- Versek. Budapest, 1931. –
Rodostó… Nagy testes kötetben, százféle verstéma, hangulat, érzés, gondolat és tenger kép és tenger szó közepette csak kétszer mondja ki Fekete Lajos ezt a szót. Egyszer halkan, aláhúzás nélkül, elkeseredve egy tűnődő, számbavevő, életet összefoglaló vers mélabús sorai közt, aztán még egyszer, utoljára, az utolsó vers címében. De mikor az ember már végigment ezen a tengerzúgásos köteten, mikor némely vers hulláma kétszer-háromszor is átcsapott rajta, mikor kezdi észrevenni a motívumok egymásba fonódását, az annyira különböző dallamok valamilyen végső egységét, - akkor eszmél rá, hogy ennek a Tengerzúgásnak az értelme: Rodostó. A poéta Rodostóból látja és Rodostóból hallja az egész élet tengerzúgását.
Kettős Rodostó, sokszoros Rodostó, mindenütt a számkivettetés érzése: modern emberi, de főként modern magyar tragikum.
Fekete Lajos a Bácskában élt, Újvidéken, sokáig. Belegyökerezett az ottani fekete magyar földbe, kisvárosi lélekbe, még a porba, szürkeségbe, kilátástalanságba is. Magára vette és hordozta a szerb uralom alá került magyarság nehéz keresztjét, társakat talált, akikkel együtt álmokat szőtt.
„Bácska,
Újvidék, poros városvég,
augusztuseleji csillagfényt porzó ritka éjszaka…
- - - - - - -
Isten és ember háta mögött a csillagok vigyázó
szeme alatt baktatunk hárman:
Szenteleky, Csuka, Fekete, az örökszegény Darányi-telepen.”
Rodostó volt ez is. „Haszontalanság a hazában”. „Haza szabadság nélkül”. De mégis: a „végek” nemzeti missziójától megszentelt föld. Ennek a földnek lokális jegyei bús, de büszke csillagbélyeget sütöttek a poéta homlokára. Ezzel a tájjal összeforrani a harc és a szerelem tiszta tudatában: kegyetlen fájdalom és édes gyönyörűség volt ugyanegy pillanatban. Keserű volt az élet itt is, mégis fölemelő. Mennyi ajándékot adott ez a föld az embernek: csendes kis otthont, asszonyt, gyereket, célokat, barátokat, - mennyi ihletet a művésznek:
„… A szél elszaladt tanúért.
Testamentumát a haldokló nyár
most mondja tollba.
Bibor ruhában szép horvát ősz
kacérkodik már odaát
a Fruskagórán.”
A versek alatt nincsenek dátumok. Nehéz a ciklusokból is kiolvasni, hogy egyes darabjaik hova tartoznak, ha csak nyilvánvaló célzás nincs bennük. Mégis azt hiszem, hogy a kötet néhány gyönyörű Isten-látó verse (Ünnep az Isten kórusán, Hogy bizva járhassunk) itt születhetett. Itt születtek bizonyára a szántó-vető élet komor szimbólumokkal is terhes versei (Keserű az aratók dala), itt kelt szárnyra nem egy olyan finom „céltalan” hangulat, amit a poéta így nevez: „Csak vers: tüzes játék”. És itt történhetett, hogy egy szomorú hajnalon: „A rózsabimbó lecsuklott a száron”.
„A Marika halt meg…
Vérző, nehéz óra, - éjfél után három…”
Rodostó, az első… De ennek minden fájdalma micsoda ahhoz képest, amikor a költőt magyarsága miatt kutasítják ebből a gyötrelmesen is drága környezetből.
Átéli a „repatriálás” (?) minden modern magyar fájdalmát.
Aztán pedig következik Budapest, a megmaradt kicsi Magyarország centruma. A régi hazaszeretet logikus fogalmai, ideológiája szerint: Kánaán, ígéret földje. De Trianon magyar Ahasvérjainak nincs logikája, csak égő, fájdalma szíve.
Így lesz Budapest, a Város, a Vidék, a Végek költője számára a magyar tragikum csúcspontja: „szabadság haza nélkül”, második Rodostó.
Az első impresszió itt szinte az őrület kétségbeesését váltja ki a hányatott életű emberből, - de ki tudná megszámlálni azok seregét, akik kilépve a Keleti pályaudvar kupolája alól, álltak főbeütve, megzavarodva, tanácstalanul, mint a gyermek, és Fekete Lajos szaggatott soraival imádkoztak, vagy átkozódtak:
„Gubbasztó kalapom karimáját még erősen fekszi
a bácskai por…
Pedig kinyílt búzatáblát hoztam a mellemen,
kék ég derűjét a homlokomon…
- - - - - - - -
Kő!... Kő… Kövek… Hideg kövek,
közöny-kövek!
- - - - Irgalom!...
Hová meneküljek?! - - Hol az országút?
Hol van az égbolt? - - Hol a madárdal?
- Nincs dülő, boglya, feszület: -
- - - fogjatok le, mert kiabálok!!”
Lassan megcsendesedik ez az első kétségbeesés. Csak a tenger zúg tovább a második Rodostó partjai körül. Hableányok és víziszörnyek: versek születnek belőle megint. Formásabbak és formátlanabbak, megrendítők és langyosak, példátlanul eredetiek és Mécs László, vagy mások hanglabirintusába tévődők. Tömörek és elnyújtottak, keményen és forrón ölelkező rímekkel, jambikus menetű szabadversek és minden láncot letépő, száguldó vers-forradalmárok. Mécs Lászlóról írtam nem egyszer, hogy ma a leggazdagabb magyar költő a „Végek” költői közül. Hát Fekete Lajos mindjárt utána következik ebből a szempontból. Produktivitásban is Mécs „példáját követi”, témagazdagságban is hozzá hasonlít. Néha hibáit is magára veszi. „Egy nomád él Budapesten” című verse például típusa a vers-gyilkos bőbeszédűségnek. Annál szebb, és budapesti életére jellemzőbb, teljes költemény a „Kilátótoronyban”. „Szekerek” című, Herczeg Ferencnek ajánlott, még bácskai hangulatú versében milyen nagyszerű lehetőség nyílt valóban szembeállítani Herczeg letűnt bácskai „tündérvilágával”, aranyvilágával a mai keserű világot! Megpróbálta a költő, de ez sehogy sem sikerült.
Van azonban Fekete Lajosnak egy édes, boldog, gyönyörű titka. Ezt valahol a könyv közepe táján árulja el. Én a legvégére tartogattam volna. Egy ciklus, aminek az a címe: „Szilágy”… Itt árulja el, hogy ő voltaképpen a Szilágyságban, Partiumban, félig-Erdélyben született. A Kraszna mellett. Ady Endre Pátriájában. Itt volt boldog gyermek. Megint a gyermekkori miliő! Ahogy ezt a titkot elárulja, halkan, szemérmesen kezdve, aztán egyre áradóbb erővel, zengő színekben kigyúlva: az fölséges. Itt talál igazán önmaga mélyére. A ciklus harmadik verse: „Tüzes csodák a kertben” az egész nagy könyv legszebb és legeredetibb költeménye. Ha volna hely, erről az egy versről cikket kellene írni. Itt még idézni sem tudok belőle, annyira egy, hogy nem lehet belőle semmit kitépni, csak mint egész hat. Ez a titok, ez a ciklus, ez a vers: Csillag a „Márványtenger” felett.
Két Rodostóból – Zágon felé mutat ez a halovány csillag.
REMÉNYIK SÁNDOR
Forrás: Erdélyi Helikon 5. évf. 1932. 1. sz. január
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése