Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Múltnak.
Tarts meg engem, míg szögek vernek,
Véres szívemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Ebben a véres ájulásban.
De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.
Ady Endre utolsó éveinek legmélyebben átélt költői élménye kétségtelen a háború hozta egyetemes pusztulás, a minden értéket veszélyeztető katasztrófa-érzés. A szörnyű felismerés: „Egész világ szőttje kibomlott.” Az életből magát kikényszerültnek érző költő utolsó verskötetét kilátástalanságot sejdítő sorokkal adja kézbe:
Jönnek mindenek,, jönnek, jönnek,
De a hiteim elköszönnek.
Hol kozmikus látomásokkal, hol a hajdani krónikások ténytisztelő puritánságával döbbenti rá kortársait a „nagy tivornya” (a háborút nevezte így) világfordító rettenetére – azért, hogy meg lehessen őrizni az ember „szépbe szőtt” hitét.
A közösségi és egyéi sorsnak ebben a válságos időszakában bontakozik ki a nem mindig harmonikus Csinszka-szerelem, születnek meg a társkeresés, egymásra találás bensőséges lírai vallomásai. Mert ez esetben is a művek fontosak és nem a mögöttük álló mindennapi élet esetlegességei.
Érdemes visszapillantani. Mély sodrású héja-nász szerelem volt a Léda-szerelem, megnyugvást nem lelő, szüntelen belső küzdelem. Merészen őszinte, szenvedélyes és sokakat megbotránkoztató; a szimbolizmus és a nyelvi díszítettség lehetőségeivel gazdagon élő szerelmes versek voltak Léda asszony zsoltárai.
Nem mindennapi a Csinszka ihlette szerelmi líra sem. Időnkénti feszültségektől, civódásoktól nem mentes az új szerelem sem.
Mégis egészen más léthelyzetből fakad ez a szerelmi költészet. Végletes indulatok éltették az egyiket, a meghitt egymásra találás visszafogottabb boldogsága a másikat. A halál árnyékában kibontakozó szerelem inkább menedék, nyugvópont-keresés egy értemét vesztett világban, a meg-meghasonló lélek utolsó reménye. Perlekedés a pusztulással, az Életet fenyegető Halállal. És már nem annyira a szimbólumok nyelvén – közvetlenebbül, gondolatibb síkon.
Az Ady és Csinszka sorsát eldöntő 1914-es júniusi csucsai találkozás s a szentkirályi kirándulás „sodró szerelmének” idilljébe (amelynek emlékélt szép vers őrzi: A KALOTA PARTJÁN) csakhamar beleszól a történelem. „Biztosság, nyár, szépség és nyugalom” – ez a sor zárta az előbbi költeményt hogy aztán a boldogságnak ezt a biztonságérzetét csakhamar „az összebúvó félelem órái” árnyékolják be, tegyék tragikussá.
S közben a saját és az emberiség sorsát féltő gyötrődésben, a tépettségben újra és újra versbe kívánkozik a túlélés, a megmaradás szándéka.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
de a kezedet fogom
S őrizem a szemedet
- szállnak felénk a szerelemben védettségre, otthonra találó költő himnikusan áradó sorai a jól ismert költeményben (ŐRIZEM A SZEMED).
Egy „hű, igaz élet” megszépítője ez a szerelem, a lélek szaggatásait kiegyenlítő: „Téged találtalak menekedve” (NÉZZ, DRÁGÁM, KINCSEIMRE). Mert a „Rettenetben is óvott / Örök dala a szívnek” – olvashatjuk egy másik elégikus hangvételű versében, az EGY HÁBORÚS VIRÁGÉNEK-ben.
Jó mindezt emlékezetbe idéznünk, hisz választott versünk 1918 februárjában kerül ki Ady toll a alól. Az „állat-hős igék”-től megborzadó, testileg, lelkileg megtört, halálosan beteg költő megrázó művészi számvetése ez a különös szerelemi költemény. Az iménti háborús virágénekből kölcsönözve a szavakat: „Halál és Szépség násza.” A fiáért aggódó anya ráérzett a vers élményhátterére. „Nagyon meghatott, lelkem, Endrém verse (…) Úgy érzem, valami baj van” – vetette papírra sejtelmeit kisebbik fiának, Lajosnak küldött levelében, miután a költeményt a NYUGAT hasábjain elolvasta.
A versnek – mint általában a lírai költeményeknek – már az indítása, az intonációja hangulatteremtő. Az iszonyat bizonyosságára érzelmileg feszült első strófa döbbent rá bennünket:
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos vad dulásban.
Az értelemre és az érzelmekre egyszerre ható, szerkezetileg lekerekített, de zártságával is várakozást ébresztő versszak. Feszültséget, emberi próbatételt előlegező A képzeteknek ezek a kettősségei („drága, kicsi társam” – „a gyilkos, vad dulásban”), a meghittség és a pusztítás képei mintegy átszövik az egész költeményt. S a személyes énen túlnövő lírai én belső állapotát kiteljesítendő: a képek, poétikai formák a továbbiakban is kiemelt vershelyzetben – rendszerint egységek végén vagy elején – tűnnek fel.
Az esztétikai hatáskeltésben különös szerepe van az ellentétezésnek, illetve az ismétlésnek. Az első sor („Gondoltam, drága, kicsi társam,”) még kétszer ismétlődik meg: először a számvetés tudatosságát nyomósítva („Gondoltam…”), aztán – módosulva – inkább érzelmi hangsúllyal, a meghasonlott én egyetlen menedékeként, a „véres ájulás” ellentéteként:
Karolsz még, drága, kicsi társam?
Jaj, nekem, jaj, ezerszer is jaj,
Eben a véres ájulásban.
A gondolatritmus, a szóismétlés és a szóhalmozás szintén szembetűnő esztétikai hatóerő a költeményben. Már a második versszaktól kezdődően:
Mikor mindenek vesznek, tűnnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának vagy bűnnek.
Mikor mindenek futnak, hullnak,
- - - - - -
Tarts meg engem igérő Multnak.
Valamikor a HOLNAP volt az emberi teljességet, az értékeket hordozó kifejezés Ady lírájában – most az egyre sűrűbben visszatérő tegnap válik azzá. A „tegnapi ember”, az ígérő múlt ebben a költeményben is a hajdani erkölcsi értékeket, szépségeket – pontosabban: azok áhítását, akarását – őrző embernek lesz a jelképe. Innen a kései Ady-versekben a „tegnapi tegnap” siratása. Az ilyen múltba fordulás: „Drága Tegnap, sebetlen homlok. (…) S minden Leendő összeomlott.” (VÉRESRE ZÚZOTT HOMLOKKAL); „Óh, tegnapi-tegnap igéje, / Megrontásoddal megszépült varázs” (TEGNAPI TEGNAP SIRATÁSA).
Érzelmet elmélyítő szerepe van a vers zeneiségének („tűnnek – bűnnek”, „hullnak – Multnak”), az alliterációknak („mégis megmaradni”, „Tarts meg tegnapnak, tanuságnak”). Ilyen irányba hat a ritmus kettőssége (átjátszhatósága az időmértékesből a hangsúlyosba) és az ismétléses versszerkesztés is.
Igaz, ebből az önemésztő perlekedésből, ebből az önmegadó könyörgésből hiányzik az Adyra – még a „lemondásos hitű” Adyra is – oly jellemző dacos indulat; a mégis itt már nem a szembeszegülés, nem a lázadó szenvedély szava, mint annak idején tapasztalhattuk végletes indulatokat szembesítő versekben („Mégis győztes, mégis új…”; „Az Óceánt mégis elérem”).
Egyfajta mégis csak jelen van most is. Ha lefokozottabban is.
„De ha mégis?” – tűnik fel már a vers címében, ha kérdőjelesen is, a hinni akaró, hinni tudó költő jellegzetes kifejezése. Versünk egyfajta választ tehát a címben megfogalmazott kérdésre, hisz a belső és külső világ szorításában mégiscsak ott van a túlélni akarás vágya, a lehetséges jobbnak az igénye, az utolsó lehetőséghez való ragaszkodás:
De ha megyek, sorsom te vedd el,
- - - - - -
A te tűrő, igaz kezeddel.
Így lesz ez a mély emberi érzelmekből fakadó szerelem s a belőle kivirágzó szerelmi líra a halál árnyékában is megtartó erő. Menedék a megsemmisülésben, bizonyosságkeresés az elbizonytalanodásban.
Ezért írhatta Ady – Csinszkához sólva – életének utolsó, A HALOTTAK ÉLÉN című kötetét berekesztő költeménye fölé címként:
„Akkor sincsen vége.”
KOZMA DEZSŐ
Forrás: Igaz Szó XXXVI. évf. 2. sz. 1988.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése