Than Gyula: Az özvegy szerelme

I.

A nagy hintaszékben ült és ragyogó szép szemeivel meredten bámult az ablakra. Olyan megnyugtatóan édes a jó meleg szobából nézni, hogy a sivító szél, hogy hordja az apró hópelyheket. Künn fagyos, dermesztő hideg borzongatja az embereket, itt benn pattogó tüzével jótékony meleget áraszt a nagy kályha.

Malvin elgondolkozott…

Volt idő, nem is olyan régen, mikor egy sugár termetű ifjú szerelmesen hajolt feléje s a meleg szobából együtt gyönyörködtek a fehér hópelyhek szállásában. De az az idő elmúlt. Nem tartott sokáig. A végzet kíméletlenül, durva kezekkel választotta el egymástól őket. az a szép sugár termetű ifjú, az ő szerelmes férje, aki gyöngédséggel s határtalan szeretettel vette körül, meghűlt, beteg lett s gyötrő szenvedésétől megváltotta a rá nézve jótékony halál.

Meghalt… Még csak nem is hallotta szerelmük drága zálogának, az ő édes kis leányuk, Margitkának szelíd szavát. Nem gyönyörködhetett a járni kezdő, a gőgicsélő babában. Nem hallhatta az első, észbontóan édes szót, mely a picike ajkáról elszállott.

Úgy maradt ő özvegyen s kis leánykája árván. az élet küzdelmétől nem tartott, mert hiszen anyagiakkal gazdagon megáldotta a gondviselés; de fájdalmas volt rá nézve az a tudat, hogy legszebb napjaiban veszítette el oldala mellől a legjobb férjet, gyermekének atyját.

Akkor sokat sírt… Ha azok a falak beszélni tudnának, elmondhatnák, hányszor borult zokogva pici gyermekére, hányszor siratta helyette is az elveszett édesapát.

De az idő nagyon jó orvosság.

Feledtetni ugyan nem tudta vele azt a férfit, aki először súgta a fülébe, mennyire szereti; de beletörődtette a változhatatlanba s háborgó szívének adott egy kis nyugalmat. Sokáig az volt minden vigasztalása és boldogsága, hogy kis leánykáját becézgethette, neveltette, ápolta, óvta még a szellőtől is. Nőttön-nőtt a kisbaba, míg aztán aranyos, szőke fejű kis leánnyá lett. Négy éves korában már olyan volt, mintha a mennyország egy angyala szállott volna a földre.

Addig nem is igen kereste a társaságot. Mit is törődött ő az emberekkel? A szíve fele volt az a kisleány. Benne lelte minden örömét. De mikor leánykája elérte a negyedik életévét, valahogy úgy akarta a végzete, hogy egy másik ifjú ember akadjon a jó anya, a fiatal özvegy útjába, aki érdeklődésével, rokonszenve és udvariasságával figyelmére tegye érdemessé magát.

Nem olyan, mint a férje volt, de elég rokonszenves ember, aki figyelmes volt hozzá és szeretetet mutatott az ő árva kis leányához is. Akkor ébredt fel először benne a tudat, hogy változtat magányán, mikor az az ifjú egy szép napon megsimogatta a kis Margitka hamvas arcát, így szólott:

- Milyen kár, hogy ennek az édes gyermeknek nincsen atyja!...

Akkor Malvin nem szólt egy szót se. De érezte, hogy az a nyilatkozat a szívébe nyilallott. Hát miért is ne lehetne az ő kis leányának atyja és miért is zárná el ő magát továbbra is a világtól? Fiatal még és szép is. Boldoggá tudna tenni egy férfit, s bizonyára van, aki boldoggá tehetné őt is és a kisleányát is.

Az ifjú gyakorta megfordult házánál, mert hiszen orvos volt. Azután a picikének oly gyakran volt valami változása. Néha lázasan feküdt s akkor aggódással várta a jó anya, hogy állapota jobbra forduljon. Olyankor az orvos annyi figyelmet, gondosságot és gyöngédséget tanúsított kisgyermeke gyógyítása és ápolása körül, hogy érezte a hálát, amellyel ennek a férfiúnak tartozik.

Egyszer nehéz betegségből szabadult drága gyermeke. Akkor odaállott a fiatal özvegy az orvos elé, ragyogó szemeivel hálásan tekintett rá és szelíd szaván kérdezte:

- Vajon meg tudom-é önnek hálálni valaha, hogy megmentette a gyermekem életét?

És a fiatal orvos éppen olyan szelíden, szinte súgva kérdezte:

- Meg akarja hálálni?

- Bár tehetném.

- Könnyen megteheti.

- Hogyan? Szóljon!

- Csak egyetlen szavába kerül.

- Egy szóba?...

- Igen, csak egy szóba… Mondja ki ezt az egy szót, s hálája mellett végtelenül boldoggá tesz s engem kötelez egy életen keresztül hálára… Mondja ki ezt az egy szót, mondja, hogy szeret… hogy az enyém akar lenni, hogy szakít ezzel az unalmas, egyhangú élettel, megszerzi magának, amihez joga van, a boldogságot… Mert esküszöm önnek, szívem hő óhaja, hogy végtelenül boldoggá tegyem… Óh, mondja, mondja, akar-é az enyém lenni?

Az orvos gyöngéden megfogta a fiatal özvegy kezét, szerelmesen nézett rá és reszketve várta a boldogító szót.

Malvin ajkai némák maradtak.

- Hát egyetlen szava sincs? Hát azt akarja, hogy összetört szívvel hagyjam el ezt a hajlékot, ahová két év óta boldog reménységtől áthatva léptem be?... Malvin!... mindenre, ami szent ön előtt, feleljen. Vagy rombolja le minden reményemet, vagy tegyen boldogabbá, mint ahogy hittem.

A szép fiatalasszony egy könnycseppet törült ki szeméből… ez a múlté volt… Azután hirtelen mosoly ült ajkaira, hálásan tekintett az orvosra, azután szó nélkül a vállára hajtotta a fejét.

Az orvos gyöngéden átölelte a szép asszonyt, megcsókolta homlokát és lelkesedéssel súgta a fülébe:

- Óh, mennyire szeretem!...

Malvin, a fiatal özvegy ebben a pillanatban elfeledte férjét, férje emlékét, gyermekét s egy édes gondolat tette boldoggá, hogy újra menyasszony.

II.

Azon a hideg téli estén, mikor hintaszékéből ábrándosan nézett a fiatal özvegy az ablakra s gyönyörködött a hulló hópelyhekben, nehezen várt valakit.

Várta a vőlegényét Bokros Béla doktort. Ilyenkor szokott eljönni. Bizonyára eljön ma is, hogy beszéljenek menyegzőjükről, amelyet rövid idő múlva fognak megtartani. Hogy így elmarad vőlegénye s még mindég nem jön, nem nyugtalanította a fiatal özvegyet. Tudta nagyon jól, hogy vőlegényének sok paciense van, az idő is olyan, mikor könnyebben és gyorsabban betegszenek meg az emberek. Bizonyára ma is megszaporodott a számuk, s míg valamennyit meglátogathatja új és régi betegeit vőlegénye, bizony időbe kerül.

Annál boldogabb volt, mikor váratlanul mégis megérkezett Béla. Egyenesen szép menyasszonyához sietett, lehajolt hozzá, megcsókolta a kezét, az ajkát és szokásához híven, szerelmes szavakkal üdvözölte.

Azután szétnézett a szobában, tekintetével keresett valakit.

- Hát az én aranyos kisleányom – szólalt meg végre -, az én kis Margitkám hol van?

A másik szobából kedves csacsogás volt rá a felelet:

- Itt vagyok! Itt vagyok!

És egy édes kis szőke angyal hagyta ott a nevelőnőjét s futott át a másik szobába, ahhoz a jó bácsihoz, aki sohase jött még cukor vagy valami csecsebecse nélkül, amivel a gyermeknek örömet, boldogságot szerzett.

Bokros Béla lehajolt a leánykához s megkérdezte:

- No, ki csókolja meg szépen apukát?

- Hozsta válámit? – kérdezte a kedves apróság édes selypítéssel.

- Ezt ni, egy csomó cukrot, édes, finom, babának való cukrot… Hát ki csókolja meg apukát?...

A kis ártatlanság elkapta a cukrot, aztán szaladt vissza a nevelőnőhöz, adós maradt a csókkal.

Malvin édesen elkacagta magát.

- No hiszen, megjárta.

- ugye, amiért előbb átadtam neki a cukrot.

- Természetesen.

- Amivel a babuka adós maradt, azt a mamukának kell letörleszteni. Bőven leszek kárpótolva, ha a babuka csókja helyett megkapom a mamuka, az én édes menyasszonyom csókját.

- Maga hamis! – szólt Malvin, de azért, amivel a kisleánya adós maradt, megadta a csókot.

Azután elfelejtették a kis Margitkát, hanem suttogtak szépen, csendesen az ő jövőjük és boldogságukról. A boldog vőlegény arca mindaddig derült maradt, amíg menyasszonya, a szép özvegy mellette volt. Mihelyt azonban kiment s újra látta a kis Margitkát, elborult az arca.

Hazug, hamis, színlelt szeretet volt az, amellyel a jó anya előtt a kisleányt körülvette. Más volt az az ember, ha egyedül maradt a gyermekkel. Az az édes baba azt hitte, hogy a bácsi, aki cukorral és csecsebecsével édesgeti magához, szereti őt; pedig ebben a pillanatban, hogy hozzá szaladt, idegesen taszította el magától:

- Hagyj el gyermekem! Most nincs kedvem játszani.

- De én játszani atajot!

- Eredj a nevelőnénihez.

- Timent a mamustával.

- Engem hagyj el.

Újra eltaszította a gyermeket, aki hozzá akart simulni, s mindenáron arra igyekezett, hogy az ölébe jusson. Elszontyorodva, kis kezével szemét eltakarva, tötyögött tovább a kisleány. az orvos pedig vadul tekintett vissza rá.

- Utálom ezt a porontyot! – suttogta magában. – Mindég azt juttatja az eszembe, hogy az anyja már mást szeretett. Élő tanúja régi boldogságának, amilyen sohasem támadhat fel többé a szívében… Ha meggondolom, hogy ez a kis kölyök egy egész életre az oldalamhoz lesz láncolva s egy egész életen keresztül botlik napról-napra a tekintetem elé, megborzaszt a boldognak hitt  házasság gondolata… Nem! Nem!... Ez így nem maradhat, ezen segítenem kell. Malvin a megtestesült jóság, szelídség. Szép asszony, s hozzá gazdag. Rám nézve szerencsés pártie. Őt nem szabad elveszítenem. De ez a gyermek! Ennek pusztulnia kell az oldala mellől. Mit tolakodik ez két szerető szív boldogságának útjába?

Gondolataiban. Malvin zavarta meg, aki kézen fogva vezette vissza a szobába zokogó kisleányát.

- Jer, csak jer! – szólt hozzá szelíden. Itt van apuka. Ugyancsak nézze Béla, ez a piciség azon panaszkodott nekem, hogy maga elkergette.

- Én? – szólt az orvos színlelve a csodálkozást. – Játszottam vele. Tréfálkoztam, amiért az imént csók nélkül fogadta el a cukrot.

- No látod, te kis bohó. Hát szabad a tréfát komolyan venned? Eredj csak apuskához, ő szeret téged.

- Hogy szeretem-é? – kiáltott fel az orvos. – Imádom!

Azzal ölébe kapta a gyermeket, megcsókolta s a lelkesedés hangján suttogta:

- Én édes aranyom, drága pici kis boldogságom!

Malvin arca átszellemült. Az elégedettség, boldogság sugárzott le arcáról s azt gondolta ebben a pillanatban:

- Az édesapja ha élne, még az se szeretné ilyen igazán!...

III.

Már este nyolc óra felé járt az idő, mikor az  orvos felállott az asztaltól, ahol Malvinnal együtt vacsoráztak. A kis Margitka rég elszunnyadt a pamlagon, ahová időközben felmászott. A boldog vőlegény éppen meg akarja ölelni menyasszonyát, mikor az hirtelen eltaszítja magától:

- Bocsásson csak, Béla!... A kis Margitka megmozdult…! Még lefordul a pamlagról.

Malvin otthagyta vőlegényét és gyermekéhez sietett. Szépen megigazította s aztán visszafordulva így szólt az orvoshoz:

- Már engedjen meg, levetkőztetem a babukát. Még rámelegszik ez a ruha. azután leteszem kis ágyába, hogy pihenjen a drága gyermek.

Az orvos idegesen fordult el. Bosszantotta ez a dolog.

- Hát ez a gyermek drágább neki az én ölelésemnél? Azzal bíbelődni kedvesebb dolog, mint az én csókjaimat élvezni!... Egyre jobban utálom azt a porontyot!... Hát így legyen ez mindég?... Mivel kecsegtet akkor engem a házasélet. Úgy bánt, bosszant, idegesít az a poronty. Útjában van a boldogságomnak.

Malvin pedig gyöngédséggel bontotta le kisleányáról a ruhát, húzta le apró lábairól a cipőcskét s a harisnyát s mikor a formás, hófehér kis lábakat meglátta, feléje hajolt s megcsókolta.

Látta ezt az orvos és hideg borzadály futott át a testén.

- A lábát csókolja! – suttogta magában -, a lábát. Többre becsüli a lábát, mint az én ajkamat. Hogy ingerel engem ez az asszony az ellen a gyermek ellen?! Érzem, tudom, hogy kockára vetném a nyugalmamat, ha ez a gyermek ráadás lenne a feleséghez.

Nem nézhette tovább ezt a jelenetet, mert hirtelen a kalapja s kabátja után nyúlt. Malvin éppen ágyába fektette a gyermeket, mikor észrevette, hogy vőlegénye távozni készül.

- Már megy?

- Megyek!

- Még nincs nyolc óra.

- Néhány perc híja csak. Eszembe jutott, hogy egy betegemnél látogatást kell tennem.

- Úgy! Akkor nem tartóztatom. De holnap délre várom. Tudja, hogy megérkezik kedves anyám. Meg akarja ismerni önt, s akkor közösen állapítjuk meg az esküvő napját.

- Eljövök. Örömmel jövök!

- Várni fogom!

Béla megölelte szép menyasszonyát, megcsókolta korallpiros ajkait s indult. Malvin becsengette a szobaleányt:

- Világítson a lépcsőn a nagyságos úrnak.

Elmentek! Malvin egyedül maradt gyermekével. Hozzá sietett. Mintha csak kárpótolni akarta volna a kicsikét, hogy az alatt, míg vőlegénye nála volt, nem foglalkozott Margitkájával. Most széket vett elő, a gyermek ágya mellé tette, leült és hosszan elmerengett a kedves kicsikém.

- Édes picikém! Milyen nyugodtan alszik!... Árva voltál eddig, de nem leszel ezután. Lesz már neked is apád, aki jobban szeret, talán mint szeretne az édesapád, ha élne! Meglásd csak, hogy milyen boldogok leszünk mi hárman… Az aranyos, ha meggondolom, hogy milyen nyugtalanságot szerzett szegény Bélának gyermekes naivságával, mikor félremagyarázta tréfáját. Szerencse, hogy ezt nem vette komolyan Béla. Sőt, ellenkezőleg. Soha több melegséggel nem bizonyította be, mint éppen akkor, hogy mennyire szeret téged én édes picikém… Ha tudnád, hogy milyen nyugodt, ilyen elégedett e percben a te kedves mamád! Hiszen én csak neked élek. Te vagy az első szerelmem élő emléke. Csak a te boldogságodat keresem. Ha úgy komolyan, éretten gondolkozni tudnál és a szívembe láthatnál, kiolvashatnád belőle, hogy csak azzal a tudattal, azzal a nyugodt érzelemmel bírok újra férjhez menni, hogy akinek a kezemet nyújtom, az téged imádattal szeret s apád helyett apád lesz néked.

Malvint édes gondolatai közt elnyomta az álom s ott aludt el kisleánya ágya mellett.

IV.

Éjfél felé járt az idő s még mindig csendesen szunnyadt az ágy mellett. Nem vette észre azt sem, mikor az ajtó csendesen kinyílt s azon egy fekete köpenybe burkolt álarcos férfiú lépett be. Meg se mozdult. Aludt tovább édesen.

A fekete köpenyes férfi megállott az ajtónál s óvatosan nézett körül. Majd lábujjhegyen haladt a szomszéd szoba ajtajához s hallgatózott.

Néma csend… Alszik mindenki a kedves hajlékban nyugodtan, édes álmok közt, boldogan, mintha mi veszély sem fenyegetné őket. Pedig az az álarcos ember, aki éjnek idején, ki tudja milyen úton-módon, oda feljutott, bizonyára nem azért tett titokzatos látogatást, hogy örömet szerezzen a csendes hajlék lakóinak.

Lopva, visszafojtott lélegzettel, zajtalanul igyekezett a kis Margitka ágyához. Egy pillanatra megállott. Tekintete az álarc üregén keresztül, hol a nyugodtan pihenő gyermekre, hol az édesanyjára esett. Azután a köpenyege alól egy kis üvegcsét vett elő, kirántotta a dugaszát és odatartotta a szép fiatalasszony orra alá.

Malvin az erős szagra, amely az üvegcse nyílásán kiáradt, megmozdult, de nem ébredt. Bódító altatószer lehetett. Szüksége volt a hívatlan vendégnek arra, hogy Malvin mély álomba merüljön s valahogy fel ne riadjon. Mikor ezzel a munkájával készen volt, éppen mintha csak otthon érezte volna magát, az ablakhoz közelálló kis asztalhoz ült s egy papírlapra kuszált sorokat vetett. Sötét, bántó, lélekgyötrő szavak ezek, amelyek majd keserű fájdalommal öntik el ébredésekor a jó anya szívét. Azt írta a papírlapra:

„Asszonyom!

Ön sohase lehetne ebben az életben boldog, ha gyermeke oldala mellett maradna. Elvittem a kicsikét. Ne aggódjon, gondozni, nevelni fogom, s majd ha nagy lesz, visszaadom önnek.”

Az aláírás pedig ezeket a szavakat tartalmazta: „Egy tisztelője, akinek a szívén fekszik az ön boldogsága.”

Micsoda lelki nyugalommal írhatta le az a hitvány lélek ezeket a szavakat. Egy édesanyát akar megfosztani minden kincsétől, könyörület, irgalom nélkül. Micsoda kőszívű tolvaja lehet az a szép asszony boldogságának? Talán örök gyűlölet ég a szívében, talán irigység, talán bosszú lelkesíti arra az irgalmatlan tettre, amelyet ilyen módon, az éj csendjében akar elkövetni.

Nyugodtan áll fel és közeledik újra a gyermek ágyához. A picike ártatlan arca nem riasztja vissza borzalmas szándékától, elfásult lelkében nem ébred fel a megbánás. Lehajol a gyermekhez, kis paplanával együtt felkarolja, ölébe veszi, azután még egyszer körülnéz és indul éppúgy óvatosan, csendesen, lábujjhegyen, ahogy jött, a kijárás felé.

Nincs semmi zaj.

Néma csend honol.

Nem ébred, alszik nyugodtan a jó anya. Boldogsága tolvaja pedig átlép zavartalanul a küszöböt. Szinte fellélegzik, mikor az előszobába ér. Átesett a legnehezebben, most már könnyebben végzi rettenetes munkájának többi részét. A gyermek alszik, az ölében még ringatja is, csakhogy fel ne ébredjen.

Az előszoba ajtajához nyúl, megfogja a kilincset… Egyszerre borzadály járja át egész testét… Hiába húzza az ajtót, ne nyílik.

- Mi történt? – tépelődik magában -, hiszen nyitva hagytam az ajtót. Jól tudom azt is, hogy sohasem szokták becsukni. Nem is járt itt senki. A légy zúgását is meghallottam volna.

Nem tudta, hogy mit tegyen. Bosszantotta a dolog. A gyerekkel kezében megkísérlette újra és újra, hogy az ajtót felnyissa, de ez nem engedett. Hirtelen más elhatározásra jut. Csendesen visszatér a szobába, onnan a másikba, egyenesen az erkélyre vezetőajtóhoz. Megkönnyebbült, midőn észrevette, hogy az ajtót kinyithatja. Sietve tárta fel és kilépett az erkélyre.

Összerázkódott a hidegen. A szél szitálva szórta arcába az apró hódarát. Széttekintett. Az utcán egyetlen lelket sem látott. A lámpák gyengén pislogtak s vajmi kevés világosságot terjesztettek. A ház körül pedig, amelynek az erkélyén állott, éppen nem volt lámpa s meglehetős sötétség borult az egész térre. Kihajolt az erkélyen, azt vizsgálta, hogyan juthatna le? Csakhamar meggyőződött róla, hogy képtelenség. Veszéllyel járna. A gyermekért szerinte nem volna kár, de ő a maga bőrét féltette.

A hidegre a gyermek is megmozdult az ölében, gyönge, siránkozó hang tört ki ajkairól. Hirtelen visszatért a szobába, magához szorította a kisleányt s egy darabig, míg újra nyugodt lett, himbálta.

- Mit tegyen már most? Mit tegyen? Hogy jusson ki?

Tépelődésében végre is arra az elhatározásra jött, hogy leteszi a gyermeket, visszamegy az ajtóhoz, felfeszíti, kinyitja s azután szabadulna a gyermekkel együtt. Végre is az anya mélyen alszik, ha az ajtónyitás egy kis zajjal jár is, nem fogja felébreszteni.

Átmegy a gyermekkel a másik szobába, oda, ahol az üres ágy mellett még mindég csendesen szunnyadt az édesanya. Az ajtónál díszes, oszlopos, magas virágváza állott. Karjával meglöki, a váza feldűl és csörömpölve törik száz és száz darabra.

Megriadtan állt meg. A lábai mintha megtagadták volna a szolgálatot. Az történt, amire nem számított, nem volt elkészülve. Az édesanya, akit a legdrágább kincsétől akart megfosztani, a legválságosabb pillanatban felébredt. Olyan csodálatos hatással volt ez rá, hogy s előre, se hátra nem bírt mozdulni.

Malvin első tekintete az ágyra eset… Üres volt… Kétségbeejtő kiáltás szakadt fel kebeléből:

-  Gyermekem! Margitkám! Hová lett a gyermekem?

Talán ez a rettenetes sikoltás dobbantotta meg az álarcos ember szívét, de nem mozdult. Mintha nem tudott volna tenni egy lépést sem.

Az anya sikoltására felsírt a gyermek is, és a másik pillanatban az édesanya feléje fordul. Nem borzad meg a fekete köpenyes férfitól.Észreveszi ölében gyermekét, arcából, színéből kikelve, velőt rázó sikollyal ront felé, kikapja öléből kisleányát s ahelyett, hogy a szentélyébe tolakodó tolvaj ellen kísérlené meg a fellépést, ahelyett, hogy a cselédséget fellármázná,magához szorítja a gyermeket és csókjainak özönével borítja el hamvas arcát. azután, ahogy pillanatra feltekint, s maga előtt látja a mozdulatlan férfit, tudatára ébred kétségbeejtő helyzetének, remegve, gyermekét szorosan kebléhez ölelve hátrál a másik szoba felé s az ajtónál a kétségbeesés kiáltása tör ki ajkairól:

- Mademoiselle! Mademoiselle! – szólítja  a nevelőnőt.

Nem válaszol senki.

- Kisasszony! Kisasszony! – ébredjen az égre! Rabló van a szobában! A gyermekemtől akar megfosztani!

Semmi válasz.

Félve néz a fekete köpenyes férfira a remegve, reszkető hangon kérdi:

- Ki vagy te rettenetes ember?Mit akarsz?... Ne bánts!... Távozzál!... Távozzál az égre… Ha szent előtted egy anya fájdalma, rettegése, ijedtsége, távozzál… Hát nem borzadsz meg irgalmatlan tettedtől… Nincs benned könyörület?...  az égre könyörgök… Nézd… térden állva kérlek…

A szép asszony térdre omlott és kezében a gyermek sírásban tört ki:

- Mit akarsz tenni? Ki vagy? Hát még erre a fájdalmas sírásra sem enged fagyos szíved?

A fekete köpenyes férfi szótlanul az ajtó felé indul, de hirtelen visszatántorodik. Az előszoba ajtajában nyikorog a zár, az ajtó feltárul s egy egész csomó ember tolul be rajta. Megriadva siet az ablakhoz, menekülést keres, de képtelenség.

Malvin a belépőkben a háziakra ismer, észreveszi köztük a nevelőnőt is.

- Jöjjenek! Jöjjenek az égre, segítsenek! Ez a borzalmas ember el akarja rabolni a gyermekemet!

A nevelőnő egyenesen úrnőjéhez sietett.

- Nagyságos asszonyom, ne remegjen. Mitől se tartson már. Korán észrevettem az üvegajtón keresztül ezt z embert. Láttam, mikor leült és írt, mikor az ágyhoz ment és a gyermek felé hajolt. Csak ezt a darab ruhát kaptam magamra, mert tudtam, hogy rosszban sántikál. Szobám ajtaján kisiettem, hogy el ne menekülhessen, óvatosan rázártan az előszoba ajtaját és azután leszaladtam, fellármáztam a házbelieket. Istennek hála, idejében érkeztünk!

Míg a nevelőnő szinte fuldokolva elmondta felvilágosító szavait, majd az anyától ölébe átvette s a másik szobába vitte, csitította, csendesítette a halálra rémült gyermeket: addig a házbeliek kivonszolták az ablak mélyedéséből az ablakfába kapaszkodó álarcost, s a szoba közepére hurcolták.

- Ki vagy te rettenetes ember, aki meg akartad ölni a boldogságomat? Nem válaszolsz?... eh, le azzal az álarccal, hadd lássam, kiben lakozik ennyi kegyetlenség?!...

Malvin odasietett hozzá, lekapta arcáról az álarcot és megriadva, sikoltozva hátrált:

- Béla! Ön… ön… ön az?!

 - A nagyságos úr! – hőköltek vissza a házbeliek.

És az ifjú megsemmisülten, lesújtva állott a kíváncsi tömeg közt. Tekintetét nem mert felvetni.

- Bocsássák, nyissanak utat, engedjék el – kiáltotta Malvin -, hadd menjen innen, ahol még a leheletével is megmételyezi a levegőt.

Az ifjú ajkáról most fakadt ki csak a szó:

- Malvin! Könyörgök! Mindent megmagyarázok!

- Nincs szükség a magyarázatára. Ebben a pillanatban a lelkemből megutáltam önt. a szívemet minden szeretetével akartam odaadni, s volt lelke hozzá, hogy könyörtelenül, ilyen kétségbeejtő módon ébressze fel benne a leggyötrőbb fájdalmat. Takarodjék!... Takarodjék, különben irgalmatlanul dobatom ki…

Az elhalványult ifjú remegve, összetört reménnyel támolygott kifelé. A másik szobából pedig a kis Margitka szaladt át édesanyjához.

- Mamukám! Mamukám! Félek!

Milyen pillanat volt ez.

az öröm sikoltása tör ki az édesanya ajkairól. Odaomlik gyermeke mellé, csókjaival borítja, magához öleli:

- Óh, én édes, óh én drága kis babám. Milyen nyomorult is vagyok én. Elfeledtem a te drága jó apádat, a te boldogságod árán már majd a más karjaiba vetettem magam… Óh, édes, drága picikém… A Gondviselés keze volt ez. Aki özvegy és anya is,csak a gyermeke révén dobhatja oda magát a más karjába… Nem! Nem!... Nem teszem… Szent lesz előttem apád emléke… örökre a tied, egyedül csak a tied maradok…

Forrás: Debreczeni Képes Kalendárium. I. évf. 1901.