Nográdi Pap Dezső: Nyugat

Megy a hajó az új világ felé.
A tenger hajlik, habra hab tolúl.
Vivódó árnyak, sápadt emberek
Elborúlt szemmel nézik szótlanúl.
A Tisza mentén újra fáj a seb;
Árva lett ismét egy csomó tanya.
Sodor, megejt, magához csak Nyugat
Titkos varázsa, kétes aranya…

Zúgva, prüszkölve indul a vonat.
Pár ifjú költő Párisba siet.
Itt hagyják ők is a „meddő ugart”,
Nyugattól várnak új erőt, hitet.
Merész lelkükben régen él a vágy.
Álmuknak álma a csodás – Nyugat.
Rohannak ők is lidércfény után,
Eladják ők is önnönmagukat…

Hát nem vonz többé a Tisza-Duna,
A Kárpátoknak koszorús feje?
Kopott lim-lom lett a nagy rónaság
Ligete, berke, kalászerdeje?
A telefényből harmat, napsugár
Szépséget, kincset nem csal már elő?
A magyar földből kihalt a varázs?
A nagy, az ősi alkotó erő?

Csak menjetek! Letiprott Anteusz,
Ki hazájától egyszer elszakadt;
Tudom, legtöbbje visszasírja kint
A lekicsinyelt magyar tájakat.
Kevésre vár ott boldogabb jövő!
Ki élhetetlen élni ott se tud!
S akinek szűk e hármas bércz-halom:
Az Ikarusok ns sorsára jut…

Hívhatsz, Nyugat! Varázsod meg nem ejt;
Nagy álmok után én nem rohanok.
Nekem elég, mit ez a föld terem
S nem kellenek nyugati aranyok
Csillagos éjben én itt hallgatom:
A puszták lelke hogy sír, hogy kacag.
Megosztom népe örömét, baját
S lelkem a sírig csak – magyar marad!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 9. sz. 1909. május 15.