Sok volt a gyerek a szőlőhegyen
a kőkunyhók, sziklák, tőkék között,
szépek voltak, erősek, kedvesek
és eleinte nem is vettem észre,
hogy nem szólal, csak szebb a többinél.
Nem, eleinte nem tudtam, mitől
a komolyság nagy, sűrűkék szemében,
hogy mosolygása mitől telített,
nem tudtam, hogy a természet kegyetlen,
kanyargó árama mit alakított
mivé, s nemcsak a kicsi koponyában,
de tökéletes teste minden apró
izmában úgy, hogy ötéves korára
megérjen benne, amit nagy színésznők
tudnak csak felmagasult perceikben
s homlokáig maszatosan, mezítláb
minden nézése jelentős legyen,
minden mozgása rögtön több magánál:
szépséggé nőtt emberi kapcsolat.
Ó, milyen volt a mosolya! Akárcsak
a kihűlt láva-táj szüret előtti,
kínálkozó, önfeledt ragyogása,
a földi boldogság ígérete.
kérdő szeme, kérdőn kinyújtott ujja
sem volt már gyermeki, hanem a minden
titok előtt fájó kíváncsiság.
S ha nem-et intett, maga a titok,
a szerelem volt, az elérhetetlen,
a nem-et mondva is fájdalmas, édes,
minden, amit az élet megtagad,
s a "meg kell halni" termékeny tudása.
és az igen! ahogy valakihez
odaszaladt, kezét kezembe adta,
tekintete, a nyílt, a védtelen,
ajándék volt, biztonság, bizalom,
hogy ember és ember közt van remény.
És búcsúzása! Állt a poros úton,
a Balaton fölött, sziklák alatt,
körülötte a táj, melyből kinőtt,
a hegyoldalba bújt kis ház, ahol
megszületett, család, sövény, kutya,
s kis, gyönyörű kezével mintha az
idő maga, a visszahozhatatlan
intene még utolszor. És nekem
több volt, mint lent a szikrázó öböl,
és több volt, mint mögötte Szigliget
hegyén a várrom, fönt a gyűrt bazalt,
mellette a bástyázott teraszok,
több, mint a szőlőlevelek közé
bújt, tömött, sárga fürtök, mert nekem
te vagy legtöbb, természetből kinőtt
s természeten, fájdalmon, pusztuláson
túlnövő lélek. Nekem a világ
értelme csak te vagy, emberi szépség!
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 182-183. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése