Kölcsey Ferenc (1790-1838): Rákos Nymphájához

   Egy dalt, egy dalt,
Ó nympha, kedvesednek
Folyásod partjain.
Egy dalt, mely egyszerűen,
Egy dalt, mely égi hévvel
A szívhez szóljon és te hozzád!

   Kettő szerelme kebelemnek
Egy hon és egy leány;
Azt vérző szívvel, ezt epedve,
Azt lángolóan, ezt mosolygva
Tekintvén, ölelem.
De büszke lesz szívem s dobog,
S önérzés száll ki homlokomra,
Ha képeik lengnek felém.

   Kegygyel teljes, de búsan
Tűnik fel képed, ó hon,
Mint Róma Caesár álmain.
Ó szent, ó szent!
De fájdalomnak érzete,
Mely rólad sugárzik reám,
De te mosolygva jősz,
Ó lyány, mint május reggelén
Az újjá szűlt nap ragyog,
És kebleden
Mint olvad el a bú,
És kebleden kivül
Mint nincs öröm!

   Ó hon, ha egy pillanatig
Szétoszlik felleged,
S vígan mosolygsz:
Olympig szállnak érzetim,
S láng és erő keblembe.
S ha, lyányka, néked
Szelid bánat leng arcodon,
Könyekben dőlök karjaidra,
S vigasztalást lelsz ajkamon.

   Ó lyány hamvvedreden
Búsan kél egykor a dal,
S majd szárnya fennlebegvén,
Harmatjából egének
Csöppent vigasztalást.
De néked élni kell, ó hon,
S örökre mint tavasz virúlni,
Ah, mert omladékidon
Reszketve fognék szétomolni
Hazám! Hazám!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

A kép forrása: www.mek.niif.hu