Vértesy Gyula (1867-1925): Elszállt hangulatok

I.
Illatos hó a fákon
Szép akácvirágok,
Illat, napfény mindenütt,
Virágok, leányok.

Olyan édes, olyan szép
Ilyenkor az élet;
Gyógyitja a sebeket,
Amiket ő tépett.

S verőfényben járva be
Az erdőt, a rétet,
Elfeledjük, hogy milyen
Nyomorult az élet…

II.
A multból visszajár kisértni
A sok árny, sok ború,
Boldog vagyok, hogy mellettem vagy,
De lelkem szomorú.

Tavasz egyszerre nem jó télre,
Csak lassan, csendesen -
Lassan felejtem télen én i
Kedvesem…

III.
Mint ahogy a virág észrevétlen nyílik,
Észrevétlen nyílt ki a lelke nekem.
Tegnap még idegen volt ő én előttem,
Ma már úgy érezem, ő a mindenem.

S holnap itt hagy engem, a virágom elnyílt;
Csendesen hervadt el, észrevétlenül.
Talán nem is virág, maga a nap volt ő -
Ki az éjszakától, tőlem menekült.

IV.
A kocsi ablakáról
Egy nevet olvasok:
A te nevedet édes,
Hogy csillog, hogy ragyog!

Nevedre gondolt ő is:
Vajjon ki lehetett?
Akárki, áldd meg Isten,
Hisz ő is szeretett!

Szeretett nagyon ő is
S egyedül volt szegény -
És úgy merengett, mint én,
Kedvese szép nevén...

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 11. sz. 1909. jún. 15.