A természet borítva szemfedővel,
Pihentet álomba’ szendereg.
Csillag se gyúl az égen, nap se jő fel,
Kihalt, elnémult a dalos berek.
Óh mért, hogy e szokatlan néma csendben
Csak az én beteg lelkem háborog!?
Kiáltva: Sors! miért vagy ily kegyetlen!
Te, a mit adsz: köny, sóhaj, szent romok.
Fájó lelkem ne vigasztalja senki,
Hadd ürítsem az üröm poharát!
Hiszen felém a meghalt árny zengi:
Isten veled, légy boldog, jó barát!
Lásd, ifjonta, magasztos vágyban égve
Futottam én kitűzött cél után,
S küzdelmemnek mi lett jutalma végre?
Óh fájdalom!... egy néma sír csupán.
Fáj, fáj a szív, a hányszor csak megkondul
Siralmas hangján a halál-harang.
De sokszor megszakad a fájdalomtul.
Ha lelkünk jobb felére hull a hant;
Ha nincs többé, ki lángoló tüzével
Életre keltse a bénult tagot;
Ha nincs többé, ki borzalmas vak éjjel
Megmutassa a biztos csillagot.
Jól emlékszem. Igen! Hisz’ minden emlék,
Mint egy villám csapja meg lelkemet.
Bizton tudom- láttam kínos küzdelmét, -
Hogy ő mosolygva is rég temet.
Mert mikor a halál, ez a kegyetlen.
Megrázta az ifju porhüvelyét:
Nem rendült meg! – rég elsiratva csendben,
Szép lelke minden kedvenc gyermekét.
Első halottja volt nemes szívének,
A boldogság – e még kicsiny gyerek.
Alig zendült meg az angyali ének!...
Már ő koporsó felett kesereg.
Még mart sebe, mint kígyó, mérges ajkkal
Szemén a köny se száradt fel talán,
Mikor szerelme, e mosolygó angyal,
Feküdt virági közt ravatalán.
Majd megtörve a néma fájdalomban,
Sötét emléki kínos éjjelén,
Feléje még eget mosolyg s ellobban
Hűn biztató csillagja – a remény.
Soká, soká nem hitt könyes szemének,
Csak várva-várt; hisz máskor is letűnt.
Mind hasztalan!... pedig mit ér az élet,
Ha nem lehet többé reménylenünk!?
Csodálatos! Még olykor a barátság
Feledteté e drága kincseket.
Hallatta víg lelkének kacagását,
Ámítva jósoká, hogy nem beteg.
De e kacaj, ez örökös vidám arc,
Ki tudja, mily számos könybe került,
Mikor magányos éjjelen az álarc
Le lett téve s ő bánatba merült?!
De el kellett temetni jó kedvét is
Egy szép, mosolygó őszi délután.
Hideg közöny boritá már szívét is,
Elsírva könyjét a többi után.
- „Most mit tegyek?! Igy nem birom sokáig.
Szétzúzom én e hitvány homlokot!”
De gyilkosává a fegyver se válik;
Mert hiszen hinni még most is tudott.
Egy vágy epeszti már a bús magányban:
látni, ölelni a legjobb anyát!
S mihez nem volt szokva, e boldogságban
Meglátta lelke égi csillagát…
Már ott pihen, hol többé nem fáj semmi.
S ha itt megállva, sírva kérdezem:
Mindenható! miért kellett így lenni?
Buzgón imára kulcsolom kezem.
Forrás: Sárospataki Ifjusági Közlöny III. évf. 6. sz. 1887. febr. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése