Költői irodalmunk gazdag tárházában a mély vallásos érzelem, az éltető hit sugallta költemények – lehet mondani – kevés számmal vannak képviselve. Még a múlt időket alig lehet e részben váddal illetnünk, de az újabb időben méltán merülhet fel lelkünkben a kérdés: honnan a közönyösség a vallásos költészet iránt; miért kell oly sokszor szinte némán vesztegelnie az egyházi lantnak? Talán a mai társadalmi élet csaknem túlságba menő realizmusa, mondhatni kalmárszelleme az, mely legalább némileg megmagyarázza azon lehangoló indifferentismust, mely napjainkban általában a vallásos költészettel szemben uralkodik. Odajutottunk, hogy mohó vággyal futkosunk anyagi, önző érdekek után, erősen ragaszkodunk a földiekhez s megfeledkezünk az égiekről. Csak egy futó pillantás a társadalom különböző rétegeinek életére s azonnal számos élő, de egyszersmind szomorú példában tükröződik elénk állításunk igazsága. Ilyen tapasztalatok mellett nem a leglélekemelőbb hatást gyakorolja-e reánk egy, az istenbe vetett hitből, mély vallásos buzgalomból fakadó költemény, mely mint napsugár a levegőt, - mint üde harmat a virágot: úgy hatja át fogékony lelkünket? Valóban a legnagyobb lelki élvezettel olvashatjuk Arany „Fiamnak” című költeményét is. A költő, mint családapa, gyermekét serkenti ebben az imádkozásra. Hiszen ő is, mint gyermek, szegény öreg szülőinek ajakáról tanulta el az első imádságot; tőlök nyerte, legbecsesebb örökség gyanánt, a vallásos érzést, buzgóságot, mely fenntartotta őt szenvedései között. Mikor szülei napi munkájokat elvégezték, vallásos énekek zengésében s a szentírás olvasásában kerestek enyhülést s vallásos érzésök ott lebegett a kisded szegényes bölcsője felett s eltöltötte a gyermek lelkét, kísérte az ifjú lépteit, vigasztalást nyújtott a férfiúnak s a nyugalom, a lelki béke fenségével jutalmazta az öreget. Kétséget sem szenved, hogy Arany mély vallásos érzülete adta meg legszebb költeményeinek s ezek közt az imént jelzettnek is azt a szívig ható hangot, mely felmagasztosít és megnyugtat. Tekintsünk át röviden a költeményen s meg fogunk győződni arról, mily megható közvetlenséggel, mély bensőséggel, melegséggel nyer itt a költő vallásos érzülete kifejezést.
A költő – mielőtt a napi fáradalmak után álomra hajtaná fejét – fiacskájával törődik, ki még ébren van, és hogy édesapai kötelességét mély vallásos érzelméből kifolyólag teljesítse – mint ővele tettek öreg, istenfélő szülei – inti ő is a nyugalomra térő gyermeket:
„Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál édes gyermekem.”
Igen, az imát, ezen természetes virágát a gyenge gyermeki szívnek, ezt köti fiának ártatlan lelkére. Hiszen ő már az élet nagy iskolájában igen sokszor tapasztalta az imádkozás jótékony hatását; jól tudta már, hogy ami a forrás enyhe cseppje a szomjúságtól eltikkadt vándornak; ami a biztos kikötő a tenger hullámain vergődő hajósnak; ami a csendes fészek a zivatar elől menekvő madárnak: az az imádság a küzdelemben kifáradt emberi kebelnek. Aztán meg eszébe jut a költőnek az is, hogy ő nem dicsekedhetik gazdagsággal, nem hagyhat fiára gazdag örökséget, azért mintegy megnyugtatásul magára, vigasztalásul gyermekére nézve azon reményének ad kifejezést, hogy legalább becsületes, „mocsoktalan” nevet biztosít a fiának; s mint a költő maga mondja:
„Ártatlan szíved tavaszkertében
A vallást ezért öntözgetem.”
Óh! bizony csak felületes, féltudós ember dicsekedhetik azzal, hogy ő nélkülözheti a vallást. Tegyétek ki csak éltét a szerencsétlenség rohamainak, melyek lelkét alapjában megrázzák és elő fog kerülni, mi ott sokáig szunnyadott: megtalálja ismét a vallást, mely annyi ezer sajgó sebet hegesztett már be az életben. Tudta ezt a költő, a sokat tapasztalt férfiú, s ezért igyekszik már korán beültetni gyermekének fogékony szívébe a vallás, a hit nemes magvát, hogy az majdan szépen virágzó, dúsan gyümölcsöző fává növekedjék és ha gyermekének boldog jövőjéhez fűzött reményei nem mind valósulnának is, legalább legyen meg neki az a tudata, hogy nem hagyta magára egészen gyermekét, s ha szenvedések érendik, lesz, ami még vigasztalja, ami a küzdelemre erőssé tegye; hiszen vele marad hite, vallása s ennek melengető karjain majd csak könnyebb lesz élete.
„Mert szegénynek drága kincs a hit,
Tűrni és remélni megtanít,
S néki, míg a sír rá nem lehel,
Mindig tűrni és remélni kell!”
Íme, ily arany-mondatokban tanítgatja Arany kis fiát az életre. És e sorok nagyon jellemzők magára a költőre nézve is, ki szintén sok szenvedést látott életében; annyira, hogy mint a következő sorok igazolják, már szinte hite is megrendült s alig talál benne vigasztalást. Pedig hát mi készti élni azt, kinek szinte teherré vált az élet; mi nyújt reményt annak, ki már remélni is alig képes; mi ad vigasztalást annak, aki ártatlanul szenvedett; hanem ha a hit ez a gyógyító-balzsam, mely, mint hűséges útitárs, nem hagy el bennünket az élet ezer bajai között. Ezért mondja a költő fiának, kit majd elszólít a szülei háztól az életpálya, a kötelesség s korán kezdi tapasztalni, mily kevés örömvirág terem számára; sehol sem találja fel azt az édes szülei szeretetet, melyet odahaza, a csendes családi körben oly boldogan élvezett, hogy
„Balzsamúl a hit malasztja légyen
Az elrejtett néma könnyeken.”
Tehát azt kívánja gyermekétől, hogyha majd könnyeket szivárogtat szemébe a rideg való, viselje azokat békén, titkon; ne mutassa a világnak a fájdalom-sajtolta könnyeket. Hiszen az talán úgysem értené meg az ő szíve búját, azért ajánlja neki a hitet gyógyító balzsam gyanánt, mint amely előbb-utóbb felszárítja könnyeit s meghozza szívének az óhajtott nyugalmat, a vigasztalást. A következő versszakban a költő, mint egy szomorú élettapasztalatokkal rendelkező ember áll előttünk, ki óva inti gyermekét a reá váró bizonytalan jövőre – melyben esetleg több lehangoló, mint vigasztaló jelenséggel fog találkozni -, hogy legyen erős, legyen készen a lehető legrosszabbra, ne várjon sokat a világtól, ne várja minden óhajtása teljesülését; akkor nem fog sokban csalatkozni, akkor könnyebben kibékülhet majd sorsa ellenséges folyásával s a világ előítéleteivel; csak a hit védőszárnyai alá meneküljön; csak azt ne feledje soha, hogy az erény, a becsület, általában minden igaz s jó előbb-utóbb diadalt arat!
A költemény hátralevő soraiban már a honfiúi aggodalom bánatos érzelme is megszállja a költő lelkét. Félti a hazát, az ősapák földjét,melyen századokon át élt már fényben és viharban a nemzet; félti, hogy idegen nép lakja majd ennek virágzó téreit. Előkészíti hát gyermekét erre a bekövetkezhető leggyászosabb időre is; előre megadja gyermekének a vigasztalást, ami mégis enyhíteni képes ezt a nagy honfiúi fájdalmat is, mondván:
„Lelj vigasztalást a szent igében:
Bújdosunk a földi téreken!”
Aztán, mintegy megdöbbenve a rettenetes jövőtől, mely képzeletében felmerült s melynek szomorú képe szinte megrázta lelkét, új gondolat villan meg elméjében, eszébe jut, hogy gyermekét oktatja, ki talán még nem is érti az ő honfiúi aggodalmát, de meg nem is volna jó, ha oly korán megértené, azért e szavakkal bocsátja pihenni kis fiát:
„Óh remélj, remélj egy jobb hazát!
S benne az erény diadalát;
Mert különben sorsod és e föld
Isten ellen zúgolódni költ.
Járj örömmel álmaid egében,
Utravalód a csókom legyen:
Kis kacsóid összetéve szépen,
Imádkozzál, édes gyermekem!”
Mintha mondaná: „Él még a magyarok istene”, gondviseléséből, őrködő kegyelméből nem esett ki még e nemzet; felemeli ezután is a porba tiport erényt s megbüntetni a büntetésre méltót; azért csak örülj az életnek, higyj az isten bölcs gondviselésében, remélj egy szebb jövőt, mert különben elfásul szíved a rideg jelen felett, csüggedés vesz rajtad erőt; sőt zúgolódásra nyílik ajkad; pedig ezt tenned nem szabad; neked ezt a vallás nem engedi meg; te csak imádkozzál a jó istenhez s erős hited nem fog megszégyenülni!
Íme, így tanította Arany gyermekét az imádkozásra. Azt hisszük, hogy e költeménynek ily rövid ismertetése is elég arra, hogy meggyőződjünk a költő mély vallásos érzelméről, hitéről, buzgóságáról, melyet mint gyermek, szüleitől kapott örökségül, s amely egész életébe hűséges útitársa, úrangyala, vigasztaló ereje volt. Sok szenvedés nehezült lelkére; sok csapás súlyosodott vállaira, nagy szüksége volt tehát a hitre, hogy idő előtt össze ne roskadjon. De hát ő sem lehetett a miénk örökre, s ma már csupán szelleme, költészete a miénk, de az emléke feletti gyászban vigasztalásnak annyi is elég, mert szent ereklye marad nekünk s a jövő kornak Arany költészete.
Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 9. sz. 1887. máj. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése