Adria... Szigetfüzérek, szárazföldbe mélyen benyúló öblök, sziklás partvidék, csodálatosan kéklő tengerár. Pálmák és babérral vegyes oleanderligetek, szélben zúgó fekete fenyvesek. Szirtfokra épült városok, apró halásztanyák. Selymes lágyvizű tenger: Adria.
Igen, az Adria mentén, Isztriában, a Punta Correntén pillantottam meg először az Öreget amint a víz fölé kinyúló sziklán álldogált, s ottfelejtett silbakként feszített a szélverte, kietlen szirttetőn. Míg hajónk berakodásra várakozott, nap mint nap láttam őt, amint a párába vesző végtelent kémlelte. A városban járva is könnyen felismertem, hisz öltözete, viselkedése, modora árulkodott nemzetiségéről is. Könnyű vászonöltözete a hajdan volt Afrika Korps egyenruháját idézte. Mintha a televízió Nagy csaták sorozatának afrikai epizódjából itt felejtkezve strázsálna szüntelen. Rövidnadrág, feltűrt ujjú ingkabát és az elmaradhatatlan Mütze, a napellenzős katonasapka messziről árulkodik. Mi lehet otthon az Öreg, merül fel bennem a kérdés, kitömött pénzeszsák vagy hóbortos militarista? Ki tudja! Kimért, tartózkodó viselkedése, erőt sugárzó alakja régmúlt méltóságról tanúskodik, akár egy levitézlett háborús tábornoké.
Az utcákat járva gyakran találkoztunk, s ha én az évezredes falakat, mozaikokat, templomokat csodáltam, addig õ türelmetlen kürtjellel zavarta szét az úttesten ácsorgókat. Mert gyalog csak a parti sziklákat és az esti korzót járta. Máskor a kis bogárhátújával furikázott. Furcsa szerzet volt, szentigaz, s ha az óratorony kongása a zsongó embertömegnek élmény, az neki bosszantó hangzavar. A fecskék csivitelése, sirályok vijjogása nekünk színes muzsika, neki csak undorító pötty a szélvédőüvegen. Sértődött arc, bosszús pillantás ült örökkön a szemében, mintha minden ellenére lenne; a zsibongó emberfolyam, a parkolóhelyet hasztalan kereső úrvezetők sürgése és a bájos hófehérkék, a forgalmat irányító fehér ruhás lányok mozdulatai. Akár az árnyat nem adó pálmák, a foglalt karosszékek, söráztatta abroszok. Ő volt a megtestesült bánat, a két lábon járó szenvedés, õ az itt felejtett világfájdalom. Habár többször is találkoztunk, mégsem váltottunk egyetlen szót se. Eleinte köszöntöttem, de átnézett rajtam is, mint mindenkin, aki zavarni merészelte. Válaszra nem méltatott...
Mikor hajónk végre megrakodott, indulás előtt még egyszer megmártóztam a tengerben, s amint a sziklák alatt lubickoltam nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem: miért nem úszik egyet a remek vízben? Mert nem tud úszni, felelte, de nem hittem, hogy a ruganyos, duzzadó izmú erőművésznek egyedüli gyengéje a víz lenne, még ha maga mondja is. Pár szót váltunk még, aztán már csak arra eszmélek, hogy miközben élénken gesztikulálva magyaráz, egy óvatlan pillanatban egyensúlyát veszítve mellém, a vízbe zuhan.
Jó úszó vagyok, mentettem már vízből, de most csődöt mond minden tudományom. Acélkapocs feszül derekam köré, izmos karok ragadnak a mélybe. Szabadulnék szorításából, de nem tudok. Csupán egyetlen pillanatra ereszt el, hogy ujjai nyomban nyakamra fonódjanak. Menekülni, fut át agyamon a gondolat, menekülni, amíg nem késő, mert még a vesztemet okozza! Néma harc dúl közöttünk, harc életre, halálra.
Opálos mélység, rideg csend a tanúm, hogy jól bírja a víz alatt az Öreg, s míg a fuldoklót imitálja, engem nyom a mélybe. Láthatóan élvezi a csatát, eleme a harc. De most már az enyém is, ha rám kényszeríttette. Célja világos: ölni akar, vízbe fojtani. De miért e szörnyű pálfordulás? Módszere rafinált az igaz, de aki annyit küzdött már az árral szemben, amennyit én, aki annyit merült már víz alá, mint én, az nem adja meg magát egykönnyen. Néha, csupán szusszanásnyi időre kerülhetek a felszínre, és máris folytatódik az eszeveszett küzdelem.
Menekülnék ugyan, de nem ereszt. És akkor, amikor fejemet a víz alá nyomva fel, a levegőre törekszik, széttárt karjai alatt, a hónaljában betűket pillantok meg: a tatut. Vércsoportjának tetovált betűit, a hitleri gárda tagjainak jelzését, a bőn bélyegét... Hát így állunk még évtizedekkel a háború után is, dermeszt meg a felismerés, s nyomban megértem, hogy miért érdekelte az, hogy jártam-e már Németországban, ha ilyen jól beszélem nyelvüket. Mit felelhettem, jártam bizony, Auschwitz poklában. És ekkor, igen, határozottan emlékszem, hogy ekkor veszítette egyensúlyát, és zuhant alá a mélybe, illetve most már bizton állíthatom, hogy ugrott. Tudatosan vetette magát a tengerbe, hogy közelembe juthasson és... de most már nem tágítok tőle, legyőzöm, s kihúzom, hogy az emberek elé állíthassam, kihúzom, ha addig élek is, gondolom, és polipként ragadom meg üstökét...
Mire partra vonszolom, már halott.
Összefut a nép, s valaki a tömegből sopánkodva meséli, hogy évek óta itt nyaralt az Öreg, szerette a tengert, pedig úszni sem tudott. Múlt évben is vízbe esett már, de a segítségére siető fiú a vízbe fúlt, és az Öreg is csak nagy nehezen vergődött akkor a partra. De magának most szerencséje volt, vereget vállon az ismeretlen. Persze, pillantásra sem méltatom, hosszan elmerengve a szikrázóan kék Adriát bámulom.
(Forrás: Ezredvég IX. évfolyam 3. szám - 1999. március)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése