Komlós Aladár: Kassák Lajos

I.

Néhány évvel ezelőtt a magyar olvasók óriási többsége még meg volt győződve arról, hogy Kassák őrült és sarlatán, de ugyanakkor ismertünk ifjú embereket, akik szánakozva néztek végig rajtunk, ha ki mertük jelenteni, hogy „Goethe vagy Shakespeare lehetett olyan jó író, mint a „Mesteremberek” költője. Csak nyugodt és türelmes ítéletet nem lehetett hallani róla. Kassákot veszedelmes volt imádni. Mert vannak írók, akik megférnek a művészkultusz pliteisztikus rendszerében, a Kassák-imádat azonban türelmetlen monoteizmusra hajlott és feltétlen rajongást, vagy halálos ellenségeskedést ébresztett maga körül.

A háború utáni években Kassák kérdésessé tette egész művészet-szemléletünket. Úgy látszott, hogy ha igaza van, akkor a múlt irodalmának nagy része értéktelen, s valami merőben új művészetnek kell megszületni. Úgy látszott, hogy az emberiség új politikai, gazdasági és erkölcsi rendje előtt állunk s ezért a művészet laboratóriumaiban is új patenteket kell sürgősen kidolgozni. Tele voltunk csodavárással. Minden művészi irány zseniális, míg be nem bizonyította magáról az ellenkezőjét, s mi mindnyájan csökkent kritikai ellenállással néztük az „előőrs” kísérletezéseit. Kassák néhány fiatal társával ültem egyszer egy asztalnál s valaki azt mondta gúnyosan: „A Családi kör”. Mindenki mosolygott s egy pillanatra szinte nekem is úgy rémlett, hogy Arany János költeményén mosolyogni kell. Minden művet, amelyben logika volt, rend, tisztán kialakított kép, kispolgárinak és felületesnek éreztünk. Lehetségesnek látszott, hogy rövidesen, talán már másnap soha nem látott, új művészi formák fognak felbukkanni. 1920-22 közt majd minden hónapban fel is tűnt egy-egy új forma: számvers, képvers, mercizmus, taktilizmus, képarchitektura, maori versek stb. Kassák ennek a korhangulatnak köszönte a glóriát, amely éveken át körülvette. Az volt a híre, hogy ő a főpapja és bizalmasa az új istennek, a Jövő és Forradalom ismeretlen istene neki súgja meg legtitkosabb szándékait.

Az istenről, akinek hatalmasnak vélt szövetsége annak idején Kassáknak tekintélyt adott, az azóta eltelt évek alatt kiderült, hogy tehetetlen bálvány. Ma, túljutva végre az ijedtség mindkét fajtáján, amit Kassák kelteni szokott, itt az idő, hogy józanul szembenézzünk e költővel. Ma nem félelmetes garabonciás többé a szemünkben, csak egyik író a többi közt, erőkkel és gyengeségekkel, érdemekkel és tévedésekkel. Úgy van ez, mint a szerelem elmúlásával. Jön egy pillanat, amikor az ember ráeszmél, hogy nem szerelmes többé. Egyszer csak mi is kiábrándultan néztünk az avantgarde-ra s nem értettük többé, hogyan láthattunk rejtélyes, izgalmas vonásokat ebben a grimaszos, de egyszerű arcban valaha. Kassák alkonya egy kor alkonyát jelenti. Portrét rajzolni róla annyit tesz, mint az avantgarde-ról, egy egész nemzedék, a háború utáni évtized törekvéseiről számolni be.

II.

Talán az a legfeltűnőbb, hogy egykor rejtélyesnek vélt egyénisége milyen átlátszó és egyszerű. Csaknem a szegénységig az. Ady azt írta magáról, hogy őt „betegség, bor, nő, halál összesebezték”. Kassáknak alig volt köze az emberi élet e problémáihoz, vagy szocialista hite legalább is nem engedte meg, hogy közülök bármelyik ezek közül problémává nőjjön számára. A szocializmusba vetett rendíthetetlen hite végtelenül simává, sőt mondhatnám kényelmessé tette életét, mely kívülről tekintve oly göröngyös és nehéz, - bár persze ezt a kényelmet csak hozzá hasonló akaraterejű emberek szerezhetik meg. A művész számára áaz ily hit értéknövekedést, de értékcsökkenést is hoz: művészetét bizonyára elszegényíti anyagban, színben, viszont izmosabbá teheti emberi jelentőségét.

De nem akarom Kassákot egyszerűbbnek feltüntetni, mint amilyen. Első értékes munkájában, a „Misillo királyságá”-ban (1912) még hírük sincs a szocialista igazságoknak. Hőse Misillo, a kapzsi és gonosz „sánta ördög”, akinek az lesz a végzete, hogy vásárol magának egy csinos lányt, beleszeret, de ez nem szereti. A lányt végül a szeretője megöli, Misillo pedig megőrül s eltűnik, talán a kiáradt folyóba vesz. Kassák egyetlen teljesen politikamentes regénye ez. A magyar népies regénynek többnyire van valami politikai jellege, ha több nem, az a ki-nem-mondva is benne-élő gondolat, hogy a nemzet legértékesebb része a nép. Kassákot a tót tanya nem a tót voltáért, nem is az értékeiért érdekli, hanem mint a civilizálatlan ős ösztönök hordozója. S még valamiben különbözik a „Misillo” a magyar népies irodalomtól: a kedélyeskedés teljes hiányában. Kassák parasztjai félelmetes erők közt élnek: maguk és a természet ellenséges erői közt. Naturalizmus? A rajz sötétsége erre emlékeztet, s a „Misillo” mégis távol van a zolai iskolától, mert nem „tudományos” megfigyelésekből, hanem látomásból született. Valami sötét árnyék fekszik állandóan paraszt-alakjain: a zord és kérlelhetetlen természet árnyéka. Mikor újra meg újra megvillan a regényben a megváltozhatatlan s kegyetlen természet látomása, az örök zord díszletek: a tél és a nyomor: mintha ez a vízió Kassák lelkének egy a szocialista élményt megelőző, infantilis rétegéből szállna fel. Kassák palettájának legsajátabb, legerőteljesebb színei ezek, élethangulatának mély jelképei. Fantáziája sehol sem időz olyan otthonosan, mint a felvidéki tél képei közt. (A „Misillo”-n kívül nagyon szép példája még két régi novellája: Az áldás és a Portré, szénnel, s ide tartoznak „Marika, énekelj” legszebb lapjai is.)

Oeuvreje jóval nagyobb része azonban egy későbbi élményéből, a szocializmussal való találkozásából fakadt. Ez döntötte el Kassák életét és írói pályáját. Mint valami égi ragyogás, mint egy új megváltás, jelent meg a nyomorgó, fiatal Kassák előtt a szocializmus ígérete, mely ha a világot még nem is, őt magát mindenestre megváltotta. Tartalmat adott életének, tisztább és magasabb régiókba vezette. Az apostolt azonban, akit hite alacsonyabb fokról magasabbra emelt, mi érdekelheti jobban, mint ennek a csodálatos emelkedésnek a története? Szent Pál ha ma élne és író volna, önéletrajzot írna: megírná erkölcsi nevelkedésének történetét, hogy életének követésére csábítson. A „Misillo” után az „Egy ember élete” című önéletrajz Kassák első regényszerű alkotása, prózai munkái közül máig egyetlen remekműve. Van író, aki akkor a legjobb, ha eltávolodik tulajdon életétől, Kassák akkor jó, ha emlékezik. A „Misillo”-t és egy-két novelláját kivéve, sehol sem tud embereket, jeleneteket, szobákat, hangulatokat oly párolgó testiséggel megeleveníteni, mint itt. S ne higgyük el Kassáknak, hogy emlékezni könnyű, s hogy önéletrajza nem művészi alkotás, ki hihetné, hogy bárki is ilyen részletességgel tud emlékezni? Nem emlékezés ez, újjáteremtés. Szó sincs róla, hogy Kassák „mechanikus pontossággal” dolgoznék! Állandóan kiválaszt az emlékei közül. Egy megértett életet mutat be, s emlékeit úgy rakja fel, hogy életének értelmét ábrázolják. De művének varázsa nemcsak művészi értékeiben rejlik, hanem abban is, hogy a benne feltáruló élet erkölcsileg rendkívül vonzó. Pedig Kassák nem retusál. Kevés ember volna képes oly őszinteségre, mint ő. De hiába, bármit mond el, nem bánt, mert érezni, hogy a siheder, akiről beszél, tiszta. Magát is a tisztaság oly pátosza hevíti, hogy semmi sem hat piszkosan nála. Csupa erő és harmónia. Nem tudna élni, ha nem azt tenné, amit helyesel. Minden nyomort vállal, csak hogy összhangban maradhasson önmagával. Egy dologra vigyáz féltékenyen: emberméltósága sértetlenségére. Szocializmusa nem valami lágy és „megértő” humanizmus, hanem a szigorú és kegyetlen tisztaság vallása. Ennek nevében tiltja meg magának, hogy hozzányúljon unokanővéréhez, akit szeret s aki felajánlja magát neki, ennek nevében ítéli el megesett nővérét. Hősköltemény ez, a tiszta és felfelé törő szegénység hőskölteménye, s a ki olvassa, úgy érzi, hogy maga is tisztább és keményebb lett tőle. Sajnos, az önéletrajz második része kevésbé érdekes.

Az első rész izgalmas, mint egy kalandregény: egy magános ember küzdelmes feltörését mutatja be az ismeretlen és ellenséges világ közepette. Olyan ez az élet, mint Robinsoné. Minden napja csupa csudálkozás és felfedezés. A kamasz Kassák egyforma mohó csodálkozással fogadja a nagyot és a piszkosat.

A második részben Kassák már a szocializmus által megváltott, elintézett, megfejtett ember, egysíkú és titoktalan. Készen van, nem fejlődik. Már nem lepődik meg, csak ítélkezik. Elégületlenségének, tökéletesülési vágyának, legyűrhetetlen életakaratának örök hangoztatás is monotonul hat. S minél jobban közeledik a mához, annál kevésbé érdekes. A mozgalom jobban érdekli az embereknél, akik részt vesznek benne. Sokkal erősebben politikus, semhogy régi elfogulatlanságával tudna még gyönyörködni az élet szemetes tarkaságában. Mihelyt szocialistává lesz, csak jó vagy rossz embereket lát, olyanokat, akiket helyesek, vagy elítél, az a nagyszerű művész elfogulatlansága, amellyel például Szittya komplex alakját meglátta valaha, megszűnt. Talán még várnia kellett volna a második rész megírásával, addig, mikor már csodálkozva tud majd tekinteni életének erre a korszakára is. Az egész azért így is egyik klasszikus alkotása a szocialista irodalomnak, mely csak a jövőben fog megszületni.

Az a négy regény, amelyből egyéb szépprózai munkássága áll, mind a szocialista Kassák műve. Ezek közül aligha fog egy is megmaradni. Leggyengébb a „Napok, a mi napjaink”: Zilcer Ede főügyész története, aki felesége hidegsége miatt a kommunisták közé áll, elzüllik s öngyilkos lesz. Papíros ízű mű, mely sehogy sem tudja elhitetni hőse átalakulását. Az „Angyalföld”-et és a „Marika, énekelj”-t élet- és tájképeik, valamint a mögöttük álló erős egyéniség menti meg annyira-amennyire. Amaz Budapest munkáskülvárosának rajza, Don Passos „Nagyváros”-ának mozaikrakó szerkesztő-módján, és egy Miklós nevű proletárifjúé, akit a szocializmus vezet ki az alkohol, a borgőz és a kártya mocsarából. A képek mögül csendesen süt elő az író világfelfogása: az élet nehéz, de az erős megállja. A „Mariká”-ban nem következik be a szocialista regények happy end-je: a hős feleszmélése a szocializmus igazságaira, ellenkezőleg, itt Sztraka Marika, miután pórul jár a városban, hazamegy falujába vak édesanyjához, s felakasztja magát. Utolsó regényes, a „Megnőttek és elindulnak”, Kassákra jellemző módon, megint nevelkedési kérdésekkel foglalkozik, a háború utáni munkásifjúság fejlődésének kérdéseivel.

Mik e regények fogyatékosságai? Azt a rossz modort, hogy Kassák a „Napok”-ban még hangosabb az alakjainál, állandóan közbeszól s folytonos lármája miatt nem halljuk tisztán az emberek és dolgok beszédét, még aránylag könnyen meg lehetne bocsátani. Nagyobb baj ennél, hogy túlságosan türelmetlen a maga nevelői céljának elérésében. Túl gyorsan akar célt érni. A polgárság harci frontján csupa szívtelen és gonosz embert mutat be, a proletariátusén pedig csupa hajthatatlan hitű, ragyogó emberpéldányt. A legnagyobb baj azonban, hogy ezeket az embereket sem rajzolja meg. Kassák nem tud egyént rajzolni. A megfigyelés képessége teljesen hiányzik belőle. Nem realista, hanem kubista író. Az élet szerkezetét akarja ábrázolni, a felület nemigen érdekli, Parasztja nem magyar és nem tót, csak a paraszt. A „Napok” meg-nem-nevezett és felismerhetetlen városban játszódik, Marika folyton dalol, de dalairól csak annyit tudunk meg, hogy „fájdalmak sírtak és vágyakozások csillogtak bennük”. Ami meg beszéltetéseit illeti, egyenesen ritka a dialógus iránti belső hallás ekkora hiánya. Ez az oka, hogy meggyőzőbb ott, ahol a természetet írja le az óda és idill megkapóan vegyülő hangnemén vagy személytelenül mozgó embereket (vásár a „Mariká”-ban), mint ahol egyéneket kellene megkülönböztetnie. S ezért szegény világ ez. Hiányzik belőle az egyéni vonások fölöslege. Mert a jó realista művész is meg akarja mutatni a világ szerkezetét, de előbb bejárja a felszínét. Innen a fölénye a kubistával szemben, aki toronyiránt megy előre. Kassák nem tudja, hogy a kerülő a művészetben nem mindig időveszteség.

Kassák regényírói gyengesége azonban nem meglepő, mert apostolok nem valók regényíróknak. Még Tolsztoj is megszűnt jó regényíró lenni, mihelyt apostollá lett. De Tolsztojnál ez legalább jó későn következett be. Kassáknál sajnos, nagyon korán. Sohasem volt a külső megfigyelések embere, belső tapasztalatokban pedig szintén nem lehetett elég gazdag, hiszen, épp apostol volta miatt, sokkal kiegyensúlyozottabb belső életet élt, semhogy elég élményt gyűjthetett volna. Érthető, hogy a legművészibb munkáját akkor alkotta, mikor egy készen kapott szép és gazdag életanyagot dolgozhatott fel: önéletrajzában.

III.

A hírhedt Kassák, az avantgardeista Kassák a vers terén bontakozott ki. Amint vannak emberek, akiknek szervezete minden járványra hajlamos, úgy vannak olyanok is, akik minden szellemi betegséget megkapnak. Egy időben Kassák is ilyen volt. Noha csak magyarul olvas, nincs senki nálunk, aki hozzá foghatóan ismerte volna az „előőrs”-művészet külföldi eseményeit. De nemcsak ismerőse, rokona is volt a külföldi nagy bacilustelepeknek, rokona az apokalipszis-várás hangulatában. Ez a hangulat a háború alatt jött létre, s egyik oldala az az utálat volt, amelyet a meglevő állapotokkal szemben éreztünk, másik oldala a vágy, hogy valami még ismeretlen újnak kell jönnie, az elpusztítandó régi világ helyébe. Minden rokonszenves volt a szemünkben, ami újnak látszott, s minél jobban elütött a régitől, minél meglepőbb, minél tótágast állóbb volt, annál több bizalommal fogadtuk. A művésznek új típusa jelentkezett ekkor: a feltaláló-művész. Találmányaira, bizony, ma már jóformán csak a hivatalból emlékező irodalomtörténész emlékszik. Kassák is folyton keresett akkoriban. De mintha nem is akart volna mást találni, mint a keresést magát, a háború előtti évtizedek híres „örök keresését”. Igaz, minden jelentős művész és minden jelentős kor újra megvizsgálja a művészet eszközeit és lehetőségeit, s így semmi rendellenes nincs abban, hogy az avantgarde mindent elölről akart kezdeni. Csak az a baj, hogy ezúttal igen kedvezőtlen volt az arány az elvetett és a hozott értékek között. Az avantgarde sokkal többet vetett el, mint bármely más kor és sokkal kevesebbet hozott. Rombolni oly hevesen és alaposan rombolt, mint egy zseni, építeni azonban már csak úgy épített, mint holmi szerény tehetség.

Három téves túlbecsülés sarjadt ki a leírt állapotból: a ma, a forradalmiság és az újszerűség túlbecsülése.

Az avantgarde felfogása szerint a művész mindig a ma, a legmaibb ma művésze tartozik lenni, mert a ma nagyszerű isten s aki igazán az ő gyermeke, az feltétlenül különb a tegnap gyermekénél. Másképp: a művésznek mindig „haladnia” kell s a „haladottabb” művész különb, mint a kevésbé „haladott”. Nem vették észre, hogy ha a haladáson jobbulást értünk, akkor a művészetben éppúgy nincs haladás, mint ahogy a rádióhallgató ember éjszakai álmai vagy szerelme semmivel sem különb a cölöplakó ember álmainál és szerelménél, s hogy még az értékeléstől függetlenül, pusztán történelmileg sem lehet megmondani, melyik mű vagy írás „haladott”, mert a szellemi irányok örökös váltakozásának következtében ez éppoly értelmetlen kísérlet, mint egy folyton forgásban levő kerékről megmondani, hogy melyik pontja van fönn, melyik lenn, vagy mintha valamely évszak modernebbnek tartaná magát a másiknál.

De értelmetlen az a felfogás is, hogy a művész feltétlenül forradalmat tartozik indítani a múlt ellen. Az avantgarde úgy vélte, hogy az író, ha nem csinál forradalmat, epigon. Azóta rájöttünk – amit az avantgarde előtt mindenki tudott -, hogy nemcsak ez a két lehetőség van. Van egy harmadik, s a legtöbb esetben ezzel kell beérnünk: az önálló folytatás.

De az újszerűség követelményét is túlfeszítették, mert abban az értelemben, ahogy az előőrs használta a szót, „új” sincs, hiszen aligha lehetséges olyan lelki magatartás, érzés, vagy gondolatirány, amely még nem lépet volna fel a történelem folyamán, s amit újnak szoktunk nevezni, rendszerint nem más, mint ami ellenkezik a közvetlenül megelőző nemzedék szellemével. Van azonban e szónak egy másik értelme is, amely szerint éppen úgy minden dolog új, mert hiszen minden dolog más, s így azért van szükség a műalkotás egyéni, eredeti bélyegére, mert ez igazolja, hogy a mű a valóságból fakadt. De ha minden dolog új, akkor minek törekedni rá? Új vagy nincs, vagy fölösleges törekedni rá. Elég az igazságra törekedni; hiszen ami igaz, abban mindig magától is lesz annyi új árnyalat, amennyi a hiteléhez szükséges, az ezen túlmenő eredetiség azonban, az, amely nem automatikus melléktermék, gratis ajándék, hanem külön erőfeszítés fizetsége: rossz eredetiség, nem igazolása, hanem meghazudtolása a valóságnak, mulandó és értéktelen.

IV.

Manapság elterjedt az a summázó kritikai módszer, mely renyhez kényelemszeretetből vagy teljesen elveti, vagy szőrőstől-bőröstől lenyeli a megbírált műveket. Ez az eljárás mindig helytelen, de különösen az volna, ha Kassák verseivel szemben találnók alkalmazni. Senki sem írt vegyesebb értékű műveket. A válogatás itt szokatlan éberséget kíván, de kikerülhetetlen. Kassákot a verseiben is egyszerű egyéniségnek ismerjük meg. Nincs érzése, amelyet bárki meg ne érthetne. Úgyszólván nincsenek privát ügyei. Lírája a magyar proletariátus küzdelmeinek függvénye, érzésben, sőt formában való változásai sem érthetők meg e küzdelem figyelemmel kísérése nélkül. Igaz, kultúrembernél az egyszerűség erőnek a jele is: annak a jele, hogy a lélek ellen tud állni a szellemi élet millió rángatásának. Kassák egyszerűségének is mindenekelőtt az önmagához való robosztus hűséget kell csodálni, azt, hogy oly ritkán téved lényétől idegen utakra. De inkább a gazdagság egyszerűsége az ideálunk, az a gyeplős egyszerűség, amely voltaképp ellentétes erők sokaságának rendbe szedése. Kassák embersége, mely csak a szocialitás húrjával van az élethez kapcsolva és seb-nem-ismerő csak-előre-nézéssel jár a földön, az az egyszerűség, melyből hiányzik a szerelem, az élet örök problémáinak átélése, az az egyszerűség, mely nem egy komplikált élet összefogásából származik, hanem ellenkezőleg, inkább annak érzi ösztönös szükségét, hogy a versszerkesztés és dekorálás eszközeivel bonyolultabbnak tüntesse fel magát, mint amilyen: kissé szegény.

Bármilyen iskolásan hangzik az ilyesmi, nehéz lemondani arról a megállapításról, hogy Kassák lírájának három meglehetős élesen elváló korszaka van. Az első a háború kezdetétől a magyar tanácsköztársaság bukásáig, 1914-től 1919-ig terjed. Ide tartozik az „Éposz Wagner maszkjában” című háborús versciklusa s néhány ismert későbbi remeke: a Mesteremberek, az Örömhöz, az Anyaság, a Gyilkosok, a Vigyázz, a Fiatal munkás, a Boldog köszöntés, a Márciusok, az Idő szomorúságában. A forradalom egyre dagadó hullámain úszik ekkor s tele van töretlen optimizmussal. Kassáknak kitűnően áll ez a magatartás: ez idő tájban írt verseibe lelke legteljesebb mélységeivel árad bele. Legszebb versei ezek. Bár már az emigrációban (1920-ban) írta, ide tartozik a „Máglyák énekelnek” is, melyben „az emberiség forradalámának”, a vörös forradalomnak keretében „világszemlélete megcsiszolt tükrét” óhajtja nyújtani az olvasónak. Nyelve sosem virított úgy mint itt. Expresszionizmusának tobzódása ez a mű. Részleteiben olykor gyöngyszemek csillognak, egészében mégis sivatag. Gyöngyszemsivatag. Mert ebben a történetben sem történéseket, sem alakokat nem látunk, csak a levegőben lógó s egyhangúan váltakozó hangulatokat. Az „elnök”, a „szakállas ember”, a „púpos diák”, „egy költő” csupa elmosódott jegy. A regényíró Kassák minden gyengéje megtalálható e könyvben. Hiába, a puszta szociális motívum nem futja egy époszra s Kassák, megoldott lelkű ember lévén, pszichológiai érdekességek feltárásával sem tudja gazdagítani e művet.

Lírájának második korszaka az emigrációs évek. Mikor Kassák észreveszi a forradalom ügyének bukását, „az énekek ájultan szétcserepeznek”. Meghalnak a duzzadó ódák s letörnek a kifeszített vöröslő zászlók. A célba-ragyogó aktivizmusnak vége. Hiszen micsoda akció volna most lehetséges? Kassák magába roskadtan nézi a lelkében cigánykereket hányó fintoros képeket. Az élet elvesztette értelmét, a világ megváltásának reménye füstbe ment. Gyilkosok, árulók, fráziskérődzők, éhezés, céltalan tengődés – a költő megtépett ruhával és hamuval fején ül a forradalom utáni Európa közepén.

Ez Kassák formai kísérletezéseinek korszaka. Megérinti őt is a dadaizmus szele, ír képverset s oly költeményeket – „atematikus” verseknek nevezte egyik lelkes kommentátora -, amelyekben csaknem minden egység híján követi, vagy inkább keresi össze a legszeszélyesebb és legösszefüggéstelenebb képeket. Ekkoriban röpítette világgá legtöbb tévedését. Miközben elméleti írásaiban racionalizmust és tárgyilagosságot hirdetett (lásd „Tisztaság könyve”), költői gyakorlatában minden sorában túlment a tapasztaláson. „La poésie ne vit que d’évidence”, írja egy francia esztétikus. Kassák képeiben nincs túl sok evidencia. A valóságot hangsúlyozza s minduntalan a legvakmerőbb és legönkényesebb szubjektivizmusba esik. Az ökonómia s a földön-járás elveit hirdeti s ezt írja: „a virágnak agyara van, a felhőnek zöld kecskeszakálla”. Tényeket követelt – és soha még művészetben nem volt kevesebb tény, mint az ő és társai verseiben. A tündérmesében otthonosan mozgok, de ha ő azt írja, hogy „a sárga tehén hétszer átmegy a kerten”, úgy érzem, hogy kiesett a világ feneke. Ha Kassák túlmegy az átlagtapasztaláson, elveszti meggyőzőerejét s kínosan bizarrá válik. A konstruktivista költő se nyújtózzék tovább, mint ameddig a takarója ér! Ami pedig az éhség hiányát, az „atematikusság”-ot illeti, Goethe-vel tartok: „Von Gedichten, aus der Luft gegriffen, halte ich nichts”. Kassák azt írja egyik versében: „Szeretnék jó matematikus lenni, vagy jó mérnök”, de versei gyakorlatában a legmerevebben tartózkodik a szerkesztéstől. Inkább olyan hatást akar tenni, mintha versei nem szerkesztődtek, hanem csak úgy nőttek volna. Paul Ernst írja valakiről (Lichtneberget variálva): „es dichtet in ihm”. Kassák és társai is annak a benyomásnak felkeltésére törekedtek, hogy nem költik verseiket, azok csak költődnek bennük. Ez a non-intervention politikájának poétikai alkalmazása. Kassák verse, új Ödipuszként, kitépte tulajdon szemeit. S mintha néha egyenesen arra törekednék, hogy minél kínosabban és zavartabban érezzük az összefüggés hiányát, össze nem függő sorokat csakazértis olykor kötőszóval fűz össze: „a folyó kiönti a fehérhúsú halakat, azért tudjuk a szél felneveli kölykeit” (50-ik vers), vagy: „a gyűlölet itt van, de az erdők felkúszott az ég kötelein” (58-ik vers). Elismerem, hogy sok költőileg átélt részlet van ezekben a versekben, a nyers életből felfakadt, „tüskével és vastörmelékkel bélelt szavak”, - de csak annál jobban sajnálni való, hogy annyi becses anyag oly reménytelen kísérletekben pazarlódott el. Cikkeiben Kassák – az elsők egyikeként nálunk – irányzatos és kollektív művészetet követelt. Joggal kérdezhetjük, hol van e szélsőségesen szubjektív versekben, amelyek még csak nem is egy ember, hanem legjobb esetben egy ember egyetlen pillanatának kifejeződései, a kollektivizmus, s hol van bennük a forradalmi politikai érték? Hogy tévedhetett a józan szocialista Kassák ezekbe a különös kísérletekbe, ezekbe a furcsa lázálom-fabrikálásokba? Nos, számára ez a költészet a forradalom folytatása volt, forradalom a vers hagyományos formái, rend, logika, a megismerés határai, sőt mondhatnánk a világ szerkezete ellen. Egyik volt fegyvertársa, Déry Tibor, ki is fejtette egyszer, hogy azért lázad a fantázia és gondolat bilincsei ellen, mert ettől a társdalom felborulását is reméli. Igen, de – natura non vincitur, nisi parendo: a természet s a társadalom rendjét csak az győzheti le, aki tudomásul veszi. Kassák úgy tett, mint egy katona, aki olyképpen akarja legyőzni az ellenséget, hogy elalszik s furcsát álmodik róla. Megzavarodása talán az emigrációnak tulajdonítható. Éveken át kiszakadva olvasóközönségéből, kis bécsi kávéházak messiásváró, forradalmi álmai közt, apró költő-szektájának szinte vérfertőző szellemi közösségében élve, érthető, ha kontroll-nélküli magányos álmodozásokba és kísérletezésekbe fulladt.

Lassan azonban kiegyenesedett. A nagy csalódás után lassan újból megveti lábát a hit kemény talaján. A reménytelenség sötét gödrein át visszakapaszkodik a fénybe. Az emigrációban kezdődik s a „Tisztaság könyvé”-ben már látható e fordulat megindulása. Eltemeti, mint mondja, „a tornapapucsait”. Mióta pedig emigrációs magánya fülledt álomgőzeiből hazatért közönségéhez, egyre tovább folytatódott ez a folyamat. Megtalálta régi magát: Kemény és puritán lényének ősi nyugalmát s már nem indul kalandra új formák után, amelyektől mesebeli csodát várt valaha. Elhangzott ellene a vád, hogy mióta itthon van, megalkudott s eltért a forradalomtól. A mondottakból világos, hogy ez a vád félreértésen alapul. Épp az ellenkezője történt: Kassák a szubjektív álmodozásából és a laboratóriumi formakísérletezésből visszatért a közösséghez. A múlt évben „Kassák Lajos 35 verse” címen megjelent egy verses kötete, mely a megérdemeltnél kisebb figyelemben és méltánylásban részesült. Az utolsó versek (66-tól 100-ig) Kassákja távol van attól a kételyt nem ismerő forradalmár fiatalembertől, aki első korszakában volt. Hitét azóta alaposan megcsípte a dér. Most ha szolidaritását vallja is meg küzdőtársai iránt, szava magával hozza a magány és bánat rétegeinek ízét, melyeken keresztülhatolt. Kassák magányos ember lett. Utolsó verseiben felesége majdnem annyit szerepel, mint a proletariátus. Szocializmusa elvesztette programszínezetét: egy fájdalmas, magános ember ügye lett, akinek, mint a haldoklónak Istenre, szüksége van rá, hogy munkástársai felébredjenek a szocializmusra és higgyenek az ő tiszta jószándékában (93). Soha szomorúbb és meghatóbb szocializmust. Az olvasó, érezve, mennyire utolsó szalmaszála ez Kassáknak, szinte drukkol, hogy a költő ki ne ábránduljon az utolsó hitéből:

a gazdag ember haragszik rám s a szegény ember nem ért meg engem

gyere velem mondom neki világítok előtted

hallgat akárha néma lenne. (97-ik vers.)

E versek belső formája is letisztult. Kassák még nagyjából ragaszkodik a lazább kötésű verstípushoz, melyet második korszakában magához vett, de megenyhítette, csaknem eltüntette egykori kihívó keresettségeit.

V.

A mérleg?

1. Kassák igen határozott és erőteljes, de inkább szimplán egyszerű, mint titokzatos és gazdag egyéniség.

2. elbeszélő műveit emberrajzoló tehetségének fogyatékossága marasztalja másodrendűségben, de ez nem vonatkozik önéletrajzára, mert az remekmű,

3. verseit nem szabad mindenestől elvetni, vagy elfogadni, mert vannak köztük igen szépek (főként az első korszakbeliek közt), de vannak mit-sem-érő, máris teljesen halott, tévedt „kísérletek”,

4. sok új formával, technikai fogással próbálkozott, de művei közül éppen azok maradnak meg, amelyekben az újszerűség kevésbé penetráns.

Hatását részben személyi varázsának köszöni. A magyar irodalomban vannak nála tehetségesebb írók, de egy dologban Kassák talán minden kortársának felette áll. Ma, mikor mindenkit összezúz, vagy összezsugorít, vagy porhanyóvá tesz az élet, ez a kemény fából faragott ember erősebbnek bizonyult a külső körülményeknél. Nincs ma senki köztünk, aki olyan biztosan formálná életét, a maga győztes, úri akarata szerint, mint ő. Inkább erkölcsi erejével, mint a fantáziája alkotta képekkel bűvöli el híveit. Politikai ellenfelei kígyót-békát kiáltottak már rá, de aki érintkezik vele, megérzi benne azt az erkölcsi rangot, amit önéletrajza sugároz. Hogy egy írónak mikor s mekkora a hatása – a siker inkább szociológiai, mint esztétikai kérdés lévén -, elsősorban mégis attól függ, hogy mennyiben elégíti ki a kor öntudatlan szükségleteit.

Kassák értékelésének különös története van. Dicsőségét épp a hamis isteneknek köszöni, amelyeknek áldozott. Mikor még eleven volt ezek kultusza, Kassák neve úgy hangzott szájról-szájra a hagyományos kultúra reszkető hívei közt, mint ostromlott várban a kívül táborozó félelmetes vezér neve. Hírességét és jelentőségét felerészben annak köszöni, hogy ő volt nálunk a forradalmi törekvések legnagyobb írói erőközpontja, felerészben tévedéseinek. Mert ha csak a jó munkáit írta volna meg, sokkal kevesebben ismernék és kisebb respektussal ejtenék ki nevét. Akkor csak egy derék író volna a sok között, nem probléma. Mert mikor Kassák jó, nem probléma; ahol pedig annak látszik, ott ál-probléma. Az is valami ugyan, nyugtalanító tévedéseket ajándékozni az embereknek. Amit a háború utáni első években adni lehetett, a formai kísérletezés meddő problémakörét, a magyar nyelvhatáron elsősorban Kassák adta az olvasóknak. Működése nélkül üresebb lett volna az elmúlt évtized magyar szellemi élete, történelmünkből hiányoznék egy európai áramlat hulláma. De ezek az évek többnyire csak különös dokumentumokat termeltek, nem időálló értékeket. Kassákot a korral való megegyezése tette híressé, de (az avantgarde szellemében) korszerű fog belőle legkevésbé megmaradni. Aki foglalkozni fog vele, annak mindig két különböző munkát kell majd elvégeznie: irányának kritikáját és az ő személyes tulajdonságainak és képességeinek kritikáját.

(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)