Lapis Refugii-nek nem mondhatom, mert itt a kőkorszakban láttak utoljára követ, az pedig régen volt. Habinak legalább az a véleménye, hogy az még Kossuth atyánknál is régebben lehetett. Ennek a meggyőződésének akkor adott kifejezést Habi, mikor másfél órás előadást tartottam neki a kőkorszakról. Habinak ugyanis van egy dioritkőből való baltája, a puli kaparta ki az Ürgedomb tövéből. Igen szép példány, arasztosnál hosszabb, azt hiszem, kőkori királyok személyes használatára készült, akik ezzel verték agyon a főesőcsinálókat, ha az állami érdek úgy kívánta, s azért igen szerettem volna megszerezni Habitól a múzeum számára, a kormány¬zati eszközök csoportjába. Habi azonban nem adhatja Luca-nap előtt, mert a kőbalta arról nevezetes, hogy aki azzal Luca-nap éjszakáján fejbe üti magát, az meglátja a föld gyomrában a kincseket. - Hét kád arany, hét kád ezüst meg egy kocsiderék négykrajcáros, azon mód, ahogy a Szent Dárius király elásta űket a partban. - Aztán minek volna már kendnek az a temérdek sok kincs, Habi? - Hát a halott-toromra, uram. Mert azt hagyom testamentomba az asszonynak, hogy: kis temetés, nagy halott-tor. Hát ha így áll a dolog, akkor nem a múzeumban van a helye az ördöngős baltának, hanem a pénzügyminiszter asztalán. Valahányszor elfogy az aprópénze, csak egy kis türelmet kér Luca-napig, akkor fejbe üti magát, és lehet szanálni rogyásig. Most azonban én kérek tőle egy kis türelmet Luca-napig, mert ha azt megérjük, okvetetlenül prezentálom a baltát. (Ámbár ami a fejbe ütést illeti, az addig is megeshetik mindnyájunkkal.) ...Homok, homok, homok, egynapi járóföldre mindenütt homok. Az az aranycsillámú szép fehér homok, amit csak a latin neve érzékeltet igazán, a harena. Ebben benne van a tenger hullámverése, a szelek tánca, a déli verőfény szikrázása és a holdsugarak játéka e geológiai lisztmezők felett, amelyek aeonok malmában őröltettek és szitáltattak, és amelyek még mindig emlékeznek tengerkorukra. Fűvel-fával megköthetik a homokot, elhitethetik vele, hogy ő erdő, rét, búzamező, szőlő- és kukoricaföld: de a hangja, az örök zizegése ma is az ősóceáné. Ezt nem tudja megtenni se az aszfalt, se a kőszikla: a homok mindig beszélget magamagával. Persze, fül kellene hozzá, amely megértse, emlékezés-e, panasz-e, fenyegetés-e a homok szün¬te¬¬¬len percegése, de a Habiak füle igazán nem erre való műszer. Ám azért szeretik az ősem¬be¬rek a homokot, amely termette őket, és szemfedőjük is lesz, mint volt minden nemzetségüknek, és elkérkednek vele a tudatlan városi embernek, hogy a homokkal még az a rettenetes herkentyű se bír, akinek a neve szilokférög, értetődvén alatta természetesen a filoxéra. - Kiszúri neki a homok a szömit... Erdők éldegélnek itt vagy nyolcezer holdon, vannak azok közt fenyvesek és tölgyesek, nyárjasok és nyírjesek, került ide még Kalifornia mamutfáiból is, de mind magán viseli az a homok habitusát, és megismerszik az a rókán és az őzön, a fácánon és a sündisznón is, és azt hiszem, hogy a teremtő Isten itten az embereket se agyagból formálta, hanem homokból. Habi például egészen olyan figura, mint azok a löszbubák, amik a homokban teremnek, hosszú derekú és kurta lábú, és hull belőle a homok, akármerre megy, és ahogy esőben víztócsák maradnak a városi ember lába nyomán, úgy hagy maga után Habi homoktócsákat. Annyiban is jeles ember, hogy a bajuszát ott viseli, ahol más ember a szemöldökét, és azt Habinénak minden holdújuláskor meg kell nyírni. (Az újhold húzza ki a szőröket az emberből, és azért aki rendes lány, az holdújuláskor csak úgy mén ki a házból, hogy a kötőjével eltakarja a száját.) A Habi házaspárt a Dollár egészíti ki, amely névre egy homokszínű pulikutya hallgat. (Az a bizonyos ebállat ez, aki ürgeásás közben mellékfoglalkozásul a régészetet űzi.) Menedék¬helyem határain belül csak a puli neve emlékeztet arra, hogy az erdőkön túl a bálványimádók országa kezdődik, akik az Istent aranyparitásnak hívják, és annak tiszteletére megeszik egymást. Azt azonban, hogy a puli miképpen vette fel a Dollár nevet, holott Krajcárnak vagy Fillérnek, vagy legfeljebb Garasnak született, Habi nem árulja el. - Cifra neve van a kutyájának, Habi. - Cifra. De akit tavaly agyonlűtt a finánc, annak még cifrább volt. - Hogy hívták? - „Aminek tégöd.” Ez vót űneki a neve. Ezért lűtte mög a finánc, mert mögharagudott, hogy a kutyát is annak híjják, aminek űtet. - Hát a finánccal mi lett? - Űtet is möglűtték. Sánta finánc lött belüle. Minek volna azt kérdezni, hogy ki lőtte meg? Tudnivaló, hogy Habi ért a puskához, mert betyár volt valaha, noha erről senki se tud már biztosat, Habi pedig nem beszél róla. Nem azért, mintha azon valami szégyellni való volna, hanem éppen azért, mert Habi nem dicsekvő természet. Hát maradjunk csak a Dollárnál, aki igen cickézi Gabót, a nagy fekete macskát. - Nagyon hatalmaskodó kutya ez a Dollár - adom föl a szót. - Az az, hallja. Nem is öszik mán mást, csak rágott ételt, a fene cifrázza ki a nyeldöklőjét. - Hát aztán ki rágja meg neki az ételt? - csodálkozom el őszintén. - Hát ű maga - feleli Habi némi lenézéssel. Mert csakugyan nem is való másra a városi ember, aki még ennyit se tud, noha bűrszivart szív, és akkor is két nadrágban jár, mikor egy is sok belőle. Nem tudom, Bergson mitévő lenne a humornak azon nemével, amely Habiban tartózkodik, de ő igen jó hasznát veszi, mert a házban való közjogi állásának körülbelül ez az alapja. Ez a ház afféle karavánszeráj itt a pusztai erdők közepén; négy-öt bőrdíványos, sifonéros, szénaszagú vendégszobája arra való, hogy éjjeli menedéket találjanak benne azok a hivatalos városi urak, szenátorok, mérnökök, számvevők, akik mindenféle sarcoltatások végett kikocsikáznak a belterületről a külterületre. (Hogy miért belterület a város, és miért külterület a tanya, azt nem lehet tudni, de alighanem azért, hogy a paraszt ne értse. Mindegy no, ami szabál, az szabál.) Csendőrök és vámőrök számára külön szárnyék van a hotelhez ragasztva, sőt az ereszet alatt dohányfináncok és végrehajtók is álomra hajthatják fejüket, mert utóvégre ők is Isten teremtései, különösen mikor alszanak. A tanyai fogadóban hivatalos ember viszi a kormányzást, az erdőőr, de az impérium csak névleg az övé. A gledicsiasövényen túl a puska az úr, azon belül azonban a főzőkanál. Az erdőőrné ismeri a férfiszelídítés főprincípiumát („tartsd jól a bestiát!”), és valóban nem volt még hivatalos gyomor, amely rajongó hódolattal ne ismerte volna el a külterületi csirkepaprikás és fordított kása fölényét minden belterületi litty-löttyök és pószpászok fölött. Habi ugyan azt mondja, hogy a fordított kása is jobb volt addig, míg lopott birka húsa főtt benne, és nem tányérról ették, hanem a leterített suba bőrére fordították ki a bográcsból. Hiszen bizonyos, hogy ez a subának is jólesett, mert bőrét puhán tartotta a beivódott zsír, de hát minden divat változó e világi életben, az erkölcsé csakúgy, mint a subáé és fordított kásáé. Lám, Habi is lóhátról kergette valaha a zsandárt, és akkor azért volt becsülete, most pedig azért van, mert éjszaka ő kerüli a házat, őrizvén azt a lopóktól és minden gonoszoktól. Nappal leginkább csak azzal foglalkozik, hogy ül a ház végiben a létra fokán, süttetvén fázós tetemét a nappal és lesvén a bagót. Nem azt, amelyiknek huhogásától rosszat álmodnak a tyúkok az ágason, hanem azt, amit én hagyogatok el úton-útfélen, mint búcsúsok a szilvamagot. - Leginkább csak azért tartjuk már Habit, mert fabulás ember - mondja az erdőőr -, és ha városi urak járnak idekint, elmulattatja őket a bolond beszédjeivel. Nem tudom, okosabb ember volna-e Habi, ha kormányfőtanácsos volna, de az bizonyos, hogy alkalmasabb tökszárdudát akkor se tudna szerkeszteni Ósikának, mint így, s a tökszárduda hajt annyi hasznot Ósikának, mint a kormánynak azok a tanácsok, amiket a maga Habijaitól kap. Ósika kenyeres társa lappangásom napjainak, s kölcsönös tudói vagyunk egymás titkainak. Én tudom őróla, hogy szőlőtakaráskor lesz ötesztendős, nagyon szereti a gombóca cukrot és fél szem gombócáért különb bukfencet vet akármelyik pozitív politikusnál. Ő tudja énrólam, hogy engem Murkus bácsinak hívnak, ami engem magamat is nagyon meglepett, és hogy én nagyon jó ember vagyok. Hogy erre nézve kitől szerezte bizonytalan hitelességű információit, azt nem tudom, de annyiszor hallom tőle, hogy már magamat is gondolkozóba ejt. - Mujkus bácsi, vesszön mada is butfencöt! - Most nem érek rá, Ósika. - Mitüj nem éj já? - Mert én most tanulok. Csakugyan tanulok. Hanyatt fekve a mályvák közt, azt próbálgatom, hogy össze tudnám-e még rakni a felhőkből a paradicsomkertet úgy, mint kisgyerek koromban. Nem megy, hiába. Az az aranycsipkés felhő, amelyikből Évát akarom kiszabni, mindig szétfoszlik. Abbahagyom, és mást próbálok. Fecskefarkú pille libeg a szamárszemöldöke nevezetű virágon. Fecske cikcakkozik, a fecskefarkú pille fölött. Az ól tetején ugrásra meredve a Gabó lesi a fecskét. Az ól tövében a Dollár várja lihegve a pillanatot, hogy rávethesse magát a Gabóra. Látnivaló, hogy itt világtörténelem készül. Soha szebb alkalom nem volt rá, hogy én legyek az isteni gondviselés. Ha közéjük hajítok egy féltéglát, az olyan lesz, mintha tíz esztendővel ezelőtt illetékes helyről egy üstököst vágtak volna Európához. Attól négyen ötfelé szaladnak, és nem tör ki a pille-fecske-kutya-macska-háború. Huss! - a tégla elröpült, és úgy ütött vakszemen egy ártatlanul kapirgáló jércét, hogy az a nagyhatalmak közbejötte nélkül is nyomban fölfordult. No, én se leszek többet gondviselés. Ósika megint belém csimpeszkedik. - Mujkus bácsi, vesszön mán butfencöt! - Nem lehet, Ósika. - Méjt nem löhet? - Mert én üvegből vagyok, és eltörök, ha bukfencet vetek - mondom neki, mert azt úgyse értené, ha azt mondanám, hogy nem hajlanak már az én vén csontjaim. Természetesen Ósikának most már nincs forróbb kívánsága, mint hogy Murkus bácsit széttörve lássa. Addig regnál rajtam, míg haragosan össze nem csattantom a tenyeremet és el nem káromkodom magamat: - Innnterparlamentáris konnnferencia! A gyerek megszeppen, és maszatos kis kezét védőleg tartja maga elé: - Mujkus báci, te jó emböj vad? Ijedtében tegez, én zavarba jövök, és olyan huppanással bukfencezem bele a paprikaágyba, hogy félhavi fizetésemmel fölérő kárt teszek hazánk paprika-statisztikájában. És miközben próbálgatjuk Ósikával, hogy össze lehetne-e forrasztani nyomkodás útján a szétrepedt paprikacsöveket, az erdőőrné kiszól a pitvarból: - Lelköm tekintetös úr, kiszaladnék a tyúkokat megtojózni, ha vigyázna addig Nanikára, hogy be ne sározza magát. Nanika hároméves lesz dióveréskor, eszményien tökéletes karikalába van és specialista bizonyos tudományágban. Olyan szárazság van, hogy a fecske nem talál annyi sarat, amiből fészket építhessen, de Nanika ilyenkor is be tudja sározni még a hasát is. Hogy tudományának mi a nyitja, azt nem árulja el, már csak azért sem, mert beszélni még egy kukkot se tud. Érteni azonban mindent megért, s értelmes ember őt is megérti. A legértelmesebb ember e tekintetben Ósika. Például, ahogy a karomra veszem Nanikát, ki nem tudom találni, mit jelent az, mikor azt mondja: - Mö gö gö. Ósika egy törvényszéki tolmácsot megszégyenítő gyorsasággal magyarázza: - Nanika azs epöjfáhozs akajja mönni. Nanika akarata teljesedik. Új óhajtása így hangzik: - Hö hö mö! (E gyerekből nagykövet lesz, akárki meglássa!) - Nanika másni akajja a fája! Nanikát hozzáértetem a fához, s a csöpp ember parányi lábait és karocskáit azonnal a fa köré kulcsolja, s boldogan mozgatja még hajlékony talpacskáját, lábujjait, szemöldökét, orrcimpáit. A kis ősemberben mindig az ösztön dolgozik. Ringó ágak susogása mellett aludtak valamikor az ősök a trópusi fák sűrű koronájában! Apró ajándékok erősítik meg a barátságot. Nanika akkor kedvelt meg igazán, mikor csigákat kezdtem neki hazahordozgatni az erdőből. Együtt legeltettük a kis planorbisokat a forró homokon, s Nanika földöntúli tisztelettel nézett rám, mikor gyújtóüvegemmel sikerült kimele¬gí¬tenem a kis fejlábúakat a házukból. Kérkedés nélkül legyen azonban mondva, nemcsak a kis ősemberek kedveltek meg, hanem a csigácskák is. Egyszer egy marék tányércsigát a zsebem¬ben felejtettem s csak esti vetkőzéskor markoltam ki őket az éjjeliszekrényre. Reggel felé arra ébredtem, hogy rajtam mászkálnak a kis ártatlanok. Mindjárt eszembe jutott Szent Ammonius remete, akinek a thebaisi pusztaságban mindig krokodilus lopódzott az ágyába, valahányszor a Sába királynőjével kísértette meg álmában a sátán. Persze, én csak Marikával álmodtam mint kezdő remete, s azért nem dukál krokodilus, csak csigabiga. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, van itt egy Marika is. Kis rokonlány az erdőőréknél, kalászszín haja van és lenvirág-szeme, de azt mindig lesüti, mikor reggelenkint behozza friss mosdóvizemet a favödörben a kútról. A vödröt rég csorbára korhasztotta a víz, füle sincs, s két karjával szívére ölelve hozza Marika. Hans Thoma mezítlábas Madonnát festett volna róla, s Habi, ha fiatalabb volna ötven esztendővel, azt mondaná neki: - Marika, olyan szép szömed van, hogy ha egy szömed volna, egy szömmel is többet érnél, mint más kettővel.
(Forrás: Móra Ferenc: Georgikon)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése