I.
A tó felett szürke felhők gomolyogtak, sötét takaróként borulva a víz fölé. Majd a fent tomboló szélvihar szétszakította a felhőket, ezek most mint füstölgő pára úsztak szerteszét, hogy pillanatok után újra elsötétítsék a fehéren fodrozó víz tükrét. A fák zúgva, nyöszörögve hajladoztak a parton és a keskeny úton porfelhő gomolygott.
A fiatal orvos rá sem nézett a háborgó vízre, a parton megállt, levetette a kabátját és úszótrikóban indult a víz felé. Hosszú haja lobogott a szélben, csupasz lábával keményen lépkedett a kiálló rögön, azután egyenesen beugrott a tóba. A víz nagyot loccsant, egy pillanatra eltűnt a fiatal férfialak, azután felbukkant és hatalmas csapásokkal a tó közepe felé úszott. Néha lebukott a víz alá, majd a hátára feküdt és nyugodtan, a karjával alig tempózva bámult a felhőkre a feje fölött. A tó közepén tornyos faházikó állott egy kis szigeten. Az orvos a szigethez úszott, kiugrott a partra és a keskeny csigalépcsőn feljutott a torony erkélyére. Egy ugrással fenn termett a korláton és hatalmas ívben belevetette magát a vízbe. Azután hosszú csapásokkal, mintha fejével hasítaná a vizet, a part felé úszott.
- Brávó!... Óriási!... Brávó!
Kis emberke várta a parton. Hatalmas, torz és szélesen vigyorgó fejét vézna gyermektest tartotta. Szinte imbolygott ez a fej a vékony nyakon. A törpe nagy férficipőt viselt apró lábán és bő, toprongyos férfinadrág verdeste a lábszárait. Kicsi gyermekkarját valósággal a férfi felé tárta.
- Hogy csinálja ezt? Csak nézem, de nem tudom eltanulni. Rúg a lábával, ugye?
- Rúgok, lelkem, rúgok – egyezett bele a férfi. Vastag törülközővel vörösre dörzsölte izmos, hatalmas testét és a törpe szájtátva nézte. Egy ideig beszélni is elfelejtett, azután, amikor a férfi vizes haját szárította a kendővel, újra belekezdett:
- Lemegy a víz alá, mint a hal. Meg újra visszajön… Mi van ott lenn? Lát valamit? Igaz, hogy mindenféle gyöngyök, meg ékszerek vannak ott lenn? Hogyan csinálja, hogy vissza tud jönni?
- Megy az magától Péter, próbáld csak meg egyszer…
A törpe torz mosolyába vágyakozó, szomorú tekintet világított:
- Elmentem a múltkor ott lenn a másik parton egy pár lépést. Lehúztam a cipőm… Azután már a térdemig ért a víz… Visszajöttem. Szeretném tudni, mi van ott alul. Maga tudja! Amikor beleugrik mindent lát, ugye?
A doktor elkészült az öltözködéssel, elindultak egymás mellett a falu felé. A törpe szakadozott mondatokban beszélt, mindig erről az egyről. Sokszor felnézett a férfi napbarnított, egészséges arcába és végtelen csodálattal siklott lejjebb a tekintete, egészen a szürke vászoncipőig. Asszonyok jöttek szembe az úton.
- Jó reggelt, doktor úr. Hogy esett a fürdő? Nemigen friss a víz?
A férfi nevetett, ment tovább, mellette loholt a törpe.
- Adja ide, viszem.
A törülköző után nyúlt. A férfi egy ideig ellenkezett, azután átadta az apró embernek. Minden reggel megismétlődött ez a jelenet. Péter a partról végignézte a doktor hajnali fürdését, azután visszakísérte a faluba, útközben elszedte a törülközőjét és hűségesen kísérte a kis parasztházig, ahol a férfi lakott.
II.
Két egymásba nyíló, földes parasztszobában lakott az orvos. Egyikben az ebédlő volt, másikban a rendelő – itt egy díványon aludt a férfi. A könyvesállvány felnyúlt egészen a mennyezetig, a műszerszekrény tetején és az íróasztalon is könyvek, füzetek hevertek – Baedeckerek, prospektusok, vasúti menetrendek. A falon Európa térképe függött. Este, amikor lefeküdt, hatalmas tömeg füzetet készített az ágya mellé és a petróleumlámpa fénye mellett tanulmányozta ezeket. Gondolatban bejárta Párizst, Rómát, hátizsákkal a vállán begyalogolta Svájcot és felutazott északra. Néha leült az íróasztal mellé, kihúzta a fiókot és felnyitott egy kis bádogdobozt. Halom ércpénz alatt néhány összehajtott papírpénz húzódott meg – egy esztendő félretett garasai. A férfi számolt egy ideig, azután betolta a fiókot és sokáig csendesen nézett maga elé. Nehezen gyűl a pénz. A paraszt nem megy orvoshoz, csak ha nagy baj van. Néhány vasárnapi verekedő kopogtat be hozzá, meg egy-egy lázas gyermekhez hívják. A napok lassan telnek, hajnaltól éjszakáig sok hosszú óra pereg le semmittevésben, végtelen sétákkal, hajnali fürdéssel. A fiatal orvos megpróbált belekapcsolódni a falu társaséletébe – esténként eljárt a jegyzőhöz meg a tanítóhoz. sokszor, amikor már nagyon kikívánkozott belőle a szó, beszélt a vágyairól is. Hogy jó lenne utazni, világot látni. Az ember megrakodna élménnyel, elég lenne az talán egy egész életre… A jegyző kacagott:
- Egyszer jártam Bécsben, agy 15 esztendővel ezelőtt. Csak a pályaudvarig jutottam. Hiába magyaráztam akármit, az ostobák nem értették meg, hogy mit akarok. Megmérgelődtem és az első vonattal visszautaztam Pestre…
Az orvos udvariasan nevetett és elhallgatott. Nem, ezek az emberek sohasem fogják őt megérteni. Még hosszú időre arra van kárhoztatva, hogy ne beszéljen emberrel. Szinte fuldoklott és kétségbeesett düh marcangolta. Most szinte gyűlölte a jegyzőt, a parasztokat, akiket nem is vett emberszámba, a falut, alacsony, levegőtlen házaival. Képzeletében megjelent egy hatalmas, világos kórházépület, valamelyik világvárosban. Az épületben ő fehér köpenyben járkálna. A betegek mindegyike egy-egy érdekes eset… Arra az eredménytelen munkára gondolt, amit egy esztendő óta végez a faluban. A paraszt nem kezelteti magát, még ha haldoklik, sem hív orvost. Egy-egy szülés, néhány bicskaszúrás nyomán behegedt seb – ez minden, amire visszatekinthet…
A sétái még hosszabbra nyúltak, a falu határán túlterjedtek és amikor az utolsó apró ház is eltűnt az országúton, a messzeség és végtelenség és idegen világ horizontja ködlött a szeme előtt.
- Csak átmeneti állapot – gondolta mindennap újra, amikor bealkonyodott és valami tompa fájdalom kerítette hatalmába. – Ha együtt lesz a pénz, elmegyek. Talán vissza sem jövök, valahol idegenben telepszem le. Csak egy kis türelem még…
III.
A házigazda kislánya, Kovács Mariska jött a nagy újsággal.
- Doktor bácsi, tudja már? A Pétert elvitték! Emberek jöttek automobillal, a tóhoz mentek. Szemüveg volt rajtuk. Valami idegen nyelvet beszéltek. Asszonyok is voltak, kipingálva fehérre. Valami masinájuk volt, azt forgatták… A Pétert elvitték magukkal.
A kislány szuszogott, levegő után kapkodott, amíg elmondta mondókáját. az orvos értetlenül nézett rá, csak a furcsa, sípoló hangokat hallgatta.
- Úgy látszik, légcsőhurutja van – gondolta.
Azután a jegyző elmagyarázta, hogy miről van szó: a faluban egy filmtársaság járt, felvételeket készítettek a tónál. Péter, a törpe is ott ácsorgott az asszonyok és gyerekek között. A rendező észrevette. Szerződést ajánlottak fel Péternek – a jegyző hatalmas összegről beszélt. Most azután viszik Pétert külföldre. Párisba, meg Bécsbe, talán Amerikába is eljut…
Az orvos hallgatta a jegyzőt és furcsa fájdalom szorította össze a torkát. Péter elment… A törpe beutazza a világot, ami után ő olyan fájdalmasan vágyódik… éter szerencsés emberfia…
Este nyomasztónak érezte az alacsony szoba mennyezetét. Nyolc órát harangoztak, sötét este borult a falura. Eszébe jutott a Mariska légcsőhurutja: átmegy Kovácsékhoz, megnézi a kislányt, legalább emberi arcokat lát maga körül…
Meglepődött azon a meleg fogadtatáson, amelyben részesítették. Betessékelték a belső szobába, hellyel kínálták. Csendesen elbeszélgetett Kovácsékkal, azután Mariskát hívta magához. Kikérdezte az anyját. Az elmondta, hogy a kislánynak éjszakánként úgy sípol a melle, mint a fűrész. Bizonyosan az orrával van baj, vagy az isten tudja, mi bántja…
- Miért nem hozták be hozzám, hiszen itt vagyok a házban – mondta a doktor.
Az asszony először nem felelt, azután a termésről beszélt: hogy a krumpli olyan nyomorúságosan termett, akkora szemek voltak a bokor alatt, mint egy-egy dió. Szárazság és jégeső… Veri az isten a szegény embert…
- Nem kell fizetni érte, megnézem én úgy is.
Kikopogtatta a kislányt, azután azt mondta, hogy a bal tüdeje egy kicsit beteg. Injekciókat fog adni Mariskának. Sok tejet, vajat rendelt. Éjszakára nyissák ki az ablakot és Mariska aludjék egyedül, itt benn a nagyszobában. Az asszony csendesen bólogatott, az ember meg azt mondta többször egymás után: igenis.
Az orvos bement a szobájába és meggyújtotta a petróleumlámpát. Levetkőzött és hideg vízzel, szivaccsal végigdörzsölte a testét. Hanyatt feküdt az ágyban; a két kis ablakon áradt be a hűvös, éjszakai levegő. A doktor nézett ki a sötét, csendes éjszakába és nagy nyugalom kerítette hatalmába.
IV.
Péter nevével gyakran lehetett találkozni az újságban. „Petit Pierre” nevét nagy világvárosi mozik hirdették. Az újságok hozták a képét, mindenütt látható volt nagy, vigyorgó feje a vézna, torz gyermektesten. Az orvos gondolatban követte Péter útját: most Párisban vannak, onnan Nizzába utaztak felvételekre. Péternek ajánlatot tett egy nagy berlini filmgyár, de Petit Pierre még nem adott határozott választ. Majd Belgiumban bukkant rá, azután egy hamburgi felvétel került a szeme elé – Péter hatalmas hajó fedélzetéről integet a parton állóknak…
A doktor sokat gondolt Péterre és az újságcikkekre. Hogy elűzze magától fájó gondolatait, sétáiról visszafelé jövet egyre gyakrabban kopogtatott be az alacsony, fehér házak kapuján. Leült a tornácon és elbeszélgetett az öregekkel. A gyerekek is előjöttek és az orvos egyre gyakrabban nézett bele a torkukba, megkopogtatta a hátukat, mellüket. Egy-két gyereket másnapra magához rendelt: gyenge a csontja, vérszegény. – Fizetni nem kell – mondta gyorsan. Azután tovább rendelkezett. A gyerekek egyenek sok főzeléket, legyenek sokat a szabadban és éjszakára nyissák ki az ablakokat. A parasztok szabódtak, ellenkeztek, sokan nevették is a doktort az örökös nyitott ablakával. De nap-nap után többen gyülekeztek a Kovácsék udvarán. az orvos fehér köpenyben járkált a rendelőjében és mosolygó arccal bocsátotta be a parasztokat.
Néha este kinyitotta az íróasztal fiókját és összeszámolta a doboz tartalmát. Már régóta nem gyűlt új pénz a pléhdobozba. A férfi mozdulatlanul ült a helyén és szemében fájdalmasan égett a vágy. Azután arra gondolt, hogy még nincs semmi baj. Egyszer csak jön a papírpénz. Ideszoknak a parasztok, eljönnek a módosabbak is, maguktól jönnek majd és pénzt hoznak. Még csak a földhöz ragadtak, nyomorultak jönnek, akiket ő hív és akiknek a gyerekeit ingyen kezeli…
Este elindult az országúton. Elhaladt a házak mellett, nagyokat lépett, előre meredt a sötétségbe és vadul megrohanták a képek. Péterre gondolt – a törpére, aki isten tudja, hol csavarog ebben a percben. Úgy érezte, Péter elveszi tőle a világot, amelyhez csak neki lenne joga. Azután éppen olyan gyorsan lecsillapodott és elindult visszafelé. A házak ablakából halvány fény szűrődött ki. Az orvos megállt és egyszerre elfelejtett mindent, ami előbb még korbácsként vagdosta a mellét.
- Ostoba népség – dohogott magában -, félnek a levegőtől.
Odalépett egyik csukott ablakhoz, háromszor erélyesen megkopogtatta és ment tovább a másik ablakig. Egy-egy ablak halkan megzörrent és kitárult – akkor a férfi elégedetten mosolygott. Lassanként hozzászokott ehhez az esti körúthoz. Szigorúan szemmel tartotta az ablakokat, ismerte mindegyiket és minden háznak minden egyes lakóját.
És egyre gyűlt a nép a tornácon. Az orvos sokszor késő estig dolgozott, fáradtan került az ágyba és azonnal elaludt. Reggel lesietett a tóhoz, fürdés után frissen látott munkához. Egyre kevesebb időt szentelhetett a füzeteinek és csak néha gondolt Péterre. Napok, hónapok, esztendők peregtek le, egyik a másik után – a pléhdobozból elfogyott a papírpénzt, és nem jött helyébe új. Egy-egy ércpénz, izzadt, földszagú kerek pénzdarab gurult az asztalára és az orvos már nem számolt esténként az íróasztal mellett.
V.
Alig hajnalodott, amikor egy áprilisi reggelen a tó felé indult. Törülközőjét a kezében lóbálta és sietve lépkedett. Sok munka várt rá; ahogy reggel lesz, jönnek a falusiak, délben pedig a harangozó Petijét szállítja a városba. Meg kell operálni a gyereket, a fél tüdeje roncs… Csak még későn ne legyen… Hónapok óta beszél a harangozónak, de hiába. Mindig egy a válasz: itthon szükség van a gyerekre, ki vigyáz a jószágra, ki eteti, legelteti a tehenet. Most azután sírnak és könyörögnek… Ilyen ez mind… Nehézkes, keményfejű…
A tó másik oldalát pirosra festette a felkelő nap és ez az égő, lángoló mennyboltozat visszatükröződött a víz sima tükrén. A férfi egy ideig gyönyörködve nézte ezt a képet, azután gyorsan ledobta a kabátját és beugrott a vízbe, nagy csapásokkal elindult a sziget felé. E jeges víz szinte égette a testét, amikor beleugrott; prüszkölt, fújt és hatalmas tempókkal indult vissza a part felé. Egy jól ismert, már-már elfelejtett hang rajongott felé:
- Brávó! Brávó!
Péter állt a parton, két idétlen karját felé tárta. Szürke keménykalapot viselt és apró férfimellényén vastag óralánc ragyogott. Torz arca szélesen vigyorgott a férfi felé:
- Csodás volt! Ebben a hidegben lebukik a víz alá!...
- Péter! Isten hozott!
Az orvos megszorította a két csenevész kezet és nagyra nyitott szemmel, csodálattal nézett a törpére. Egészen közel lépett hozzá, nézte az emberkét. Idegen országok vágyott illatát kereste rajta és egyszerre hatalmába kerítette a szunnyadó emlékezés.
- Mesélj Péter, mindent mesélj el. Milyen volt? Szép volt? Merre jártál?
- Mindenfelé jártam – dünnyögte a törpe.
A férfi magára rángatta a nadrágját, azután vizes haját dörzsölte. A törpe szájtátva nézte.
- Olvastam az újságban, hogy jártál Párisban. Szép volt? Képzelem, milyen óriási város, mi?
- Igen – vonta fel vállát a szürke, elegáns kabát alatt Péter. – Nagy… Nagyok a házak…
- És?
- Hát semmi. Sok utca, meg ház, ez az egész… Mondja – kapta fel hirtelen a fejér és vágyódva nézett a férfire -, megint lenn volt, ugye? Láttam, amikor feljött a víz alól. Hogy csinálja? Szép ott lenn?
A férfi nem felelt. Elindult az úton és hirtelen vadul ostobán elöntötték szemét a könnyek. – Mi van velem? – gondolta, ahogy a kelő nap fényében szinte szaladt előre. Azután meglassította a lépteit, bevárta az utána száguldó törpét.
- Majd én viszem…
Szó nélkül átadta neki a vizes törülközőt és most már lassan, lépésben haladtak előre. A férfi lecsillapodott és olyan gondolattömeg rajzott a fejében, hogy csitítania kellett magát. Egyszerre megnyugodott és érthetetlen, megmagyarázhatatlan boldogság volt az, amit érzett – boldogság, amilyenben talán még sohasem volt része életében.
- Mi van ott lenn? Igen… Igaza van Péternek… Hosszabbak az utcák és nagyobbak a házak, ez minden. Messzeség után vágyódtam, szűk volt itt a szemhatár. De mi van ott lenn a mélységben? A messzeség élettelen valami – élő, megfogható az ember – ott is, a nagy házakban és itt a parasztházak mélyén… Le kell menni, kutatni az emberi lélek legmélyén… Mindegy, hogy egy nagy épület számtalan kórterme, vagy a padlós szoba szolgáltatja az emberanyagot. Péter… szegény Péter az elérhetetlen vágyaival… Én már tudom, hogy mi fölött rendelkezem. Vannak izmaim és két erős kezem… és agyam és szívem…
Elértek az első fehér házhoz, azután már szorosan egymás mellett sorakoztak az egyforma, apró fehér házak. A nap békésen sütött az útra, a rügyező fák koronájára és már látszott a Kovácsék háza a doktor négy ablakával, a jegyző nyolc ablakos udvarháza meg a templom. Azon túl ismét mező, fekete föld és nagyon közel a lehajló égboltozat, ahogy ráborul a világra és bezárja azt a talpalatnyi helyet, amin túl már nem lát a szem. A férfi mellében végigáradt forró hulláma a szeretetnek, megértésnek és mintha kemény kézzel pontot tenne valamire, úgy súgta maga elé:
- Én itt maradok.
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése