Furcsa, és mégis egészen természetes az a hűség, amely szinte minden igazi poétát gyermekkorának jobbágyává tesz. Röghöz kötötté. Elragadhatja az élet szomorú szabadversenye és kegyetlen liberalizmusa, sodorhatja az élre és taszíthatja a legutolsó sorba – mutathat neki teljesen más világokat. Egyszer megmozdul mégis az ősi jobbágyvér, üzen az ősi „miljő” s ki-ki megtér oda, ahonnan vétetett. A röghöz. Legyen az: ekevas alól kiforduló földdarab, vagy sírgöröngy. Kosztolányi Dezső poézisének leghódítóbb korszakában a vidéki város és a régi középnemesség, mondjuk: középosztály dallamait az első miljő, a gyermekkor élményein át találta meg és zengte ki. Ő is visszanyúlt nemcsak az apákhoz, hanem a nagyapákhoz is. Különös, eredeti figurákat idézett meg, finom levendulaillatú fiókokat nyitogatott, tárgyakba, öreg polgári bútorokba lehelte nosztalgiás lelkét, a felnőtt hangulatait és vágyait elkeverte a gyermek nyiladozó sejtéseivel, mindenre ráborította a szeretet és honvágy fényes ködét. Mondjuk: polgári költő volt. De éppen annyira gyermekkorának felszabadíthatatlan, röghöz kötött jobbágya, mint most a paraszti származású Illyés Gyula. Tézisre szinte antitézis egyébként Kosztolányi és Illyés Gyula poézise, ahogy így hirtelen eszembe jutott egymás mellett a kettő, régi irodalmárok párhuzamgyártó módszerének végzetes öröksége gyanánt. A „fiatal Magyarország” egén egyre emelkedő poéta-csillagzatnak csak annyi köze van Kosztolányihoz, vagy bármely más poétához, amennyiben mélyen poéta, a művészet kódexbe nem foglalható alaptörvényei szerint. De a kontrapunkt szemlélése sohasem érdektelen egészen. Gondoljunk a „Szegény kisgyermek panaszai”-ra és aztán olvassuk ezeket a strófákat:
„Apám apja ezernyolcszázharminchétben
született Gyulajon. Az apja is juhász
volt s a nagyapja is hasonképen juhász
s annak apja szintén. Tán Ádámig juhász
volt a család, csupán ezerhatszáz táján
áll a hosszú sorban egy bús kanász árván..”
Ebben nem leng levendulaillat. De leng az egész versben – hiszen voltaképpen egyetlen vers az egész szép kiállítású kötet – nagy mezők friss földszaga, egészséges képek és benyomások serege, ahogy a gyermeki lélekre vetődtek, ahogy most feltámadnak. Három „öreg” alakja köré szövődnek ezek a feltámadó hangulatok. Két nagyapa meg egy öreg béres: „anyám nagybátyja” ezek az öregek. Mind a hárman „grófi cselédek”. Alakjuknak elénk vetítésében van csendes meghatódás, hangsúlytalan hála a kapott jókért, meleg humor, néha szegénységüknek, „cselédsorsuknak” keserűbb emlegetése is. Ebben a patriarchális világban az író lelke néha úgy bolyong, mint Dózsa György árnyéka.
„Aztán újra duzzadt dülők között jártunk,
mint éljenző tábor: a tengeri táblák
kardjukat jöttünkre ragyogtatva rázták.
Vagy mint lázadt sereg, mely a jelet várja,
hogy szerterohanjon, végre otthonába
térjen egy hosszú, bús, kínos szolgaságból?
Egyetlen nagybirtok az egész Dunántúl.”
De mégsem Dózsa György a fontos ebben a kötetben, hanem a szerető emlékezés a szegénységükben is szelíd öregekre. A támadni látszó tendenciát azonnal egyensúlyozza a művészet egyoldalúságot nem tűrő gazdag ereje. Figurák mellett tájak, tájak mellett hangulatok. Hangulatokból végtelenbe síró furulyaszó. – Íme egy esti hazatérés végső akkordja, hazatérés a nagyszülőknél, az öregeknél tett látogatásból, szekéren, boldog félálomban, az elmúlt nap gyönyörűségeitől édes-fáradtan:
„Szüleim halk hangon beszéltek a bakon.
Néha apám sugva rászólt a lovakra.
Fent csillagok égtek s köztük hallgatagon
úszott utánunk a hold arany csónakja.
Csónak, vagy hogy újra révedve fölnéztem:
mint fényes vadkacsa fiai körében.”
Így valóban csak a nép fia lát, megajándékoz bennünket újra gazdag és eredeti népi fantáziával, annak szülötteivel. De aki így lát, az Dózsa Györgyből csodálatosan tud Arany Jánosba áthangolódni. És ez az ereje, ez a nagy művészete.
Ez a higgadt meghatottság, mely mögött mégis fegyelmezetten húzódnak meg tépett, szaggatott, fojtott sikolyú modern disszonanciák, ez íratja vele a csodálatos sorokat a furulyázó juhász nagyapáról:
„Ebéd után egy-egy kockacukrot kaptunk
vörösborba mártva. Azután nagyapánk
kivetet a sublótból egy hosszú furulyát,
ránkpislantott egyet s ment ki a ház elé…
Meghatva veszem még most is néha elő
ezt a régi eszközt. Tétován kereső
ujjaim nyomában félve úgy kerengnek
az apró lukakból az elfeledt dalok
mint sírhantok alól hosszú
sovány lelkek –
egyik nevet, másik hirtelen felzokog,
jajongva szalad ki a tárt ablakon át,
sír, a régi fényes világ után kiált – „
Sír ez a csodálatos juhászfurulya: Illyés Gyula poézise.
A régi fényes világ után… Olyan jólesik ezt a hangot is hallani. Hát – mégis, fényes is volt az a régi világ, nemcsak villára hányni való, égetni való szemét és rongy, átok és bűn. És lám, vannak még fiatalok, akik elmennek az „öregek” után. Mintha a generációk szembenállása és szembefeszültsége, az apák és fiúk harca, amiről annyi szó esik – megoldódnék, feloldódnék a nagyapák iránti szerelemben. Ady is a nagyapákhoz ment vissza, talán azért nem értették az apák. De a Fekete zongora után nagyon jólesik megint ez a Juhászfurulya, amelyik egyszerűbben csinálja. Neoprimitíven: mondanám talán, ha tanár volnék. De nem vagyok az.
Nekünk pedig, akik kimondottuk azt a szót: Erdély, még különösen is jólesik a lokálpatriotizmusnak, minden fajiság gyökerének, talán minden művészet gyökerének az az átható földszaga, földíze, mellyel Illyés Gyula felénk leheli: Dunántúl.
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése