Tiszteljétek a bányászokat! Ők a haza szivéhez legközelebb vannak; mert a föld kebelében dolgoznak.
A földmüvesnek kész aranyat ád a haza földe, arany kalászokban, isten szabad ege alatt dolgozik; míg a bányász, a míg egy ezüst pénzt előteremt, a föld alatti éjszaka álmait veri fel, munkájához tudományt, müszaki ismereteket visz, egészségét pazarolja, életét kockáztatja mindennap. – És mégis szereti hazáját.
A timany, melyből tollunk készült, a bányászra emlékeztet, a kanál, mellyel ételünket elköltjük, a vas, ólom, mely fegyvereink alkatrésze, az ón, mely gondolatainkat betű alakban megörökiti, vajha az iral is emlékeztetne rá, hogy mikor a budgetből törülni kell, ott használnók a plajbászt a törlésre, a hol takarékoskodni kell, s jutalmazásra ott, a hol a földkebel munkásairól van szó.
Különösen eszünkbe juthat a bányász most, a midőn a napok égető és izzasztó kérdése az, hogy ha Magyarország fel akarná állitani az önálló jegybankot, honnan vegye hozzá az érczalapot?
Honnan vegye most, mikor köröskörül minden pénztárát a magas-financzvilágnak csodálatos összebeszéléssel bezárva tartják előttünk: honnan vegye hát.
Dobbantsunk lábunkkal a földre s mondjuk: „innen”.
Rajta állunk az érczalapon, csak érte kell menni.
A két magyar haza hegyei most is annyi aranyat és ezüstöt szolgáltatnak nekünk, hogy azoknak tiz évi terméke megfelelő a jegybank érczalapjának.
Tehát nem kell koldulnunk az ezüstért, aranyért, hanem – csak dolgoznunk kell érte.
Igaz, hogy az arany és ezüst azért király és királyné, mert nagyon hiven akarja szolgáltatni magát.
Itt eszembe jut egy versem, a mit poéta koromban irtam (t. i., mikor a poéseos classisban ültem: jó harmincznyolcz esztendeje) czime volt: „Az ember és az arany"
„Te ur vagy a földön és én halott
A föld alatt: por, csendes, és szegény,
Nincs rang különbség a porok között:
Minden sötét a sírok éjjelén.
- Te fölkutatsz s földed fölviszesz.
A mindenen ott urrá leszek én;
Te meg helyembe fekszel s por leszesz
A föld alatt: por, csendes és szegény.”
Tehát ezek a mi fölséges uraink bizony nagy szolgálatot kivánnak maguk körül.
Bárha most is előfordul még, hogy egy verespataki bányában tizenhat fontos termés aranyra bukkannak a bányászok; de azok a boldog idők elmultak már, a mikor egy ezüst bányából akkora termés ezüst lapot emeltek ki, hogy azon a fejedelem udvarával együtt megebédelhetett.
Két ezer év óta aknázzák már a mi kincstárainkat. Még a rómaiak elkezdték. S bár az ujabb kor a rabszolga izzadságot helyettesité a gép erővel; az ember észnek, emberkéznek küzdelme csak biztosabb lett; de nem könnyebb.
Hazánk egyik leggyönyörübb tájéka Nagy-Bánya és Felső-Bánya. Mint óriási háztetők sora, vagy mint titánok sírkertje: emelkedik egyik gömbölyü hegyorom a másik mellett, déli oldalaik szőlőkkel tarkázva, tetejeik, északi részeik, völgyeik nemes gesztenyeerdőkkel koszoruzva. Ott fénylik Felső-Bánya aranyozott kettős tornya, s tőle egy kis félórányi távolban Nagy-Bánya: regényes kertektől körülvéve. Gyönyörü mulató ligetét irigyelheti tőle Budapest; lelkes, munkás magyar fiait irigyelheti tőle az egész ország; szép hölgyeit irigyelheti az egész világ.
E kicsi városkának az ország határához oly közel van olyan kulturája, mely a német és franczia városokéval vetekedik; van állandó szinháza, jótékony intézetei, iskolái, könyvtára és eleven társas-élete.
S az egész határa – nem volna elég vadaskertnek egy magyar főur számára.
E kultúra, jóllét, gyarapodás eszközei a föld alatt teremnek.
A város közelében van a fernezelyi völgy. Gyönyörü kies vidék, mind két felől erdős hegyoldalak közé szoritva, mik közt hatalmas hegyi patak vágtat tombolva végig. S a patak mentében barátságos lakások, virágos, gyümölcsös kertekkel körülvéve; tovább gigászi tömör épitmények, s emeletes paloták.
Hanem az egész völgy felett folytonosan egy ködszellem ül; a ki ott lakik s az idegent visszadöbbenti fojtó leheletével.
Néha ez a köd-szellem alak felmagasodik s mint egy alaktalan rém kiemelkedik hegyvágánya közül; látszik hömpölygő közeledése, s aztán elterül a közel városon s a szomszéd vidéken messzire.
Ez a fernezelyi érczizzasztók füstje: kén és mireny füst. A kénszagot is ritka ember tartja parfumenek, a mireny pedig igen szerencsésen egyesiti illatában a fokhagyma és vadpoloska praegnans tulajdonságait.
A bányákból kihozott ércztartalmu követ óriási hasábfákból és szénből rakott máglyákra halmozzák, s azok addig égnek, míg a kén és mireny elszabadul a légbe.
S e rettenetes légkörben tölti el egyik ivadék a másik után egész életét; s virágaik virágoznak benne.
Az érczolvasztók roppant épületébe lépünk, melynek oduiból alant és fent vakitó láng tünik elő. Tűz, mely husz év előtt meggyujtva, az óta szakadatalanul ég: egy perczre ki nem aludt; mindig munkát végzett; a katlanok alját megnyitják s vakitó fényü patakocskák ömlenek belőlük elő, olvadt érczpatakok, míg izzó tavacskákká gyülnek össze. Azokban együtt van az ólom, arany, ezüst.
Mert a királyi érczek nagyon sok paraszt kiséretében jelennek meg.
S a mint dolgozik egyfelől az örök tüz, úgy segit neki a munkánál közel szomszédjában az örök viz. A hegy patak hajtja a tüzes fujtató óriási gépet: az adja erejét az érczzúzók munkájához. S a vizgép ereje versenyez a leghatalmasbb gőzgépével. Egyik hajtó kereke a mult években elkapott egy vigyázatlan gépészt s azt egy percz mulva három darabra szakitva hajitotta ki a tulsó oldalon.
Az ércz megkivánja, hogy válogassák, osztályozzák, megőröljék, megszitálják, megfürösszék, megszáritsák, kemenczébe tegyék. Tüz, viz, gép együtt dolgozik az emberi kézzel. Egyik munkához csak gyermek kezeket használnak, másikhoz fiatal leányokat, van olyan része a munkálnak, melyet az erős férfi is csak két óráról két órára egymást felváltva bir meg. És aztán van olyan; mely egyetlen értelmes szakember felügyelete alatt éjjel-nappal folyvást halad előre s a mit elvégzett, megint ujra kezdi.
De mind ezeknek a munkája nem puszta dolgozás; hanem tudomány. A fáradság mellé még ész kell és értelem. Annak az egyszerü embernek a dolga jártasságot követel a chemiábna, mechanicában, metallurgiában: annak tudnia kell, hogy mit mért cselekszik? Kiszámitania az időt másod perczre; - tévedést, hanyagságot, ismeretlenséget ott meg nem engednek.
Ott főznek óriási agyagüstökben valami keveréket. Az ólom, arany, és ezüst keverve czinkkel. A czinkhez a nemes ércz rokonabb mint az ólomhoz, s a czink könnyebb, mint az ólom. Az üst szélén karimák képződnek, miket két munkás roppant vasfogókkal emelgetnek ki, azok már a nemes érczczel vegyült czinkdarabok. Most tehát már az ólomtól megszabadult az ezüst, s kapott helyette czinket. Ettől csak vegytani uton lehet elválasztani. Egy nagyszerü lugzó készülék hajtja végre ezt a mütétet. Napokig el lehetne azt bámulni és gyönyörködik benne. Hogy alakul egy kristálytiszta folyadékban a belecsorgó arany fényü nedvtől lassanként rőt barna moslék, mely lassankint átlátszó karmazsinná válik. A vegytan alakitó szellemei küzdenek egymással. E lugzó készülék tökéletesitése Kiss Ferencz bányahivatalnok találmánya s előnye abból áll, hogy a míg az eddigiek csak az ezüstöt tudták praecipitálni, ez a legkisebb mennyiségü aranyat is el tudja különiteni, s csaknem minden költség nélkül, miután ugyanazon lug, a mint feladatát elvégezte, a nemes érczektől megszabadulva, folytatja évről évre müködését ujra meg ujra.
Innen a próba-mühelyekbe lépünk, a hol a zúzdák termékeinek nemes ércztartalmát kisérlik. Fiatal, diákarczu emberek foglalkoznak e munkával, mely a bányászat pénzügyi számitásainak alapját képezi. Ezekben a gömbölyü agyagtégelyekben látunk valamit fényleni. Egy kásaszem, egy mákszem az; - a melyik már egy lencseszem, az nagy ur. – Ez az ezüst: a valóságos igazi ezüst. Némelyik tiszta fehér, a másik sárgás: az arannyal van vegyülve: tehát sokszorta becsesebb.
S ezrét az egy virág magnyi ezüst pontocskáért hány ember keze izzadt, hány ember szive dobogott, hány ember ajk imádkozott: „Szerencse fel!” hány ember tüdeje telt meg méreg gőzzel és a kemenczék izzó lehével?
Nekünk fogalmunk sincs arról, minő szerencsejáték a bányász élet?
A közmunkás életét teszi koczkára s kap érte 30 krtól 70-ig terjedő napszámot. Földmives ily napszámon el nem tengődnék. S az meg van elégedve vele, csak munkálja legyen mindig.
De a bánya tulajdonos sorsa még nagyobb koczkán forog. Ugyanazon tárna, mely az apát gazdaggá tette, a fiát koldussá teszi,mikor elvész az ér.
Egy kiváló esetet hallottam o tt elbeszéltetni; a minek valóságáról kutforrásom kezeskedik.
Egy részvényes társaság sok éven át miveltetett egy tárnát, folytonos veszteséggel. Végre megsokallta a ráfizetést, s abbahagyta. Egyik tagja a társaságnak, ki már apai örökéből, 80 ezer forintból, a utolsó négy ezer forintig mindent ráköltött e tárnára, még egy esztendeig folytatni akarta a kutatást saját költségére. Az ilyen elhagyott tárnáknak tovább mivelését „urburának” hiják s az a szokás, hogy h a a tovább mivelő csakugyan nemes érczre akad, a tiszta haszonnal öt százalékát fizeti az abbahagyónak. – A folytatásra azonban kellett volna még 8 ezer forint s a vállalkozónak már nem volt több, csak négy. – De volt egy közel rokona: azt felszolitá, hogy még egy évig teendő kisérletre járuljon ugyanannyival. „S mi lesz, ha azt is elveszted?” kérdé a felszólitott. „Akkor főbe lövöm magamat.” A felszólitott nem állt rá a vállalatra. A mindenkitől magára hagyott bányász aztán hozzá fogott egyedül, vagyona utolsó maradékával. S két hónap mulva már rátalált a keresett ezüst érre, s abban az évben husz ezer forint tiszta haszonnal végezte a vállalatát, s azóta folyvást gyarapodó hasznot hajt a tárna, úgy hogy az utóbbi években száz-százhuszezer forint jövedelmet hajtott. Az ilyen nyereségre igazán elmondhatjuk, hogy „Isten áldása rá?” Láttam a derék bányásznak egy ház magasságu nemes érczkő halmazát, mely becslés szerint 80 ezer forint ezüstöt tartalmaz. Ott fekszik a szabad ég alatt; nem kell félteni a tolvajoktól. Elébb annak a fernezelyi völgy minden kohóján, kallóján, malmán, üstjén, katlanán, és vegytani kádain keresztül kell mennie, a míg azzá válik, a miből az ember az Istent a saját képére teremti: mivelhogy olyan világot élünk, a mikor az arany és az ezüst az emberek Istene, s a magyar sem hiába nevezi azt „Krisztus”-nak.
Nekünk, hála Istennek, van ilyen: ha kell; ne kolduljunk senkitől; hanem tartsuk meg azt, a mit Isten adott, s munkás hazánkfiai napfényre hoztak. Áldassék érte Isten és ember!
Forrás: Hunyadi-album. Szerkesztették Szabó Endre és Szathmáry György. Budapest, Athenaeum 1878.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése