A tarkoponyájú mezőkön a szél szétbontja a porlegyezőt
és reszket a szélben a fák gallya, mint langy vízben a lágy evezők
nyúlt, hosszú csapása s az összetolult gallyak közt tompa az ég
és mord ködöket gomolyít feketén, mint kályhatetőn a fazék.
Ballagsz egyedül a tar telepen, ereidben zajlik a vér,
meghalt az idő s körülötted a mély, torz semmibe tágul a tér
s mint vak gladiátor a durva körönd közepén nem látja a kört
most már te se látod a körbefutó tájat s nem látod a tört
halk alkonyi fényt, csak önmagadat, kinek útja a semmibe vesz,
mert nincs hova mérjed lépteidet s nyomukon nem hallik a nesz,
csak mély, monoton zúgás, mit a szél berregtet, mint a motor,
mit gyors repülő, mi a végtelen ég tágult mezejébe kotor.
Már hallani, látni, akarni nehéz, lét s nemlét közt kicsi köz
van csak, te is érzed: mind kevesebb szál van mi a földre kötöz,
már lengeni, hullani, szállani kell, itt hagyni a ferde talajt,
mint köd míg az ég szül lengetegen, mint por mit a szél tovahajt.
(Forrás: Erdélyi Helikon 1933. jan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése