I.
A két bátyámnak nagy haja volt.
Egy szép napon ám sírva lenyírták
s úgy, ahogy tőlük telt: görbén felírták
a kunnyó falára: - „Mert gyász van:
az idén a nyárnak furcsa szaga volt.
A liget elől Krisztust ellopták,
Máriáék dérben véren arattak;
tegnap kigyúlt egy búzaasztag.
Anyánk, az imás, csúfolta a szentet,
és nádmézzel kenték, szemét tejbe mosták
Hírére százan összeszaladtak.
Apánk megmaradt magyarnak, vaknak.
Buzáját galádul szélbe szórja,
s vénségében kacagva vétkezik,
ez a szombatesti vigasztalója.”
... Eddig és így szól az írás.
S hogy a többi mosoly nagy sírás,
nem tudhattam, mert alul a fal
lehullott és többé nem vall...
*
A két bátyám most kopaszon járja
s úrnak, törvénynek nem hajol,
csak borba, csókba sugárzó gőggel
ifjú létet pazarol.
Én ülök előttük s nézem:
mily nagy, szomorú lángok ők.
Mint virágaljas gyertyák a síron, ősszel,
ha kigyúlnak a temetők.
II.
Sinka nagyanyám, Módos Zsuzsa
Sinka nagyanyám, Módos Zsuzsa
virágszemű kis pásztorasszony
elérte vénen, szegényen
Szalontán a hetvenévet.
De hogy álla föl ne asszon
s hogy őszen ne pusztuljon éhen,
szíve porával holt rigónak
bepergetett ezer rügyet
s dalolt halkan a fabimbónak,
így remélte, hogy kosarát
szintig adja a nyári ág.
Csak én értettem, a növő sámán,
mit meg nem érthetett faluja,
hogy tavaszi bogyót, sok-sok cseresznyét
dalolt a rügyből... és a hite
fénylett, mint fénylő batyuja...
Én kívánok ma is sok szerencsét
ahhoz: ha a tavasz lomha:
kerüljön nadály, keserűgyökér
s vándormadarak göndör tolla.
Mert így is töltötte idejét,
ha fukaron mért a földi lét.
A Bajó-éren szellős papucsban
úgy rémlik, most is gyalogol,
s szájában kis pórnyögéssel
a daruitatón estetájon
tollat keres és meghajol.
És küszködve az éhezéssel,
kíván vacsorát: pár szem lencsét.
Én megnőttem már, szólnék érte,
de ő, hogy soha meg ne mentsék,
sárga szentmihály-szekéren
tovább ment örök fehéren.
(Forrás: Kelet Népe I. évf. 2. szám – 1935. nov.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése