterségesen kieszelt mendemondáknak is hitelt adván: teljesen meghidegült, úgyannyira, hogy apja biztatására egy vagyonos komáromi lakossal, ki keze elnyeréséért időközben fellépett, csakhamar jegyet váltott; s mikor Csokonai vándorútjáról megtért Komáromba, az ő Lillája, nagy meglepetésére már másnak volt arája.

A szülők terve tehát sikerült. Lilla csak az utolsó percben értesült a hálóról; fájdalma lesújtja, de betegen is oltárhoz hurcolják a más karjába.

Képzelhetni a keservesen csalódott ifjúnak mélységes fájdalmát, melynek ő aztán lantja bús zengésében annyiszor és oly remekül adott kifejezést. Csak kilenc hónapig tartott Csokonai boldogsága. Rövid volt a paradicsomi élet gyönyörűsége, de fájdalma nem tartott sokáig, mert hat év múlva a halál már kiengesztelte őt kemény sorsával.

*

Feledhetetlen emlékezetű latosunk szerelmi viszonya tehát csak rövid ideig tartott, mint az égről lefutó meteornak fényes ragyogása. Hanem ez a röpke ismeretség éppen elég volt arra, hogy múzsájának varázs zengésével örökké emlékezetessé tegye szívének boldog álmait, s halhatatlannál szerelme tárgyát: az ő Lilláját. Mert míg Csokonai újjáteremtett  szívvilágában átérezte a szerelemnek minden gyönyörűségét és átszenvedte a szerelem minden fájdalmát: addig múzsája az ő boldog és boldogtalan szerelme forrásából, t. i. szívéből – pazarolva szórta szét az ott termett virágokat, gyöngyöket és cipruslombokat.

S a míg a lantos búsan verte kobozát, az alatt Lilla – most már Lévay Istvánné -, a csalárd úton karjai közé juttatott férj oldala mellett, a legszomorúbb családi életet töltötte. Beteges ura mellett nem sok öröm jutott osztályrészeül.

De vajon szerette-e Lilla valóban Csokonait? – Én nem hiszem. Az a pillanatnyi fellángolás, mely első találkozásuk alkalmával felmelegítette szívét: csak bolygótűz lehetett, mely nyomban kialudt; s ő is bízvást elmondhatta, mit Shakespeare Júliája mond:

„Nem örülök én ez éji frigynek,

Gyors az, felette rögtön és szeles,

Nagyon hasonló villámhoz, ki míg

Villan-t kiáltnánk: megszün!...

A nyárnak érlelő lehével e

Szerelmi bimbó szép virág lehet még.”

Bizony nem lett. A bimbó nem fejlődött virággá – az ő szívében. az a leány, aki teljes imádattal csüng kedvese emlékén, nem mond le oly könnyen jövő boldogságáról, mint Lilla.

Igaz, hogy álnok fondorlattal hidegítették el Csokonaitól, azt is beszélik, hogy midőn a rátukmált vőlegény oldalán templomba kellett már mennie: anyja megverte elébb, mert sehogy sem akarta Lévayval a hitet elmondani.

De vajon azért vonakodott-e, mert Csokonai emléke élt szívében –, vagy pedig azért, mivel Lévayt sem szerette?...

Midőn később az idők folyamában a rég elhalt költő emlékezete mindinkább mélyebb gyökeret ver a nemzet szívében s a hálás ivadék Csokonait a nagy szellemek sorába emeli: magába száll ugyan, s eszébe jut szerelmes lantosa, de az önvád nem zaklatja lelkét, amit az is igazol, hogy özvegyi fátyolát eldobja s Végh Mihály hetényi ev. ref. lelkészhez férjhez menve, inkább hitvese oldala mellett keres vigasztalást, mintsem emlékeinek s fájdalmainak éljen.

Hanem azért hiába némult el a költő ajka, - a Lilla-dalok szerte hangzottak a nép ajkán, a fúvó szél is szárnyára vette azokat és szétröpítette játszi vidorsággal,majd keseregve mély bánattal, rezgésbe hozva velök a szíveket s fellelkesítve egy egész országot.

Kiről zengtek és kihez szólottak e dalok? – Mindenki vágyott tudni; s nem csuda, ha a nagy közönség színről-színre szerette volna ismerni legalább képmását annak az ideálnak, ki költőnk szívét oly olthatatlan lángra lobbantotta.

Kerestek, kutattak tehát a lelkes irodalomtörténészek, hogy a tudvágyat, a közkíváncsiságot e tekintetben is kielégítsék. Szorgos keresés után annyit aztán sikerült megtudniok, hogy Lilla arcképe valamikor akvarellben és olajfestményben is meg volt; - de hol volna feltalálható? – annak már nem bírtak nyomára jönni.

Végre a legközelebbi időben híre járt Komáromban, hogy Kalicza Géza kir. törvényszéki irodaigazgató, aki Lilla komáromi házát örök tulajdonul megvásárolta, - a régi homok között Lilla arcképét megtalálta, melyet Szendrey Imre rajz- és geometria tanár Komáromban, aki Csokonaival és kultuszával nagy előszeretettel foglalkozik s e tekintetben az ő véleménye súllyal bír, - valódinak mond.

E képet – mely Lillát ifjú kora virágában, mint bájos hajadont szőke, kontyba tűzött hajfonatokkal, kék szemekkel, pici piros ajkakkal és szép formás idomokkal ábrázolja, - Egger Vilmos német festő festette Komáromban 1825-ben, hihetőleg a neki Lilla által saját kezűleg átadott leánykori akvarell képéről másolva, mely őt házias környezetben, kedvenc papagáját étetve tünteti elő. E kis képről Szendrey tanár úr négyszeres nagyításban s mellképes alakban hű másolatot készített és azt a nagynevű költő relikviái gazdagítása végett a debreceni Csokonai-körnek a másolat hűségét bizonyító hiteles igazolvány és az eredeti kis kép vázrajza kapcsában 1901. évi október hó második felében ajándékul megküldötte.

Nagybecsű ereklyéje e kép is a Csokonai-körnek, melynek elnöksége sietett arról fényképmásolatot készíttetni, hogy Csokonai Lilláját a „Debreceni képes kalendáriom” útján Debrecen és vidékének közönségével mielőbb megismertette.

*

Azon boldog korszakból, melyben költőnk szerelme tárgyával megismerkedett és vele rövid ideig tartó édes álmodozásba merült, - a hátrahagyott örök szépségű „Lilla dalok”-on kívül – egy kedves emléktárgy is maradt még fenn, melyet ma már a debreceni „Csokonai-kör”, mint a költő relikviáinak egyik legbecsesebb ereklyéjét – féltékenyen őriz.

Ez a Lilla gyűrűje, melyet egykor Csokonai ajándékozott kedvesének, ki azt haláláig viselte.

E becses emléktárgyat Lilla rokonai – lelkük nemes sugallatától áthatottan- Debrecenben – Csokonai szülővárosának valamelyik múzeumában akarták elhelyezni s messzi földről csakugyan el is jöttek ide, hogy feltett szándékukat megvalósítsák. Elhozták a gyűrűt, melyet aztán a Csokonai-körnek adtak át. – Az átadás processusáról jegyzőkönyv vétetett fel, melyet kiváló érdekességénél fogva, mint értékes irodalomtörténeti adalékot, egész terjedelmében bemutatunk olvasóinknak:

„Jegyzőkönyv, felvétetett Debrecenben 1897. július 9-én d. e. 9 órakor a kereskedelmi akadémia palotájában levő „Csokonai-szobá”-ban a néhai nemes Vajda Júlia – előbb Lévay Istvánné, majd Végh Mihály reform. főesperes neje (Csokonai Lillájának) azon aranygyűrűje átadásáról, melyet Lilla – halhatatlan nevű költőnk Csokonai Vitéz Mihálytól kapott ajándékba.

Jelen voltak alólírottak: Komlóssy Arthur Debrecen sz. kir. város főjegyzője – mint a debreceni Csokonai-kör alelnöke és ereklyetárának őre, az összejövetel céljait előadván, elmondja az előzményeket, melyek az 1898-ik évtől kezdve máig Csokonai Lillájának arcképe, énekes könyve,  Csokonaitól nyert utolsó búcsúlevele és gyűrűje feltalálására irányzott kutatásait, ide vonatkozó levelezéseit tartalmazzák s beszámolván az eddigi eredményekkel, mint legértékesebb eredményt – azon említett gyűrűnek a kör ereklyetára részére s a kör birtokába jutását említvén az átadást és birtokba vételt kívánja foganatosítani és e tényt jegyzőkönyvbe vétetni.

Bemutatja az egybegyűlt érdeklődő körtagoknak és t. közönségnek Vajda Elek tatatóvárosi lakost és tisztelt polgárt, ki Vajda Júliának Sámuel nevű fitestvérétől származott fija és ki szólásra felhívatván, következőleg adja elő a gyűrű történetét, megvilágítva egyúttal azt igen sok, Lillára és családjára vonatkozó, eddig még ismeretlen érdekes adatokkal:

Nemes Vajda Júlia – édesatyja Vajda Pál – révkomáromi hajós volt, édesanyja: Nagy Erzsébet. Gyermekeik voltak: József, Dániel, Sámuel, Zsigmond, Pál, Lidia és Júlia. – Júlia első férje Lévay István magyar szabómester, kivel D-almáson 46 éven át élt, - majd Lévay 66 éves korában meghalván, - pár évi özvegység után Júliát 71 éves korában Végh Mihály hetényi ev. ref. lelkész és főesperes vette nőül második neje gyanánt, kivel 10 évig élt és 1856-ban 81 éves korában halt meg, - tehát Lilla 1775-ben született s így két évvel fiatalabb volt Csokonainál. – Júlia egyik testvére Sámuel 1856-ban és ennek fia: Elek tanúi voltak utolsó napjainak és elhalálozásának, s midőn az agg éveiben is szép öreg nő kilehelte nemes lelkét, férje: Végh Mihály – lehúzott a nő ujjáról egy aranygyűrűt, az itt felmutatottat, mely sima arany-karikagyűrű, közepén oly alakzattal – mint a köves pecsétnyomó gyűrűk, de a kő helyett egy kis felnyitható fedéllel bíró üveggel, melybe haj, méreg vagy egyéb apróság rejthető – semmi betű, vagy vésés rajta nincs, csupán az aranypróba, s e szavakkal nyújtotta át sógora Vajda Sámuelnek: „Na bruder, ez a gyűrű magát illeti, tegye el s jól őrizze meg, mert ezt Lilla Csokonaitól kapta, - ez a gyűrű attól való”. E szavakat hallotta s a gyűrű átadás tényénél jelen volt Vajda Elek is, int 34 éves férfi, hiszen Lilla koporsóját is ú zárta le. A gyűrű Vajda Sámueltől Vajda Elekhez, ettől fia Vajda Károlyhoz, majd ennek elhalálozása után ismét Vajda Elekhez került vissza, s hogy ez a Lilla ujján viselt s arról halála napján lehúzottal s azóta gondosan őrizettel ugyanazonos, azt – itt jelenlevő Vajda Elek tatatóvárosi lakos esküvel is kész erősíteni, - menye özv. Vajda Károlyné Némethy Katalin nagykállói lakos pedig bizonyítja, hogy férjénél éveken át ugyanezt a gyűrűt látta és tudja, hogy az a Lilla Csokonaitól kapott gyűrűje. – Vajda Elek – engedve a Csokonai-kör alelnöke és ereklyetár őre Komlóssy Arthur Debrecen sz. kir. város főjegyzője -  hozzá menye özv. Vajda Károlyné úrnő által intézett kérelmének, már régebben elhatározta, hogy azt az elveszés, vagy elenyészés veszélyétől megóvandó, a debreceni Csokonai-múzeumnak ajándékozza, - s miután a Collegiumhoz intézett értesítésnek félreértésből és tájékozatlanságból származása előtte – ideutazása folytán – itteni felvilágosítások után -, teljesen tisztázva lett -, határozottan kijelentik hogy ő minden bármely oldalról jövő befolyás, vagy kényszer hatása nélkül ezen ereklyét a Csokonai nevét viselő kör-nek szánta, annak ajándékozza és örök tulajdonául ezennel átadja s kéri annak további szíves megőrzését s az érdeklődőknek megszemlélhetés végett felmutatását.

Minek hitelére ezen jegyzőkönyv felolvastatván – aláíratott. Kelt mint fent.

A Csokonai-kör nevében hálás köszönettel elfogadjuk és a gyűrűt átvettük: Komlóssy Arthur, a Csokonai-kör alelnöke, Szilágyi Károly, Balogh Ferenc, Dr. Kardos Albert, Zoltai Lajos, a D. Ellenőr” felelős szerkesztője, Kornhäuser Antal a „Debrecen” munkatársa, ifj. Komlóssy Arthur; - továbbá Vajda Elek, mint átadó (Tata-Tóvárosról), özv. Vajda Károlyné sz. Némethy Katalin és leánya: Palatitz Jánosné Nagy Ottilia (Nagy-Kállóból), ki a gyűrűt – saját feljegyzése szerint – sokáig viselte”. A felzet így hangzik:

„Jegyzőkönyv 1897. július 9. Csokonai Vitéz Mihály által Lillának (nemes Vajda Júlia) ajándékozott aranygyűrű átadása- és átvételéről, - melyet Tata-Tóvároson lakó 75 éves Vajda Elek nyugalomba vonult asztalos mester és tisztelt polgár – Lillának unokaöccse – az eredeti átadás után valószínűleg 100 év múlva, a halhatatlan költő nevét viselő debreceni Csokonai-körnek ajándékozott.

Visszakerült tehát a gyűrű a szerelmes lantos hazájába és az ő nevét örökké fenntartó egyesület birtokába.”

Ezen szóról-szóra közölt jegyzőkönyv bemutatása után befejezésül csak azt említjük meg, hogy Vajda Elek, ki e nagybecsű ereklyét oly nagy örömmel és szent kegyelettel hozta el messze földről ide hozzánk, halhatatlan emlékű költőnk szülővárosába, nemsokára ezután elhalt, megnyugosztaltatva végső óráiban, hogy Lilla gyűrűjének a debreceni „Csokonai-kör” ereklyetárában örök időkre szóló elhelyezésével, mint a költővel meghasonlott család egyik rokona, lerótta nagy tartozását Csokonai szellemének.

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. II. évf. 1902.