Kábult és vértelen fejek nézik az utcák szögletén,
hogy merre nyújtsa ki kezét és merre forduljon a láb,
hogy kitől kérjen legelébb és mihez fogjon hamarább,
hogy jusson neki is kenyér és megmaradjon a remény.
Ó költő! kit a szép szavak csábítanak, látod-e ezt?
ezt énekeld, ne azt, hogy jó becézni drága szeretőd,
ne azt, hogy titkos a világ és végtelen az esti ég,
ne azt, hogy reszket a szíved, ha réteken új zsenge nőtt,
ne azt, hogy jó a tiszta kéj, ne azt, hogy jó a testi fék.
Ó költő! énekelj, kiálts, hogy tejet! húst! és kenyeret!
neked is, másnak, annak is, kinek a torka csupa seb,
kinek a teste csupa folt, kinek az arca csupa ránc,
kit földre láncol a nyomor, el áthatatlan buta lánc,
ki nem remél, mert mije volt, abból mindennap újra veszt,
ó költő! kit a szép szavak bódítanak, látod te ezt?...
Zajos és hirtelen idők jönnek felénk, a sarkokon
morgó és éhező tömeg rázza felénk vad ökleit,
pártok, országok, nemzetek, földrészek egymást öklelik
s mind szörnyűbb hangok csuklanak elő a görcsös torkokon.
Ó költő, énekelj! kiálts! légy hangszóró, légy megafon,
zengd ki az élők panaszát megszázszorozva magadon,
hogy félve felfigyeljenek, hogy megremegjen fül s a fej,
munkát! tejet! húst! kenyeret!... költő, ó költő énekelj!...
(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése