Közös úton

 
    Andor Gyula, Berde Mária, Harsányi Zsolt, Indig Ottó, Ligeti Ernő, Németh Andor, N. Papp Dezső: hét poéta. Hét kolozsvári fiatal poéta állott össze azzal, hogy ők közös úton mennek. Azonban dehogy mennek közös úton; csak közös kötetkében adták ki a verseiket. Más a nótájuk, más az útjuk. Nem is dalolnak egyformán, nem is mind egyfelé mennek, nem is egyformán haladnak az utaikon. Van, aki már repül, van, aki még csak most kezd járni, sántikál is, csetlik-botlik; vagy megtanul járni, vagy félreáll majd valamely büróba becsületes hivatalnoknak s csak annyi köze marad a poézishez, hogy elmondhatja: Voltam én is Árkádiában. Énekelten ott kalákában.
    Kedves, barátságos, fiatalos ötlet volt a jó hangú énekesektől, hogy maguk közé vettek olyant is, aki még erősen félrevinné a kántust, ha elég erős volna a hangja. De így, hogy gyenge, hát ki se hallszik a harmóniából. Nem rontja meg nagyon. Elcsúszik.
    Apolló isten nem egyforma kedvteléssel nézi őket.
    Orbók Attila, aki formás, decens és fiataloktól szokatlan szerény hangú bevezetéssel mutatja be az ifjú Olympust, betűrendben állította őket a starthoz. És így az a jó dolog lett belőle, hogy ANDOR GYULA nyitja meg a sort és N. PAPP DEZSŐ zárja be. Hát biz ők nem is egészen kolozsvári poéták és nem is egészen kolozsvári poéták és nem is kezdők. Az Erdélyi Lapok olvasói jól ismerik mindkettőjüket, de ismerik a pesti lapok olvasói is. Telve vannak nemes eszményiséggel, megkapó, poétikus gondolatokkal, nyelvük színes, új, erős; muzsikája igaz harmónia. Az ANDORÉ talán finomabb, színesebb, a PAPP DEZSŐÉ szélesebb, egyszerűbb nyirettyűvonásra emlékeztet. Mindkettőnek a muzsikáját élvezet hallgatni. A külön lapon, amelyen mutatványokat köztünk a kötetből, nekik nem jutott hely, ők már régen itthon vannak e folyóiratban, azért itt adunk ki egyet az ANDOR verseiből mutatóba:

Fiúk

Fiúk, kik egyre nyughatatlan vággyal
Foglalkoztok az egek ostromával,
S kijátszanátok egy pár méla dallal
A temetői örök éjszakát:
Ti nem halljátok gúnyos kacaját
A józanoknak.

Akiknek merész, vakmerő volt álmuk:
Csalódás borúlt még mindig reájuk.
Akiket a hír, a dicsőség szomja
Álomlátásba, fellegekbe vont:
Mind szárnyát szegte!… a való, a gond
Mind összetörte.

S ha egyik-másik vérző homlokára
Rátűz a hír egy halavány sugára?
S ha egynehánynak jut is a virágból?
Ha ráborúlt egyszer a síri-bolt,
Rég elfeledték dalát… s hogy ki volt,
Már ki se tudja!

    BERDE MÁRIA kálvinista pap leánya, úgy tudom, hogy egyetemi hallgató. Ő volna a Kolozsvári Hetek Milkós Jutkája. Ám igen különbözik a nagyváradiak poétessájától éspedig főképpen abban különbözik, hogy a nóta, amelyet borús kedvvel énekel, tiszt, leányos gondolatokkal teljes.
    Gyönyörűséggel hallgatjuk azokat az énekeit, amelyekben a hamupipőke sorsa szólal meg. Tartalmas, nemes, megragadó a poézise. Nélkülözi a sok női poétánknál divatos, férfiaknak sem való brutalitásokat. Ízlése egy pillanatra sem hagyja cserben, pedig mély szenvedélyek lüktetnek az ő dalaiban is. És ez így van  jól. A női bariton még tűrhető, de a női basszus rettenetes.    
    A tehetségesek közül való HARSÁNYI ZSOLT is. Temperamentumos színes tollú újságíró. Vannak. Gondolatai, amelyeknek jobb óráiban, amikor nem akar nagyon modern lenni, hanem csak olyan, amilyennek a lelke kívánja, frappáns kifejezést tud adni. Ilyen Félvér c. verse, amely az Erdélyi Lapok múlt évi 3. számában jelent meg. Igen sikerült e kötetben a Húsvét című is. Sokszor majdnem prózában ír, és a hangulat kiváltását pusztán a tartalomra, a gondolatokra és az odavetett jelenetre hagyja. Elegáns művészi modor. Csak a gazdagoknak való.
    INDIG OTTÓ egészen fiatal ember. Ízlése még nincs kiforrva, önállósága se sok van még. Akarok, merek, így, többnyire minden tárgy nélkül, igen szereti használni ezt a két magyar igét (Az arc sem többé lányos, gyerek, - A szemem mindig, mindig könnyes, S akarok, merek. – Vagy: Szeretnék valami szépet, valami nagyot akarni. -) Eszébe jut az embernek a Dickens fuvarosa: „Barkis akar”. – Vajmi keveset találok benne még most, ami az igai poétalelket jellemzi. Mert hogy akar, hogy mer? Hát ki ne akarna szép verset írni! De gondolatmenete prózai, sorai rútul döcögnek, jelzői, képei nem eredetiek, vagy ha azok: erőszakoltak. Csaknem poéta az, aki így ír:

Derült arcok, boldog emberek,
Én: fakó arc, beesett szemek.
Vagy:
Derült arcok, boldog emberek.
Lesütött szemmel loholok, megyek.

    Aki azt írja le: „Gyermek-mesék kószálnak bennem, nem érti az azt, hogy hol a magyar nyelv lelke!
    No, de legalább hát van mire tanulnia; mert gondolatai csak volnának. Két baja van csupán: nem ismeri a magyar nyelvet, ez az egyik. Nem tudja, hogy mi fán terem a szabatosság. Ez a másik. Harmonikázni így lehet, de hegedülni nem. Tanulni kell még sokat!
    LIGETI ERNŐ a legszertelenebb és kötetlen. Ő az, aki a legakaróbban akar. Miután a mutatványok közt, a külön oldalon nem fért el, itt adom egyik jellemző versezetét:

Idyll

Udvar. Baromfi. Burjánzó talaj.
Magasba kúszó piszkos tűzfalak:
Egy szürkeség a kéklő ég alatt.
Szomszéd telekről hajlik át a galy.

Illant a tél és jöttek friss nyarak.
Lelkemre omlik sok cselédkacaj.
Ülök. Kezemben pár szál barna haj,
Lágyan bogozza bársonyos szalag.

Hajfürt! Urnődnek díszpikkelye mondd!
Ki préselt rózsát rejt szívében el,
Józan szerelmes, vagy pedig bolond?

„Csirip”. Veréb-dal kél a háztetőn,
Bodrim lábamnál urasan hever.
Fürtömre tűz a napfény reszketőn.

    Hát már most: akinek kezében pár szál barna haj; akinek lelkére omlik sok cselédkacaj; aki a más hajfürtjét így szólítja meg: Úrnődnek díszpikkelye; míg a saját haját szerényen fürtnek nevezi, amelyre a napfény tűz reszketőn: az a poézisnem oly magaslatán áll, amelyhez a kritikának semmi köze. Különben a napfény minden valamire való poéta szerint Apolló szeméből kilövellt sugár, s amennyiben az Idyll szerzőjének fürtjére tűz reszketőn azt minden valószínűség szerint dühében teszi. Dühében reszket.
    A Bérmáláskor címűben volna gondolat, de az az erősen való akarás, hogy okvetetlenül új dolog legyen, kétségbeejtő. Mennyi verejtékszag, mennyi mesterkedés érzik a következő strófában:

Érett, pirosló nyári nap volt,
Alattunk sóhajtott a gyep,
Színes, szerelmes lepkeszárnyak
Szagát széthordták száz virágnak.
Pipacsból font egy kötelet,
Üzött bolondúl; egy anyóka
Lassan utánunk ballagott.
Kezébe halvány rózsaszálak.

Lentebb:

Az anyókat nézi őket, a szerelmeseket:

Nézett. Nézése szívünkbe vág.
Sírtak az erők, sírtak a fák.
Gondoltam, pálott harcteren
Csend lesz. Elment. S ő kacagott,
virágos végű ostorával
Korbácsolt, kergetett tovább.

    Látja ez a fiatal ember maga, amit láttatni akar másokkal, vagy legalább érti-e?
    NÉMETH ANDOR is még sokkal fiatalabb ember, semhogy a maga érzéseit tudná énekeli. Mondanivalója neki ugyancsak van, de nem jár a mag lábán. Lizettet s Mélisande-ot énekli. Kit hívnak így ezer kilométernyi körön belül? De vannak jó darabjai is: Görög óra, Apácák, Bólyai, ezek derék dolgok, csakhogy nem versek. Németh nem ért a gondolat ritmusához, a vers zenéjéhez. Márpedig aki verselni akar, az ne csak értsen ezekhez, de érzéke is legyen hozzájuk. Ez az, amit tanulni nem lehet, amiből nagy szorgalommal is csak el lehet tanulni valamit. Sok tulajdonsága azt mutatja, hogy Némethnek a széppróza lesz az a mező, amelyen majd szép rendeket fog vágni.
    N. PAPP DEZSŐ zárja be a Hetek sorozatát. Ami diszharmónia volt a kötet egyik-másik fiatal, de nagyon fiatal poétájának énekében, azt N. Papp Dezső kellemes harmóniában oldja fel. Mutatványul ide iktatom egyik költeményét, a kötet utolsó darabját.

AKÁCVIRÁGOK

Akácvirágok, úgy-e már régtől
Vártatok engem?
Pedig a vándorszellőktől néktek
Hányszor üzentem.

Elcsalt a büszke héttornyu város
Egy őszi reggel,
Hogy a vergődő rabszolgák száma
Több legyen eggyel.

Akácvirágok, mily jó most ismét
Köztetek lennem!
Hűs árnyatokban, puha gyepágyon
Meg-megpihennem.

Feledni mindent, ami csak bántott,
Ami csak fáj még.
Borus szivemről sietve szálljon
Tova az árnyék!

A büszke fényű, héttornyú város
Tűnjön el végképp!
S leljem fel újra, mi ott hiányzott:
A csendet, békét.

    Még egyet. Ami fentebb íródott, semmiképpen nem akar a poéták egész egyéniségének rajza lenni. Hiszen némelyikük négy verssel van képviselve, legtöbbjük öttel. Ami itt írva vagyon, csupán ezekből a versektől vagyon írva. Ki tudhassa, mi van még azonfelül a lelkükben, meg a jövendő  körülményeikben; ki tudhassa, miféle „mesék kószálnak bennük!” Előttük a jövendő; mind fiatalok. S „a fiatalság olyan hiba, amely napról-napra fogy”. Az egy Homerosért hét város verseng hogy ő röpítette világgá. Miért ne adhatna nálunk egy város hét poétát a világnak! – Kolozsvártól kitelik az efféle.
    A csinos könyvecske a Fabritius Erik bizományában jelent meg, az ára 1 korona.

KOVÁCS DEZSŐ

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 13. sz. 1909. júl. 15.