Lesőn
oson a hajlott mennyei tetőn
száz sűrű nyájnyi, bélyegtelen
és ismeretlen
célú felleg.
Bugyogva telnek
mély, kék árnyékú tóvá bennem
a vak
pusztai fákhoz vert kiáltó szavak
vércseppjei.
Arcomat veri
öles bogáncs és náddá nőtt muhar
idegtelen, éjszakás, jeltelen mezőn,
ahol úgy törtetek
csuklottan, imbolyogva,
mint lápra kergetett
fáradt vak gyerek.
Mert nincsen erőm,
és nincs szeretőm,
nincs jaj a számon,
nincsen barátom,
nincs úri nevem,
nincs gyermekem,
nincs nyugvó tanyám,
nincs élő anyám,
kalapom sincs
és erős szívem sincs.
Csak egy szegény kép
emléke él még
kialvó fénnyel, lent, lent a mély, kék
árnyékú tó legalján:
Fekete ruhás, fekete kendő
Madonna-asszony
ölel
júliusi végtelen tarlón
rég sarló elé dőlt
fakuló napszínű kévét,
bársonyos barna drága szeméből
zsoltárütemben jönnek,
jönnek,
egy rezdüléssel a Napnak köszönnek,
és kővé száradt göröngyök közé
peregnek, hullnak
a könnyek...
(Forrás: Kelet Népe I. évf. 2. szám – 1935. nov.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése