A bokrok homályából hatalmas ásítás hallatszott. A hosszú ember, aki a fecskék elegáns fehér mellényét és acélkék zsakettjét gusztálgatta, bekémlelt a homályba. Egy sávos nadrágot látott és alatta két kedélyes lábszárat: Az egyiken papagájzöld, a másikon Van Dyck-barna harisnya lógott.
- Keh… keh… - köhécselte a hosszú ember a bokrok homálya felé. – Ön ábrándozik ott, tisztelt honpolgár…
- Tévedés, jó uram – jelezte a bokorból egy higgadt bariton -, én egy szakácskönyvet olvasok… Javított, háború utáni kiadás… A legizgalmasabb fejezetnél tartok… Mi a véleménye Önnek a pulykasültről?
A hosszú ember leemelte kiszáradt karját a pad támlájáról és egy kósza mozdulat után a térdére hullatta.
- Öt százalék cukor van a vizeletemben, kedvesem. Nemigen foglalkozom már pulykasültekkel… Valamikor Derblay Philipet és Hamletet játszottam… És maga?
- Én? Népséget, katonaságot… - hangzott a bokorból a felvilágosítás.
- Keh… keh… - mondta a hosszú ember, aki Derblayt játszotta valamikor -, mindenki játszik valamit.
- Jó mondás, Derblay úr, megjegyzem magamnak.
- Gyűjti az ilyen mondásokat? – kérdezte a másik bágyadt érdeklődéssel.
- Hová gondol, jó uram? Én semmit sem gyűjtök.
- Kérdem Öntől, minek gyűjteni, ha a végén keh… keh… úgyis mindent kiköhög magából az ember.
Derblay melancholikusan megrázta a fejét.
- Szóval, maga… - próbálta láthatatlan szomszédját definiálni.
- Úgy van, nevem: tücsök. Nyáron cirpelek, télen rendszerint elvisz az ördög – és tiszteltetem a derék hangyákat.
- Átadom nekik – köhécselte a sovány ember.
- Ön hangya?
- Úgy rémlik, nem vagyok az.
A Van Dyck-fuszeklis ismeretlen előmászott a bokrok alól. Mutatóujját betette a nyitott szakácskönyv sarkába, odalépett a padhoz és meghajtotta magát.
- Himmel vagyok. Himmel Antal, égi származás. Leülhetek?
- Keh – bólintott a másik. – Foglalkozása.
- Társadalmi és gazdasági túlprodukció. Kijöttem ide egy kicsit májust szippantani. Odabenn sok a butaság, a kiadó női szív és a vérbaj. Ha innen néz a városba az ember, festői perspektívát kap. Vegye csak szemügyre Philip úr…
A platánok között templomtornyok látszottak, amelyek csüggedten mutattak az égre. Gyárkémények, amelyek jóllakottan böffentettek, karcsú csípőjű kupolák, amelyek átszúrták a naplementében vörhenylő füstzászlókat és az ózondús éterben a banktőkét képviselték. Oda látszott a fegyintézet is tömör kockájával, amely ráborult a csirketolvajokra, magzatelhajtókra és a magántulajdon harmonikus rendjének egyéb ellenfeleire. Odalátszottak a színházak magas zsinórpalásai, amelyekre felkötötte magát az irodalom.
Szótlanul pislogtak át a platánágakon. az, aki Derblay Philipet és Hamletet alakította, ügyetlenül sercintett egyest. Himmel énekelni kezdett.
Itt a szép tavasz megint,
A mezőn, hegytetőn édes öröm int…
Himmelnek tűrhető baritonja volt, egy rendőr felfigyelt rá és szaglászva, lezser ellipszisben közeledett.
- Ismertem egyszer egy rendőrt, aki Szent Istvánkor fejbe vert egy bankigazgatót – jegyezte meg Himmel minden összefüggés nélkül.
- Keh – mondta a hosszú ember -, gondolkozott ön mát a lét értelmén?
Himmel savanyúan csettintett. A lét ér-tel-mén?... Nos, lássuk csak?... A teológia csinos dolgokat mond róla. Mit mond ezzel szemben a társadalom?... Figyelem… A dolog ott kezdődik, hogy télen, ő, Himmel Antal előfizetett egy fél liter tejre. Az illető tehén néhány hét múlva lepasszolt és meghalt. Más tejforrás után kellett néznie. Akadt volna, de azt mondták. szíveskedjék az előfizetést előre lepengetni. A tejszállítmányok tehát elmaradtak. Erre elment az Általános Virstliművek R. T. igazgatójához, aki tizenkilenc tavaszán annak a határozott véleményének adott kifejezést, hogy a kapitalizmus megdöglött és megkérdezte tőle, hogyan lehetne… mondjuk… belépni… izé… a pártba.. Igen, felkereste ezt az embert, mert azt hallotta, hogy a virstliművek lóosztályában megüresedett valami állás… „Ááá tisztelt barátom… maga az… Na üljön csak le, azonnal rendelkezésére állok, csak telefonálok.” Rózsaszínű malacképe van egészséges agyarakkal, ott ül az íróasztal szélén, felső zsebéből félméternyire kicsüng egy tarka selyemkendő és telefonál. „Heló… heló… szóljon csak a szakácsnénak, hogy vezesse oda őket a telefonhoz… Igen a Fránszóát is, meg a Máriánt is… Úgy, ott vannak már? Heló Fránszóá… heló Márián… á ti csibészek… hát felkeltetek már? Megittátok a délutáni tejecskét? Igen? Na jól van Ihr nalunken… nagyon jól van… Wau wau, nagyon jól van… És most szépen felvenni a köpenyecskét és szépen kimenni a napocskára… Wau wau! Wau wau? Miért ugat ez a virstliigazgató, amikor a gyermekeivel társalog? – Ön példás családapa tisztelt uram. – Á dehogy – legyint derűsen a szivarjával – ezek a kutyáim voltak. – Több kutyája van? – Csak kettő. – És mennyi tejet fogyasztanak naponta? – Fránszóá az egy haszontalan fráter, mindössze másfél litret. Márián kettőt is. De ő viszont csak szűrve szereti…
… Himmel nagyot ásított. A zsebéből elővett egy étlapot.
- A közelben van egy barátságos kifőzés – jegyezte meg -, leakasztottam az ajtajáról az étlapot. Savanyú tüdőt adnak ma gombóccal. Futja magának egy tétel savanyú tüdőre?
Megszámlálták a garasaikat, aztán betértek a vendéglőbe és Himmel megrendelte a savanyú tüdőt, citrommal. A citromot becsavarta a sötét pépbe és az üres héjat a társa orra alá tartotta.
- Tudja mit ábrázol ez? Látja, ez mi vagyunk. Belecsavartuk a tartásmártásukba…
Pofazacskói megdagadtak, ádámcsutkája hevesen ugrándozott.
- Aztán még csodálkoznak… ezelőtt öt évvel egy vagonban, amelyben rühes lovakat szállítottak a front mögé, hazahozták földi maradványaimat. Itt a pályaudvar közelében, egy szemétrakáson kiöntöttek… Pofa kell ehhez, jó uram, így elhullatni az embert, mint egy meggebedt lovat…
- Keh… - jegyezte meg a sovány ember.
A savanyú tüdő után visszakullogtak a város felé. Az utcakereszteződésnél egy rendőr újra feléjük szagolt.
- Amint látom – vélte Himmel -, a polgári társadalom nyugtalankodik a külsőnk miatt.
- Valóban -hagyta helyben a másik -, a maga harisnyái kissé rontják itt az összhangot.
- Kilencszáztizenhatban –mondta könnyedén visszafordítva a fejét – felrobbantottam egy hidat Zsuravno galíciai községben. Tudja, ugye, hogyan megy egy ilyen robbantás. Fél kiló dinamit, négy halott és tizennyolc sebesült. Arra robog egy főherceg, leszáll az autóból, Seine Kaiserliche Hochheit lässt sich die Sache erzählen, hozzám lép és egy ezüst tallért akaszt a mellkasomra. Brav, nagyon brav… Múlnak a hónapok, múlnak az évek, a cseresznyefák néhányszor kivirágzanak, a szomorúfűzek elhullatják lombjaikat, trárá, trárá, a háborút lefújják, az emberek boldogan rohannak haza, a vasúti kocsi ablakáról útközben lelopják a bőrszíjat, hazaviszik borotvát fenni, vagy gyereket fenekelni… elég az hozzá, hogy egy este, ahogy hazafelé kormányzom lépteimet, látom, hogy az egyik utcasarkon harisnyát árulnak. Nagy garmada harisnya feküdt egy felfordított ládán, jótékony távolságban az utcai villanylángtól. Odalépek a harisnyakazalhoz, a félhomályban kiválasztok néhány párat és kifizetem. Ezüstben. Az ezüstnek, amint bizonyára értesült róla, nagy most a kelendősége. Másnap reggel beállít hozzám a kalmár egy policman-nal. Vissza a harisnyákkal – kotkodácsolja izgatottan -, vissza a harisnyáimmal.
- Miért? – vetem fel a kérdést elég barátságosan.
- Miért? – tajtékzik a kalmár. – Hagyjuk a tudakozódó irodát, galambom. Rendőr úr, szíveskedjék neki felmutatni a bűnjelet.
A policman a zsebébe nyúl és kiemeli az ezüstöt, amellyel előző este a harisnyákat fizettem. Megforgatja az orrom alatt.
- Hol szerezte?
- Galíciában, balra egy folyóparton – adom meg barátságosan a felvilágosítást.
- Jó vicc – vakkantja bele a kereskedő.
- Na, gyerünk odább: kik a bűntársai?
- Mindössze néhány tábornok…
- Mi az, hogy tábornok- mondja a rendőr gyanút fogva -, viselje magát tisztességesen és a kérdésre feleljen. Na. Érti? Hogyan jutott ehhez a micsodához?
- Felrobbantottam egy hidat, megöltem egy fél tucat családapát a permi kormányzóságból és szerencsétlenné tettem néhány Volga-menti öregasszonyt. Ezért kaptam.
A policman tovább forgatja az ezüstöt az orrom alatt.
- Szóval ez a bűnjel magától származik.
- Ez bűnjel? – kérdem feltarajló méltatlankodással. – Egy ezüst vitézségi érem Önnek bűnjel?
- Most felvesszük a jegyzőkönyvet – így a policman és zsebre rakja az ezüstöt.
- Ez bűnjel? – álmélkodom én. – Amit egy Habsburg-Lotharingiai aranygyapjas főherceg adott nekem a haza megbízásából? Egy ezüst vitézségi érem Önnek bűnjel?
A zsibárus pulykavörösen hahotázik. Ehezüst? Azt mondja, hogy ehezüst?
- Hogyan? – mondom megütődve. – Önök kételkedni bátorkodnak benne?
- Nem ezüst – szól a rendőr szigorúan de objektíven. - Benn voltak vele az ékszerésznél, az rácsepegtetett valami folyadékot s akkor kitudódott.
- Kizárt dolog – jegyzem meg nyugodtan.
- Rendőr úr – kezdi megint az üvöltözést a harisnyaűzér -, mutassa fel neki még egyszer a bűnjelet.
A rendőr felmutatta a bűnjelet. A választóvíz helyén kis zöld színű marás látszott.
- Egy pillanatra – szólok a rendőrnek és egy pléhdobozból, amelyben a radírgumimat, elszakadt óraláncomat, képes levelezőlapjaimat és más értéktárgyaimat őrzöm, kiveszem a régi hadsereg hivatalos közlönyét és diadalmas testtartással odamutatom a rendőrnek. A hivatalos orgánum, íme, legfelsőbb kézirat formájában, tehát a legszavahihetőbb módon ezüstnek nyilvánítja a szóban forgó érmet. Ilyen lesújtó bizonyítékokkal szemben ugyebár nevetségesen semmivé foszlik egy közönséges órásmester állítása.
- És a választóvíz? – kérdi kacérul az emberem és újra hahotázni készül.
- És a legfelső kézirat?
- A választóvíz az nem hazudik.
- Rendőr úr, tetszik ezt hallani? Hát a királyok talán hazudnak?
- Ssst! – rezzen föl a rendőr. – Ezért újabb jegyzőkönyvet kell felvennem.
- Azt kérdeztem, kérem, hogy hazudnak a királyok? Igen vagy nem?
- Nnna! – jelenti ki az emberem és hüvelykujjával megnyomkodja kissé az orrát.
- Ezt tévedésnek kell minősítenem. A királyok tisztességtudó emberek… Esküt tesznek az alkotmányra, népeiket boldoggá igyekeznek tenni, satöbbi…
- Lári-fári – legyint a kalmár. – Gyerünk vissza a harisnyákkal.
- Nem lehet – véli a rendőr -, azokat is lefoglaltam.
- Nos, Derblay úr, rövid leszek. A törvényszék nem osztotta a királyokról kifejtett véleményemet és két hónapi fogházra ítélt… Észrevételek elfogadtatnak.
A sovány ember jóízűen köhécselt.
- Mit óhajt ezzel mondani, tisztelt Tücsök úr? Végre is haza meg a társadalom nem azért adományozta magának a tallért, hogy pamutharisnyába invesztálja. És mondja csak, annak az éremnek nem volt füle?
Volt. De lereszeltem. Remélem egyetért velem abban, hogy ehhez jogom volt. Hol lappang itt a paragrafus? Hol itt a csalás? Miért súlyosbító körülmény, hogy lereszeltem az érem fülét? És kérdem Öntől, aki Derblayt és Hamletet játszotta és immár 6 % cukor van a vizeletében, ki csalt itt valójában és kit csaltak meg? Erre feleljen.
Éjfél felé járt az idő. A sovány ember megállott egy elhanyagolt kerítésű kert előtt és hátrafelé intett a kezével.
- Na, itt szoktam aludni… Szolgája, barátom. És gondolkozzék a lét értelmén…
Himmel a puha keréknyomok között elindult a vasúti híd felé.
Tavaszi eső esett a nyakába.
- A lét értelme? – tűnődött hangosan. – A pesszimisták azt kérdik, hát van a bolhának értelme? Kievickél a petéből, ide-oda ugrál a fehérnemű alatt, aztán jön egy hüvelykujj és szétlapítja. Igen, egy jó kövér hüvelykujj… De hát ne érezd magad bolhának! Ne ugrálj a más inge alatt! Ki a szabad levegőre! Ne hagyd magad szétnyomni! Úgy bizony! Lám Himmel Antal szabad pilóta. Himmel Antal ma jött ki a fogházból és nem hagyja magát könnyedén agyonpattantani…
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése