Bús virág a kis ibolya,
bús lesz, aki megszagolja,
egyszeribe fel is sóhajt:
szeretni vagy halni óhajt.
Kék ibolya sötét kelyhe,
benne mintha parázs lenne,
szikra égne olthatatlan,
szó epedne, mondhatatlan.
Kék ibolya zöld levele,
mintha a föld szíve lenne,
szíved, óh mély, fekete föld,
kit örök vágy, vak remény tölt.
Válogat az ibolyatő, -
legjobb neki a temető,
hol sok ember porlad mélyen,
hiú tervvel tört szívében.
Ibolyaszag nem állandó,
mint a tavasz, oly múlandó,
mint a szépség, mint a jóság.
Mint az álom, a boldogság...
(Forrás: Erdélyi József: Villám és virág 11. old. - Turul Szövetség Könyv- és Lapterjesztő Kft. 1941.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése