A
reformkor utolsó évtizede bővelkedik maradandó nemzeti jelképekben: 1841-et
Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának megindulása és a Széchenyi Istvánnal folytatott
Kelet népe-vita avatja politikatörténeti korszakhatárrá, 1843-tól a Szózat verbunkos-zenéje hangzik felénk.
1844 eseményei közül a Himnusz
akkordjai és a magyar nyelvet végre (54 év után!) teljes körű államnyelvnek
minősítő 1844:2. tc. tekinthető jelképesnek. 1845-ben a Nemzeti Színház nézőterének
tapsviharai avatták nemzeti drámává, történelmi példázattá a Bánk bán jambikus sorait.
1842
tehát hiányzik ebből a felsorolásból. És ebben mintha a kortárs is megerősítene
bennünket. Toldy-Schedel Ferenc 1843. február 6-án tartott Kisfaludy Társaság-i
előadásában lehangoló képet festett az éppen lezárult esztendő 2terméséről”: „…
szépirodalmunk jelen állapotjában sem magas pontot nem foglal el, sem oly
haladásban nincsen, mely azon fél
 | |
| Petőfi névaláíráspróbái 1842-ből. Bárány Gusztáv Literaturai Zsengék című művének 1840-es kézirata. (PIM ltsz. P. 92.) |
 |
| Az Athenaeum címlapja 1842-ből Petőfi első nyomtatásban megjelent versével |
század
haladásához méltó, mi az utolsó évtizedet megelőzte.” Toldy szerint a hírlapok,
divatlapok, almanachok megszaporodott publikációs lehetőségei közepette
eluralkodtak a „félségek” azaz a félművelt féltehetségek, akiket elsősorban az
esztétikai (korabeli szóval: a széptani), filozófiai és történeti ismeretek
hiánya, a műgond fogyatékossága akadályoz meg minduntalan a maradandóbb művek
létrehozásában. A végső ok pedig: a politika előretörése.
Valóban:
az1842-es esztendő nagy reprezentatív eseménye politikai-közélet jellegű.
Augusztus 24-én Pest-Budán ünnepélyesen elhelyezték a Lánchíd alapkövét. Az
eseményről akkor riportfrissességű akvarellt készített Barabás Miklós. Az
egykorúak sokféle jelképet köszönthettek a hídban, amelynek tömör-erős
kapuzata, a Dunát átívelő láncai ekkor még csak Thierney Adam Clark terveiben
léteztek: a két város kézfogását a folyam fölött, az egy célért működni képes
nemzeti közakarat megnyilvánulását; immár harmadszor, a Magyar Tudós Társaság
és a nemzeti Színház után. A következetes reformok hívei pedig – a nemzeti öröm
napján is – emlékezhettek azokra a vitákra, amelyek (a leendő, mindenkire
kötelező hídpénz kapcsán) rést ütnek majd a nemesi adómentesség sok évszázados
falán, tettet jelentenek a közteherviselés javára. Barabás utóbb, 1857 és 1864
között megrendelésre újra megfestette az alapkőletétel jelenetét, előbb
kisméretű, majd monumentális olajképen. Nemcsak a festési technika változott:
az átélt esemény emlékművé, a vízfestmény-vázlat a reformkor főszereplőinek
csoportos portréjává alakult. ennek megfelelően olyanok is megjelennek rajta,
akik igazolhatóan másutt voltak ezen a napon vagy még alig-alig kezdték meg a
nyilvánosság előtti pályájukat. A festmény 1864-es, végleges változatán balról
a negyedik alak a háttérben, más írók társaságában – Petőfi Sándor, aki a
valóságos térben és időben ez idő tájt arra készült, hogy ősszel folytatja
tanulmányait a pápai kollégiumban, de aki nélkül a megfestés pillanatában, a
szimbolikus térben és időben a nagy történelmi-nemzeti tabló immár nem volt
elképzelhető.
1842.
május 22-én költőt avatott az Athenaeum: A
borozó című vers alatt még a Petrovics Sándor név állott. Az idézett Toldy
Ferenc, az első, modern értelemben vett magyar irodalomtörténész, a romantikus
triász tagja nem vett részt azon a pesti találkozón, amelyen – 1842 karácsonyán
– Petőfi személyesen is megismerkedett az Athenaeum szerkesztőivel, Bajza
Józseffel és Vörösmarty Mihállyal. Így élő benyomása sem lehetett a fiatal
költőről, aki ez idő tájt még leginkább nevének véglegesítésével volt
elfoglalva: színészként Rónairól Borostyánra változtatott, Pesten Pönögei Kis
Pál néven mutatkozott be, de már 1842-ben megjelent családnevének magyarra fordított változata:
Petrovics – Péter fia – Petőfi(a) – Petőfi – Petőfy. Azon a napon pedig, amikor
Toldy beszéde elhangzott a Kisfaludy Társaságban, a húszéves poéta, mint a
Szabó József és Török Benjámin vezette színtársulat tagja, esti fellépésére
készült a Király Sándor polgár által épített kecskeméti játékszínben. És minden
bizonnyal ugyanabba a színházba ballagott barátja is, Jókai Mór joghallgató.
Nagyszalontán Arany János másodjegyző és Szilágyi István rektor szokásos esti
vitáik egyikét folytatták: ideje volna-e félretenni az előbbi fogadalmát, hogy
tudniillik: „… föltettem magamban, nem olvasni többet, hanem élni hivatalomnak,
családomnak, lenni közönséges ember, mint más.”
1842-1849.
Kiállításunk és képes bevezetőnk évköre Petőfi Sándor költői pályája a
nyilvánosság előtt. A nyitódátumot illetően tehát Barabás igazát valljuk, a
költőavatás gesztusát és időpontját választva korszakhatárnak. És az időszak
végén is ez a törékeny fiatalember áll, amikor eltűnik szemünk elől a segesvári
csata utáni menekülés pánikus forgatagában. Eltűnik, de egyszersmind belép a
világirodalomba. Heinrich Heine még nem tudta, hogy Petőfi örökre elhallgatott,
amikor leírta róla 1849 nyarán: „… olyan költő (…), hogy Németországban senkit
sem állíthatnék melléje; nekem magamnak is csak néhány olyan természetes hangom
van…” A nagy német költő szavára pedig – egy évszázad múlva – a francia Paul
Éluard felelt:
Petőfi már örül vértelen küzdelemnek
Győzelmes bűntelen nyarakat énekelhet
Csatáz bár egyre még s ontja ő egyre vérét
Hogy haljunk szabadon legyen mindig reménység
A szegények reménye a mézed Magyarország.
(Illyés Gyula fordítása)
Forrás: Kerényi Ferenc:
Petőfi és Kora (1842-1849). Megjelent a Soros Alapítvány támogatásával, a
Petőfi Irodalmi Múzeum kiadásában 1993.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése