Mint minden embert, éppúgy szülte őt
az anyja, kínból és kétségbeejtőn.
Regényét kezdte a hegyoldalon:
minden embersors ott indul a lejtőn.
Ô is szopott, mosolygott, ordított,
míg felnőtt, s lett belőle Hős, Titok.
Törvény: a lejtőn lakni nem lehet,
se kétéltűen jobbra, balra menni,
a válaszút ez: föl, vagy lefelé,
vagy hősnek lenni, vagy embernek lenni
s habár kacagják, mint az esztelent:
a szikla-útra lép a Hős, a Szent.
Lent várná jó polgári nyugalom:
liget, melyet a vágy színesre festett,
hírnév, aranyra, csókra váltható,
fehér és rózsás édes asszonytestek
párnáza álmok ágya odalent,
- s a meredekre kúsz a Hős, a Szent.
Lefelé húzza teste és esze,
a hírhedt, vad, nehézkedési törvény,
ezrek példája, vérrokon, barát
csábítja, vonzza, húzza, ám kitörvén
a bűvkörből, mely várja odalent,
a csúcs felé erőlködik a Szent.
Az ördög színes lasszókat dobál:
csábos zenét, hanglasszót két fülére,
szemére szépségszalagot hajít,
vad vágyakat viháncoló szívére,
a színes lasszók húzzák lefelé
- s a Hős, a Szent csak lépked fölfelé.
Négykézláb kúszik, talpa, körme nincs,
a meredekre hull a könnye, vére;
víz nincs, kenyér nincs, védő szőrme nincs,
eső is, jég is záporoz fejére,
- s ragadja cél-sejtő önkívület,
holdkórosság, hétszer-szent őrület.
Se férfi már, se nő már, nincs neme,
nem fogja a nehézkedési törvény!
Két karja szárny lett, szeráfi zene
a suhogásuk, míg repül kitörvén,
a légkörből oda, hol élni fog
örökké a földből nőtt Hős, Titok.
(Forrás: Mécs László: Üveglegenda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése