Farkas Sándor (1910-?): Mint mi is megbocsátunk…

I.
Meglátogatlak
Csöndes, bús éjszakákon;
Rezzen az ablak…
Messzi kerül az álom.

Meglátogatlak,
Mikor eszedbe sincsen,
Mikor magad vagy,
Mikor elhagy az Isten!

Suhanó árnyam
Csak átalleng szobádon
És haloványan
Nézel, nézel utánam.

És önfeledten
Eláll szíved verése, -
A lelked ejtem
Bódító rettegésbe…

A vád titokba’
Izzó agyadra támad,
S érzed zokogva,
Hogy nincs neked bocsánat!

Ott maradt nálad
Reményem, üdvösségem:
El nem bocsátlak, -
Ezerszer visszakérem.

II.
Mégis… Ne félj, ne félj! Nem bántalak,
Te halvány arczu, bánatos alak!

Ne gyilkolja szíved a gyötrelem,
Ha emlékem tenálad megjelen.

Hisz neked is van, tudom, érzem,
Elég részed a szenvedésben!

Ez volt a végezet felettünk,
Hogy boldogok mi nem lehettünk!

Ó, hát ne félj, ha titkos éjjelen
Muló emlékem nálad megjelen.

Remegve, némán ott csak átölellek,
Miként az árny a gyászban élő lelket.

És letörlöm sok fájó könnyedet,
Hisz mindörökké csak – szerettelek!

Forrás: Erdélyi Lapok II. évf. 10. sz. 1909. jún. 1.