Heraklesz, a félisten, a dicső
kissé pihenni dúlt
világnagy munkái után
s újabb munkák előtt.
Győzelmei sok diadaljele
ott csüngött háza s tornáca falán.
Egy kissé eljátszott vele
elméje s büszke volt talán.
És joggal büszke lehetett,
mert ki aratott igazán
ily kis idő alatt
ilyen nagy diadalt
ilyen sok ellenség felett?!
Tüzelt a dél. A kék hellén habot
kék hellén szellő keze túrta.
Heraklesz elgondolkodott
és hosszú sorban tarka-barka
keveredésben látta-vítta szinte
a sok csatát, hol megvizült az inge.
A Hidra és a Vadkan s az Oroszlán
táncolt a nyári fényverésben – aztán
a Sztümfalidák tolla s különöskép
Augejásznak istállója ismét,
melyet – belévezetvén egy folyót -
huszonnégy óra alatt kimosott.
Nap csillogott égen, vízen,
zsongott a sziklapartú tenger.
Heraklesz is elszunnyadott – hiszen
félig volt isten csak, félig meg ember.
S ki győzött volt a Krétai Bikán
s lovával felétette Diomédeszt,
nyugodhat olykor délután
egy rövidet, de édest.
Ott hevert hát a hűs bőrheverőn,
bár nem hullt ki az éber
buzogány markából s merőn
fogta inas kezével.
A mormoló víz és a lanyha dél
olyan volt, mint a béke.
De hősünk máris álmodott: kövér
szörny hömpölygött elébe.
Sötét, keserű vízen lebegett,
mi ez a furcsa festék?…
Törékeny fehér lemezek
alkották szörnyű testét,
mely kígyó volt és sárkány és teve
s az eget-földet betakarta
kilencszázkilencvenkilenc feje
s kilencvenkilenc farka.
Heraklesz, kit a számos győzelem
lustává sohasem tett,
álmában sem ült egy helyen
s a szörnnyel ölrementek.
De lám a sok fehér lemez
lapját máris köréje fonta
s a sok-sok fej, mely bár üres,
dühös volt és goromba.
Harapta, marta, fojtogatta,
fröcskölte őt fekete lével
s száz torkát tátogatta,
ahol ő végzett egy fejével.
A f élisten megállt lihegve,
majd nekirontott, hol kövérebb.
Próbálta hosszant és keresztbe,
ahol kevésbé mar a méreg.
Próbálta keresztbe és hosszant,
próbálta hátulról s elülről,
hogy maga szinte belerokkant
az iszonyattól és dühtől.
És végül, mikor nem bírta tovább,
dühösen a vad szörnyre nézett.
„Árulja el nevét és állagát
- mondna neki – s hogy mily igézet
birtokában áll ellent így nekem,
kitől király s csatlósa retteg?…”
Gonosz mosoly terjengett csöndesen
ezer ajkán a szörnyetegnek.
Csak ennyit szólt: „Hm!… Ki vagyok?… Ki ám?…
Adjon be kérvényt… bélyegezve…
írja körül, amit tudni kíván…
és hat hét múlva jöjjön erre…”
S meg se rezzent a föld alatta,
mikor a félistent bekapta.
Ordítva ébredett a hős
rémálmából. A tenger tükörén,
akár a béke, fénylett az erős
és diadalmas nyári fény.
De ő markában fütykösét
forgatva várta, hogy a szörnyeteg
újból támadjon a sötét
tintaízű mérges vizek felett.
„Zeüszre!” – mondta aztán – ily iszonytatót
nem láttam életemben!
Ha rágondolok, most is borzadok
s rezeg a bot kezemben.
De utánamegyek s ahol kapom,
majd megtáncoltatom
s még mielőtt
ő kapna be, majd én ölöm meg őt!”
Forrás: Igaz Szó II. évf. 1954. július
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése