Omló tanyák között bandukolok,
patikás szívvel a baj után.
Elfogyott minden tapasz és kötszer,
Mikor már kívül vagyok a tanyán
rettegve nézek az égre.
Görnyedek már a panaszok alatt,
Terveimmel úgy jártam a pusztán,
Mint szép incselgő huri-seregben,
Egy tehetetlen vergődő szultán,
Aki önmagára vicsorgat.
Tar és repedés e buja határ.
A repedések szakadékká nőnek
Most fölkorbácsolt képzeletemben
S hallom is már a beleesőknek
Sikoltását a lelkemben.
Szívek rokkannak, sikoly muzsikál,
mert dorbézol a legvalóbb Nincsen.
Életeket pörkölő mosolya
Olyan, mint mikor rozsdás kilincsen
Villan meg a tolvaj fénye.
(Forrás: Kelet Népe I. évf. 2. szám – 1935. nov.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése