Kietlen éj volt… csillagfény sehol,
… Rabszolgaságban küzködött a nép.
A gondolat rég szenvedő fogoly,
Bilincseit még nem törhette szét.
Hiába járt a gyönge s üldözött
Védőt keresni emberek között!
De kél a hajnal… oszlik a sötét,
A nap sugár avégre felragyog;
A gondolat elhagyja börtönét
S büszkén kiáltja: már szabad vagyok.
Megnyilt a menny és messze szárnyala
A szent szabadság drága angyala.
És küld az ég két lángoló kebelt,
Hogy angyalát megértse a haza!
S im’, egy dicső nap már visszhangra lelt,
A „Talpra magyar” mindenik szava!
Az ég örömben úszva könyezik,
Midőn a földön népe esküszik.
S ha szólt az ország nagy Washingtona,
A pór kezéről a bilincs lehullt…
A népszabadság hősi bajnoka
Szavára úgy megédesült a mult.
Feledve lett a régi fájdalom,
Óh, mert hiszen megváltozott a hon!
De elborúlt a láthatár megint…
A fölkelő nap gyászba öltözött!
A nemzet nagyja és kicsinyje, mint
Elszánt oroszlán, harcba költözött…
Kard lett a láncból, gyilkoló acél,
- Meghalni mind, vagy győzni… volt a cél!
Ott volt a dalnok… elhagyá nejét,
A tüzbe vitte honszerelmet őt…
Hallatta lantja lelkes énekét
Karddal kezében a golyók előtt!
De pattan a húr… vére festi be…
S meghalt a költő legdicsőbbike!
Egy villanat még… s elnyomott sohaj
Vegyül a légbe a sorok között;
Átkos nevet zúg, harsog a moraj…
S a hon nemtője gyászba öltözött!
S kit istenite árva nemzete,
Távol vidéken volt csak menhelye!
Halotti dalt zúg-búg az esti szél
Az ágavesztett fák s bokrok között…
A honfi szíve fáj… alig remél
S könyezve áll a tetszhalott fölött.
Lantját a dalnok megpihentette,
S fölvéve is… csak sírva pengeti…
Elég… pihenj toll… könyezik szemem,
Ne bántsd tovább a mult történetét.
- Vigasztalódjunk – sugja a jelen.
A honszerelmi tűz még egyre ég…
Addig pedig… - óh én szentül hiszem –
Megőriz isten, drága nemzetem!...
Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 7. sz. 1887. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése