Juhász Gyula portréja versein keresztül

I.

A költői lélek

II.

a)                  Szeged és a költő – Tiszai csönd

b)                 Szerelem – Milyen volt...

c)                  Társadalom – Tápai lagzi

III.

Összegzés

„A magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok” – vallotta önmagáról Juhász Gyula. Szeged költője Babits és Kosztolányi egyetemi tanulótársa, jó barátja volt. Olyan eszmények, mint az emberszeretet, a forradalmiság, a szerelem, a boldogságvágy és a szépségigény vezérelték életén, de sorsának balszerencsés, majd egyre tragikusabb alakulása mind magányosabbá tette a költőt.

Juhász Gyula életrajza, életműve, költősorsa és költői műve szoros kapcsolatban áll, fedik, erősítik, magyarázzák egymást. Életrajzából adódóan mélabúra, bánatra hajlamos költő, s ez az alaphang határozza meg hangulati líráját. Hitt a szépségben, a művészetben, gyakori ihletforrásává vált a képzőművészet és az irodalom. Leggyakrabban innen meríti költészetének anyagát: Leonardo, Giotto, van Gogh, Gulácsy Lajos művészetéből. Verseinek zeneisége, bánatos dallama impresszionista költővé avatja. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt, s az utolsó sor mondanivalója rendszerint megemeli az egész verset. Kedvenc műformája a szigorú szabályokhoz kötött szonett, melyből megközelítőleg háromszázat írt.

Lírájából teljesen hiányzik a cselekmény motívuma. Jellegzetesek tájkölteményei és szerelmes versei, amelyeket a szomorúság és tragikus életérzés hat át. A 20. századi lírában már nem a leírás a fontos, hanem a költő viszonya az emberhez, a tájhoz. Juhász Gyula világképe, hangulata, érzései, gondolatai „egyedien” jelennek meg, a tájélmény sejtelmes, riasztó látomást szuggerál, s a táj gyakran a nemzeti elmaradottság, a parlagiasság jelképévé sűrűsödik. Költészetére az impresszionizmus festőisége hat.

Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Szegedhez, Tápéhoz, a Tiszához kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága, hanem a belső metaforikus tájnak, a lelki-tájnak a kivetítődése a lényeg. A költő hangulatát vetíti ki a tájba, s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá, olykor boldoggá, emberközelivé.

A Tiszai csönd című verse az otthon töltött napok valamelyikén születhetett. A Tisza-part a költő kedvenc helye. A tájat saját érzéseivel tölti meg, így a verset kettősség jellemzi: egyszerre szólal meg a csönd, a nyugalom, a békesség, a harmónia és a fájdalom, az egyedüllét. A táj idillikus szépsége nem a boldogság, hanem a nosztalgia idillje. A versben a kulcsszó: a hajó, amely a költő számára az otthont, a szülőföldet és önmagát is jelenti.

Ez a hajó-motívum, a tiszai hajók képe, amely a vers minden szakaszában jelen van, igen nagy szerepet tölt be. A páratlan szakaszokban teljes valóságukban megjelennek a hajók, a párosokban csak a szöveg utal jelenlétükre: „Egyiken...”, „Hallgatják... a harmonikát”, „kikötöttünk...”. Ez az alapdallam a vers fő jellemzője. A költő meghitt magányát, a hazaérkezés, az otthon szeretetének meleg, komoly, dísztelen egyszerűségében is ünnepélyes érzését fejezi ki a hajómotívum játéka.

A hajó-kép versszervező elem is. Először mozdulatlanok, majd ezüstösek, azután némák, s végül, csattanószerűen álmodók. A hajó-motívum ugyanakkor komplex képi elem: a hajó mint tárgy a táj része, de e megszemélyesített formában a vers alanya is, a csönd börtönébe zárt társtalan ember szimbóluma, aki nem csinál semmit, egyszerűen csak van. Mozdulatlanságával, ezüstös-hideg csillogásával és némaságával tüntet.

A hajó-motívum fel- és eltűnése mellett másfajta szabályos visszatérést is megfigyelhetünk: az első négy sor lenn, a földön villant fel képeket, hangokat, a második négy sorban az égen figyelhetjük meg ugyanezt a szűkítést az égi rónától a csillagok hallgatta harmonikaszóig. A befejező sorokban ismét lenn vagyunk: ahol a magányos költő azonosul a tiszai hajók jelezte otthon-országgal, és békél meg a hívó távolok szimbolizálta világegyetemmel.

A Tisza-parti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: „Hálót fon az eset, a nagy barna pók”. Hálót fonó pók képében ereszkedik rá a költőre a sötétség, és veszteglésre kényszeríti a hajókat. A képi sík mellett megjelenik a fogalmi sík: a bénult mozdulatlanság gondolatköre.

A csöndet teljesebbé teszik az élet apró jelei, rezdülései: „Egyiken távol harmonika szól, / Tücsök felel rá csöndben valahol.” A hangjelenségeket térbeli érzettel kapcsolja össze: „távol”, „valahol”. Így szinte az egész világot befonja a bénultság. Keverednek a városi és a falusi élet elemei is, ezzel mintegy tágítva a mozdulatlanság terét.

Megszemélyesítéssel folytatja a verset a költő, ezzel áthumanizálja a természetet: „Az égi rónán ballag már a hold”. Ezt tovább folytatja a melegség, az otthonosság érzését keltve: „Tüzet raknak az égi tanyák, / Hallgatják halkan a harmonikát”. A fények, színek, finom hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én, a költő, aki szintén a veszteglés, a mozdulatlanság állapotát érzi. Árvasága és magánya jelenik meg a verszárásban.

Juhász Gyula mindig a nagyvárosi környezetben szeretett volna élni, kenyérkeresete mégis kisvárosokhoz kötötte. Máramarosszigeten, Nagyváradon, Szakolcán, Makón tanár, majd visszakerül Szegedre. Depresszióra hajló alkata csak fokozza az állandó ellentmondást vágyai és környezete között.

1908-1911 között Váradon, a „Körös-parti Párizsban” eltöltött időszak volt a legboldogabb életében. Itt ismerte meg Sárvári Anna színésznőt. A nagyváradi szőke színésznő pendítette meg Juhász Gyulában a szerelmi líra húrjait, s ez a dallam egész életében zengett benne fájón és vigasztalanul.

Szerelmének valójában nem is volt élményi alapja, csak a költő egyre távolodó emlékeiben finomult Anna alakja a költő halhatatlan Múzsájává.

A Milyen volt... című verse Juhász Gyula legszebb szerelmi verse. Szakolcai magányában született, távol Annától és Nagyváradtól, de a színésznő emlékét az idő nem homályosította el, sőt érzelmi világának egyre mélyebb rétegeit szólaltatta meg. Emlékeimből és vágyaiból eszményi szerelem bontakozott ki. A beteljesületlen szerelem nyomasztó, fájó érzése élete végéig megmaradt.

Három versszakba sűríti a költő az évszakok változását, de ebből a sorból hiányzik a tél. Ezekből a képekből áll össze Anna eszményített alakja. Az alföldi táj hangulata uralja a verset. A nyár az érzékelést, az ősz a látás, a tavasz a tapintást jeleníti meg. A nyári búzamezők Anna szőkeségét idézik, a szeptemberi ég a szeme kékjét, a tavaszi rét sóhaja a szeretett nő hangját eleveníti fel.

A versnek nincs adatszerűsége, az alföldi táj hangulata uralkodik, és ez olyan szép, mint Anna, és Anna olyan szép, mint a táj.

A költő mindhárom versszakban felteszi a kérdést: „Milyen volt?”, s válaszol is rá: „nem tudom már”. Az utolsó versszakban jutunk Annához a legközelebb, de Juhász Gyula boldogsága nem a valóságban, hanem csak a képzeletben él. A zárásban az arckép eltűnik, de azt érzelem megmarad, és végtelenné magasztosul. A szerelem elmúlásának érzése hatja át a verset, amelyben tulajdonképpen nem is vall szerelmet a költő. Mindössze azt mondja el, milyen különös, hogy egy nő emléke idővel elhalványodik.

A három teljesen analóg szerkezetű versszakból felépülő, finom párhuzamokat és ellentéteket magában hordó költeményben oldottság és klasszikus szabályosság hoz létre szintézist. Egyszerre érzékeltetik a sorok az elérhetetlenről való fájdalmas lemondást és az életből való kiszorítottsággal szembeszálló, a szépséget a világban mégis fellelni akaró szelíd dacot, az örök megújulás hitét. Ezt fejezi ki a nyár-ősz-tavasz egymás után említése, s a mindettől való személyes távolodás sejtetése.

A három kis strófában az ifjúság van elrejtve. Egyszerű, finom, gyengéd és áhítatos vers, amely a reménytelenségbe tart. Igéi mutatják az emlék bizonytalanabbá válását.

Juhász Gyula legjobb művei közé tartozik a Tápai lagzi, amelynek az egész életművében is meghatározó súlya van. Ady magyar Ugar-verseihez hasonlóan hadat üzen a népnemzeti irány parasztromantikájának.

Címével ellentétben azonban nem a falusi lakodalom vidám jókedvét mutatja be. Disszonáns, durva hangok, groteszk hangutánzó szavak uralkodnak az első versszakban: „Brummog a bőgő, jaj, be furcsa hang, ... repedt harang ... kutyák vonítanak... varjúraj felel”. Mind a négy sor egy-egy nyugtalanító, nyomasztó, „furcsa” hangot szólalta meg. Mindez misztikus, babonás hangulatot kölcsönöz az egész költeménynek. A költő jellegzetesen nem a hegedűt, hanem a sokkal kevésbé melodikus, de messze hangzó basszust szólaltatja meg. A nyers, kemény hatású hangok csak érzékletesebbek és rémisztőbbek lesznek azáltal, hogy a tájleíráshoz a költő nem használ színeket.

Mintha Juhász Gyula a lakodalom színhelyétől távol lenne, s azt csak messziről nézné. Ezt a feltevést támasztja alá a második versszakban a szürke, komor, baljós tónust megtartva bemutatott életkép, amely az egész paraszti lét sivárságát láttatja, majd fokozatosan látomássá tágul. A lagzi csupán a nehéz munkában eldurvult emberek életének egy állomása, nem derűs ünnep: „asszony lett a lány”. Ez a tőmondat a dísztelen nászra, természetes törvényszerűségére.

A következő sorok a jövőt villantják fel: a nehéz munkát, a keserves asszonysorsot. A lehangoló téli kép, a mozdulatlan csönd az élet nyomasztó, színtelen egyhangúságát, a vágyak, remények pusztulását sugallja.

Az „ember medve” metafora arra utal, hogy az emberi lét a vegetatív ösztönélet szintjére süllyedt: az emberek és az állatok közti különbséget csak a „benn” és a „künn” határozószók jelzik, életmegnyilvánulásaik azonosak: „alszanak és morognak”.

Az utolsó versszak kiteljesíti az eddigi baljós hangulatot, mintha a lagzi halotti torrá alakult volna át. A hold „elhervad”, a vőfély utolsó pohara már az élet végét sejteti, s a reménytelen szürke hajnalban megjelenik a Halál: „És a határban a Halál kaszál...”.

A három pont további gondolattársításokat kényszerít ki az olvasóból. A születés pusztulássá, az élet halállá válik. A falu eseményei többletjelentéssel telítődnek. Ezt a jelentést a forma, a tökéletes zártság teszi érzékletesebbé. A vers a végérvényességet, kiúttalanságot ábrázolja. Ugyanígy az emberek is saját sorsuk, társadalmi helyzetük markában vannak, s a furcsa, kísérteties hangokon túl az élettörvények is fogva tartják őket.

A vers a lelki sivárságot, a kiüresedett létet jeleníti meg, a népi sors változatlanságát, végzetesnek látszó voltát hangsúlyozza. A vers megdöbbentő befejezésének víziója nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy az ország jövőjét, a nemzet életét fenyegető veszélyek a tápai élmény hatására egyszerre törtek rá a költőre.

Tápé fogalma a Juhász-életműben a nemzeti sorskérdések hordozója lett, képei a magyarság sorsát hirdetik.

Téma szerint rendezett sokszínűség jellemzi Juhász Gyula költészetét, csakúgy, mint az összes „nyugatos” költőét. Ez azt jelenti, hogy kezdetben a formai stílusgazdagság figyelhető meg, és témájában az egyéni magány szólal meg.

Élete végére a formai bravúr leegyszerűsödik, klasszicizálódik, és a tartalmi gazdagság felé tolódik el költészete: a világ, a tágabb környezet felé fordul, s ez iránt érez felelősséget, részvétet.

Juhász Gyula kezdeti lírájának egy része közelebb áll a hagyományokhoz: a németellenes nemzeti érzést szólaltatja meg enyhe pátosszal, a dolgozó embert, a munkást dicséri ünnepélyes szavakkal, az emberhez ír himnuszt. Másfelől nála szólal meg a legbensőségesebben a szépség, a művészet szeretete, a szomorúság, a fájdalom érzése.

(Forrás: Varga Zsuzsa: Házi dolgozatok könyve 3. 112-116. old. - ITEM Könyvkiadó Békéscsaba)