Mécs László: Esti imádság

Én lefekszem ágyacskámba,
mindennapi koporsómba.
Felébredtem kora reggel
a fecske- s a csíz-sereggel.
Piros hajnal piroslott rám,
piros csókot hullatott rám.
Én jó voltam! Szót fogadtam,
fűnek, fának csókot adtam.
Mosakodtam! A szememet
a kék tóból, a fejemet
arany tóból, a testemet
ezüst tóból, a szívemet
jóság-tóból s a szeretet
szappanával szappanoztam,
ne maradjak semmi rosszban.
Fújtam szappanbuborékot,
három kakas kukorékolt.
Felszóltam a Napnak, ácsi,
ne rohanj oly gyorsan, bácsi,
mondtam a pataknak, Pista,
megfürdöm, ha vized tiszta,
fütyültem a szélnek, Jancsi,
virágok közt tanci, tanci,
leizent a kék ég-sátor:
,,mikor tiszta, milyen bátor
az az ici-pici ember
a nagy-nagy Tengerrel szemben!''
A Tengerrel beszélgettem,
így beszéltem: ,,most mi ketten!''
Az Istennel beszélgettem,
nevetett egy jót felettem.
Tenger partján lyukat ástam
a homokban, furcsa lázban:
hogy a Tengert oda-töltsem,
s ô mosolygott csoda-bölcsen.
Házat, várat építettem,
mese-boltban ezt-azt vettem
s a világot szépítettem.
Aki játszik, az úgy látszik,
Istent játszik. - Nénik, bácsik
fent a dombon hosszú sorban
meneteltek sárban, porban,
gyönyör-kereszt egyik vállon,
kenyér-kereszt másik vállon,
szenvedéstől szívük márvány,
megszállottan, csodát várván,
mint nagy fekete szivárvány.
Néztem őket hosszan, fájón,
átlépett a Nap a tájon,
bezárom a játék-boltot:
rémek járnak és koboldok.
Isten, áldd meg öcsikémet,
ne zaklassák éji rémek,
áldd meg öreg anyukámat,
ne gyötörje gond és bánat,
nénéimet, a hazámat,
galambjaim s furulyámat.
Most lefekszem ágyacskámba,
mindennapi koporsómba,
koporsómba, csónakomba
s át az éjen: bús barlangon,
melyben víz zúg bagoly hangon,
így evezek hajnal-honba,
piros lelkű hajnalomba.

(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)