Csokonai és diákjai

 

Csokonai, mint tudjuk, tanár is volt: 1794. március 24-től 1795. június 19-ig Debrecenbe, 1799. május 26-tól 1800. február 21-ig* (* s nem 27-ig, mint Ferenczi írója /A Csire Vázlat Csurgó multjából 1907. 248. l./) Csurgón. Egyik tanév sem hagyott jó emléket Csokonai lelkében. Az első alatt történt dolgokért iskolai szék elé idézték (dec. 19.9. Egyik vádpont az volt ellene, hogy őszi közvizsgák alatt vendégséget csinált tanítványaival, majd éjjel is az osztályban maradt velök (egy alkalommal Bacchus temetését ünnepelvén, felfogadták, hogy lemondanak a borivásról), tiltott napokon tanítványaival fuvoláztatott stb. Már ekkor megfordult fejében egy színdarab előadásának terve. az egyik diák ugyanis azt vallotta, hogy „komédiát akar preceptor uram csinálni, arról beszélgettek éjjelente.* (* I. K. 1905. 453.) A nagyerdői jelenetért (együtt énekelt, dohányzott tanítványaival dec. 13-án 3 és 4 óra közt), s későbbi dolgaiért (a halasi legációról nem számolt el) június 20-án kicsapták, de ő már előbb (jún. 19-én) elment Debrecenből.

Ebből az a tanulság, hogy Csokonai és diákjai közt nagyon szíves viszony volt. Ezért is tiltották meg a vele való társalgást a diákoknak a professzorok. Tanítványaitól következőképp búcsúzik:

Nemes szívű Nevendékek! kiket forrón szeretke,

Mióta megesmertetett a poésis veletek.

Óh legkedvesebb Barátim! beh édesen képzelem,

Mi örömmel sétáltatok tavaly a Tempén velem.

Mely jól esett, ha játszodva lépvén utánam nyomba,

Kis koszorúkat raktatok tiszteletül markomba stb.

Elmondja még, hogy szerette tanítványait, azok is őt. Nevük ragyogni fog szíve közepében. Megválása után is fog emlékezni rólok. Kedveseinek szólítja s kéri őket, hogy hív barátjukról, róla, szintén emlékezzenek meg. Életbölcseleti intéseket ad nekik, végül így búcsúzik:

Ah szeretett kedves lelkek, Isten, Isten hozzátok!

Hát a csurgói diákok milyen viszonyban voltak Csokonaival? Itt nem volt baj a költővel, mert élettapasztalatokban gazdagabb lett, de a helyzete nem volt rózsás. Lehetetlen meghatottság nélkül olvasni, hogy az, aki Lillát megkérte, aki Lillának egy szép városbeli professzornéságot ígért s a ki a gróf kocsiján akarta őt Csurgóra vinni, mily ínséges helyzetben van Csurgón, mint könyörög a gondnoknak fűteni való fáért, mert megveszi az Isten hidege, mint könyörög 30 forint kölcsönért Csépánnak, mert vizsgára nincs ruhája! Tanítványait gondolkodni tanította s nem bottal verte beléjük a tudást. Amit Debrecenben akart, itt megvalósította: két színdarabját előadatta velük. Csire említett könyvében több figyelemre méltó dolgot feljegyzett Cs. csurgói működéséről.* (* A 134. l. szerint marsot ír nekik: dió, dió, mogyoró, recsegő, ropogtató, rip, rip, rop, s ennek hangjai mellett vonultak az ujváros helyén álló berekbe.) A csurgói értesítőben levő cikk szerint a Pofók és Karnyóné egyik tanítványának, Gencsi Istvánnak másolata (a 29. sz.); a 36. számú akad. kézirat Toldy szerint Gaál Lászlónak (1807) másolatában maradt fent. Tehát a Culturát is, a Karnyónét is kétszer adták elő Csurgón Ezeket szerezte Somogyban. Ellenben a Debrecenben írt Gersnon és Tempefői a Csokonai életében nem kerültek színre sehol. Költőnket a cigány szerepeltetésében csak Kónyi előzte meg (1785.).

A Karnyónéval kapcsolatban ki kell bővíteni még Kardosnak azt a megállapítását, hogy játszó személyei közül csak a Sárközi Albert nevét ismerjük. Az azóta előkerült kézirat minden szereplő nevéről felvilágosít. Megállapíthatjuk, hogy Gaál Antal, Veress András, Gentsi István, Mikolai József, Csobor Moises és Horváth József mindkettőben szerepeltek, míg Ágoston János, Nárai Dániel, Nagy Ferenc s Szilágyi Éneás csak a Culturában, Vass András és Ujj János pedig csak a Karnyónéban léptek színpadra. Összesen 12 személy játszott 18 szerepet. Ezekhez számítható még Sárközi Albert s maga a zongorázó Csokonai. Így esett meg, hogy az egyszer előadott darabnak még egyszer való előadását, mint „második próbát”, megkísérelték éspedig mindkét esetben sikerrel. Kardos e második próbát úgy értelmezi, hogy először a Culturát, aztán a Karnyónét adták. Ez volt szerinte a második próba.* (* Jókai szerint /Élet. I. 63, 94, s Életből ellesve 244./ Csokonai és Lavotta együtt rendezték a bolondok közt Karnyónét.) Hazajövén a rendes tanár, Csokonai elhagyta Csurgót, 80 forintnyi* (* s nem 50, mint Ferenczi írja) fizetését sem véve fel. Tanítványaitól itt is elbúcsúzik, újra hangoztatván velök szemben is a szeretet hangját: „A ti erántam viseltetett önként és tettetés nélkül való szereteteteket, amelyet még ekkoráig minden tanítványaimtól megnyerni szerencsém volt… köszönni fogom.” Inti arra, hogy szégyent ne hozzanak rá ezután sem. Íme Csokonai megoldotta a mai paedagógia legnagyobb feladatát: a szeretet növendékei iránt. Mégis neki kellett jutni olyan sorsra, melyet a Quem dii oderunt… című hátrahagyott versében emleget; benne az öröm rózsái nagyon kicsit különböztek a bogáncskórótól. 

Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny XLI. évf. 1926. március-április