Május volt. Kis kertemben álltam
magánosan és hófehéren.
A tulipánok szirma lángolt
- s ruhámon áttüzelt a vérem.
Az utcaágyban hömpölyögtek
a jobb jövőt váró szegények,
vörös zászlón vörös Nap izzott
s égett a forradalmi ének.
Egy asztalosné ment közöttük
(vörös folyó vörös hulláma)
talpig vörösben, kackiásan
s engem szidott a kicsi dáma.
A tulipánok összenéztek,
ők tudták, hogyha ösmernének:
a szívem tűznék süvegükre
s én lennék ajkukon az ének.
...Megjött a nyár. Kórházba vitték
az asztalosnét rossz szekéren.
Zsoltárt mormoltam kis kertemben
magánosan és hófehéren.
...Ősz. Hazahozták haldokolva.
Hivatott. Mentem a kenettel.
Bebalzsamoztam békességgel,
imával, édes szeretettel.
Harangzúgás. Holnap temetjük,
requiem hullong a rögökre...
Földdé lesz... Egyszer, egyszer én is
s testvérek leszünk mindörökre...
(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése