2012. máj. 5.

Vajdai Szabó István: A zene

 
Mikor az Istenek megunták már a földet s az égbe költöztek, mikor a föld nem volt már többé szép nekik, mert megkezdődött rajta a tett és lelket sorvasztó kenyérérti küzdelem: azt gondolták, hogy mégiscsak kell valamivel boldogítani az embereket, ha a világra jönnek és végigjárják az élet kálváriáját...
Kell nekik valami, ami örökös reményt öntsön csüggedő szívükbe!
Itt hagyták hát a levegőben az ő kacagásukat, az ő sóhajtásukat; képessé tették a levegőt, hogy rezegjen.
Így született a hang.
A levegő rezgett és megszületett a szél, amely odasuhant a növekvő fához s megzizegtette leveleit; nekirohant a szikláknak s fejtegetve azokat le-lezúdított egyet-egyet a mélységbe. Iszonyú dördülés remegtette meg a levegőt s a hang szállt tovább annak szárnyain.
Jött a villámlás, a fergeteg s a levegő mindig rezgett, zúgott, bömbölt és csattogott.
Jöttek az – emberek!
Ajkukon megszülettek a szavak s megértették egymást. Örömük telt abban, hogy egymást hallották s tovább képezték a hangokat. Kerestek a természetben olyan eszközöket, amikkel hangokat lehet adni. A hangokat magasság és mélység szerint különbözően állították össze és azt vették észre, hogy azok behatolnak a szívbe és többet mondanak, mint a szavak.
Így született a zene.
Ma a filozófusok azt hirdetik, hogy a világban meg kell találni valami egységes törvényt, amelyből az összes többi törvényeket le lehet vezetni. Hajlandók sokan a rezgést elfogadni ilyen törvényül.
Rezgés mindennek az alapja. Rezgés az élet, a küzdelem, a szenvedés, a hőség, a hideg... Rezgés minden egyes gondolat, minden vágy, ami bennünk megterem. A zenen nem más, mint a levegőnek rezgése, amely bennünket táplál, amely nélkül nem tudnánk élni.
A zene csodálatos módon hat az ember kedélyére.
(Lantos)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése