Bartók Lajos (1851-1902): Szózat a magyarositásért

Tekints magyar, tekints, könnyel ha látni enged,
Ama bérczkoszorus, igéző táj felé,
Hol egykor hős Hunyad szegény bölcsője rengett,
S világ babérait fejére tüzdelé.
Itt lángeszü, igaz szivü, vas öklü Mátyás
Hatalmát kősziklák homlokára rová,
Hogy az utódbeli nagy- és nemesre-vágyás
Ma is fenhéjazó szemmel nézzen reá!

Tekintsd sikját, hegyét! – Thessaliának mása,
Mit istenek helyett, tündérraj népesit!
E tájról lehetett Álmosnak álmodása,
Hogy kelt: régi honért ujat foglalni itt!
S Etelnek népe már várá, mint megjövendölt
Ifjabb testvért, Emes méhébül a magyart.
Sok napjok vész között, de mind dicsőségben tölt,
Erős mellök mindig magyar szivet takart.

Ah, most lakót cserélt a keselyűi fészek,
Ma bántó korcs beszéd hangzik e helyeken!
A büszke törzs silány bokorrá csenevészett,
A magyar névben él csak, többé nincs jelen!
Az unokába hajh! Nem szállt apái lelke,
Ős erkölcsöt kivet a gyönge ivadék,
S a nemzet-genius hajdanta fellegekbe
Felcsapkodó tüze oltárin már nem ég!

E Genius a táj lágy bársonyán bolyongván,
Keserv szakgatja meg fájdalmas arczait;
Szól zengzetes szavon, - de völgyben és hegy ormán
Viszhang rá nem riad, válasz nem hallatik.
Oh gyötrelem, hogy így az édes anyanyelvet
A gyermek szémüzé, feledte hütlenül,
S az intő szóra, mert nem érti, nem felelhet,
Pedig magyar neve, s a vér szivén belül!

De szíve még magyar, s ha lelke is vagyon még:
Anyáinak szava ajkán ujra kihajt;
Mint tündérkertbe’ nőtt csengő virág, fog onnét
Igéző bájival széjjel hangozni majd.
Csak jöjjünk gyámolul az elzüllött testvérhez,
Karolja föl szegényt nemes jótétemény;
Szavunkról ha nem ért: tettünkből majd megérez,
S csók lesz első szava a testvér kebelén.

Uj lángnyelvek gyanánt sugározzuk föléjük
A nemzet szellemét, s megértenek legott! -
vagy úgy is gyér fajunk fogytát tétlen szemléljük?
Hagyjuk magunkat el, kit minden elhagyott?
Árpád oly irigyelt földet mi haszna szerzett?
Ha népe ily kicsiny, e nagy hont mért vevé,
Mely rajta csak teher, mint törpén nagy fegyverzet,
S csekély megtartani méltón, a mi övé!?

Már ezredéve, hogy mienk e völgy, e bérczek,
Hogy eldődink vasa itt uj hazát emelt,
S nyomukban a magyar hatalmas lőn és délczeg,
Európa dús tejü mellén növekve fel.
Fordul uj ezredév, - - honszerző ősök árnya
Aggály üzötten a sírokból ébredez,
Nézvén: a régi-e még a magyar s hazája?
És mint ők ránk hagyák: oly ép, oly büszke ez?

Dicsők, nyugodjatok! – Karunk nyúl ím utánok,
Kiket mint falevélt letépe sorsviszály,
Kiket bár elkapnak az idegen hullámok:
Ám keblünkre szivök csak vissza-visszafáj!
S ha ünnepét üli évezredekre készült
Nagy müvetek, s örök hiretek: e haza, -
Harsogjon legdicsőbb diadalmi zenéül
Minden magyar ajak édes magyar szava!

Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.