Dienes András: Perújítás Szendrey Júlia ügyében*

(Az 1849/50-es évek adalékainak revíziója)

(* A tanulmányt megvitatta az Irodalomtörténeti Intézet Petőfi Kutatócsoportja, 1961. április 27-én.)

I.

„Minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elítélő döntésével Júlia problémáját, ez a könyv voltaképpen – perújítás. Újra fölveti a Júlia-problémát és teljes revíziót követel...” Harmincegy évvel ezelőtt írta ezt Mikes Lajos a Szendrey Júlia-könyvében, ahol még ezeket mondja. „Ez a pörújítás, melyet több mint négy esztendei kutató munkára alapítok, röviden a következő végeredményre támaszkodik: meggyőződtem róla és bizonyítani tudom, hogy mindaz a szenny, amely Júlia emlékéhez tapad, többé-kevésbé jó- vagy rosszindulatú pletyka, rágalom és legenda, amely Júlia halála után született a múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben...”* (* Dr. MIKES LAJOS és DERNŐI KOCSIS LÁSZLÓ: Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomása. Budapest, 1930. 203.)

Ha most lefúvom a port erről a három évtizedes védőiratról, úgy hat, mintha Mikes védelmét vállalnám. Pedig Mikesnek csaknem annyira nincs igaza Júlia megítélésben, mint Petőfiné támadóinak – főleg abban, hogy az asszonyt „köztisztelet övezte haláláig” és minden rágalom csak halála után született. Ha ez így volna, könnyebb dolgunk lenne a Júlia-perben, és aligha lett volna lehetősége Hatvany Lajosnak arra, hogy a disputa képletét olyan leegyszerűsítéssel állítsa fel, miszerint az egyik oldalon áll Arany János híres verse Szendrey Júliáról, a honvéd özvegyéről; a másik oldalon áll Mikes Lajos és Dienes András, akik „a rabulisztika bűnébe estek”, mikor az irodalomtörténetírás hagyományos Júlia-felfogásának revízióját javasolták.* (* HATVANY LAJOS: Így élt Petőfi. Bpest, 1957. V. 525-526.)

II.

Egyáltalában nem takargatom, hogy elsősorban Hatvany Lajossal vitázom.

Nem hiszem, hogy Hatvany felfogására vonatkozó ellentmondásom újnak hathat, ez ismétlés, Barta János – éppen az Irodalomtörténeti Közleményekben – „ismeretes”-nek nevezte azt a kontroverziát, ami Hatvany és közben van a Júlia-kérdésben.* (* BARTA JÁNOS: Dienes András: Petőfi a szabadságharcban. ItK. 1960. 1. sz. 111. Barta is „lovagias”-nak nevez engem és szerinte Hatvany az, aki az „eléggé egybehangzó emlékezésekre támaszkodva reálisan ítél”. (Uo.) – Ezeknek az „egybehangzó emlékezések”-nek a mérlegelése lenne éppen ennek a cikknek a célja.) Hatvany a negyven éven keresztül folytatott, következetes, de filológiailag alá nem támasztott Júlia-ellenességével, mely sokkal inkább önmagához hűséges magatartás, int ténymegállapító tudományos álláspont, igen jelentős mértékben befolyásolja nemcsak a közfelfogást, hanem az irodalomtanítást és a Petőfi-irodalmat is. Befolyásolja munkámat, többünk munkáját, a Petőfi-életrajz írását.

Miről is van szó? Arról, hogyha egy munkaközösség vállalkozik egy mű megírására – mint az új Petőfi-életrajz esetében -, akkor vannak olyan biográfiai sarkpontok, melyek tisztázatlanok, ellentmondást magukban hordozók nem maradhatnak. Nem kell bizonyítani, milyen súlyos hiba volna az olyan életrajzi feldolgozás, ahol az 1846-os szakasz írója Mikest követve fényesen rehabilitálja Júliát, az 1847-48-as író a régi anatémát dörgi, az 1849-es biográfus mind a két felfogást elítéli, és szigorú revíziót végez. Ez az ellentét már most is igen nyíltan jelentkezik az elkészült vagy az előkészített részletekben: márpedig semmiféle monográfia nem bírna el olyan ellentmondást, mely nem a hősé vagy hősnőé, hanem az íróké, ezt nem bírná el sem mint adalékok tárháza, sem mint olvasmány. Mert ne tévesszük szem elől azt az egyszerű tényt, hogy a Petőfi-életrajz mégiscsak olvasmány is!

Az írói vállalkozás kollektív volta kényszerít tehát bennünket arra, hogy újra elvessük a Júlia-kérdést. Hasonló a helyzet itt a szülőhely-problémához, mellyel számolnia kellett az első könyv – az indulás – írójának; de számolnia kell majd annak a biográfusnak is, aki majd a negyedik könyv (1848) szerzője lesz, amikor újra foglalkozik az életrajz a költőnek a Kiskunságra, mint szülőföldre utaló vallomásaival. Összhangra kellett jutnunk, ez volt a disputa értelme. Ez az értelme most is, mikor egy egészen másféle természetű kérdésre kell választ adnunk: mi a magyarázata annak, hogy egy szinte emberfelettien gonosz, démonikus nőt ábrázoló portrét örököltünk dédapáinktól? Valóban ez lenne Szendrey Júlia? Nem csekély fontosságú kérdés ez, az egész biográfia – de különösen a három utolsó esztendő – szempontjából, hiszen ha az életrajzíró elfogadja a már szokványos, Júliát minden tekintetben elítélő álláspontot, úgy itt is elsősorban magával Petőfivel jut feloldhatatlan ellentétbe.

Ez a vitaindító dolgozat a harminc év előtti elődöt – Mikest – nem követi Szendrey Júliáról alkotott véleményében; ahogy Hatvany arcképe a feleségek feleségéről torzított, Mikesé viszont eszményített – de Mikes Lajos bevezetőjét közel érzi a mai disputa kezdeményezője magához: „minthogy az irodalomtörténet már régen lezárta súlyosan elítélő döntésével Júlia problémáját...” – ez a rövid írás voltaképpen perújítás. Újra felvetjük a Júlia-kérdést és revízióra törekszünk.

III.

Szeretném, ha vitáznának velem, de nem szeretném, ha félreértenének. Ahogy nem voltam a szülőhely-perben sem feltétlenül Kiskőrös ügyvédje, nem vagyok most sem Júlia becsületének védelmezője. Hatvany többször hangoztatta, hogy pusztán valamiféle belém idegződött, szinte mesterségbeli „lovagiasság” késztet arra, hogy védelmembe vegyem kemény bíráival szemben Júliát. Milyen különös, hogy ezek a bírák, akik látszólag a lemeztelenített igazságot képviselik ítéletükben, felszított szenvedélyek alapján, egyetlen bűnjel nélkül hoztak döntést – még a boszorkánypörök ítéleteinek büntetőjogi alapja, a szerencsétlen vádlott beismerő vallomása is hiányzik. Hogyan? – pusztán azért volnék „lovagias”, mert az irodalomtörténeti pletykát nem vagyok hajlandó vallomásként, a kinyomtatott rágalmazást perdöntő adatként kezelni? Ki a regényes, aki Arany nagy látomását idézi, a honvéd véres árnyát, vagy aki a leghazafiasabbnak tetsző, látszólag Petőfi emlékét védelmező érvet sem cseréli fel a legparányibb ténnyel? Mint a szülőhely-pörnél, itt is a tényt követelem az ellenvélemény képviselőitől: ott mégis egy önvallomás varázslatával kellett szembeszállnom, itt ezzel sem. Meg fogunk lepődni azon, hogy mennyire nincs semmi ténybeliség egy század óta hangoztatott vádban, hogy micsoda hindu özvegyégetés folyhatott itt le: Júliát arra ítélték, hogy haljon meg a férjével együtt; a döntést az egész ügy felülvizsgálója, a nagy biográfus mondta ki a nemzet nevében, szinte fekete talárban, ujját a vádlottra szegezve: „midőn a költő elesett, vele együtt meghalt az ő Juliskája is...”* (* FERENCZI ZOLTÁN: Petőfi életrajza. Bpest, 1896. III. 294.) Senki sem kétkedhetik abban, hogy ez tökéletesebb megsemmisítés a fizikai kivégzésnél. De a bíró, Ferenczi Zoltán, aki egy könyvtárnyi adalék, az élő szemtanúk mellett sem jutott dűlőre a segesvári halál kérdésében, Júlia pörében a vádlott irathagyatékának átnézése nélkül (holott tudhatott erről), tehát Júlia meghallgatása nélkül, egyetlen hitelt érdemlő tanúra való hivatkozás nélkül jut gyors döntésre. Hatvany is Ferenczi hatása alatt tartotta fenn a vádat egészen napjainkig Júlia ellen – szinte személyes harcot folytatva a Petőfit ért – vélt – sérelmek dolgában. Nem nehéz megállapítani, hogy Ferenczi szóról szóra ismétli a pör egyik, a történtek idejében 13 éves, tehát legkevésbé szavahihető tanúját, aki viszont – saját bevallása szerint – éppen a legsúlyosabb vádpontokat a Petőfiné háztartásában alkalmazott dajkától szerezte, de ennek a nevét sem tudja. Így születik egy dajkameséből olyan ítélet, melynek revízióját Petőfiné halála óta annyiszor követelték egyesek – eddig teljesen eredménytelenül.

IV.

Arany János 1850-ben, a Hölgyfutár című lapból értesült arról, hogy „Egy barátunk szép özvegye nemrég második házasságra lépvén egy élő barátunkkal, azon tanakodtunk, hogy a menyasszonyt tartsuk-é boldogabbnak, vagy a vőlegényt. E habozás közt végre azon határozathoz jutánk, hogy alkalmasint legboldogabbnak tarthatjuk barátunkat; ámde nem az élőt, hanem az elhunytat.”* (* 1850. augusztus 6.) – Ilyen fullánkos darázs szárnyán röpülte be a hír az országot arról, hogy Petőfiné, Szendrey Júlia a legnagyobbnak tartott magyar versben megjövendölt – valójában sohasem viselt – özvegyi fátyolát levetette, s kezét Horvát Árpád egyetemi tanárnak nyújtotta – 10 nappal a gyászév lejárta előtt! Arany őszintén tisztelte Petőfinét, míg a férje a harctéren volt, ő látta  fiával együtt vendégül Szalontán; szebb részvétnyilvánítás, mint amelyet ő küldött barátja özvegyének, 1850-ben – Emléklapra címmel -, nincs az irodalmunkban. Kegyetlenebb támadást sem intéztek Júlia ellen, mint ő A honvéd özvegye című versével, amelyet ugyanebben az esztendőben írt, 1850-ben, mikor tudomására jutott Júlia második házassága. Megrendítő ez a költemény már mottójával: Arany Shakespeare-t idézi, saját fordításában, - Hamlet vádjában Zoltán szólal meg:

Gyalázat, asszony a neved!

Csak egy rövid hó; még a gyász-cipő sem

Szakadt el, melyben könnyé olvadott

Niobeként kísérte ki szegény

Atyám holttestét: s ím ő, éppen ő

Férjhez megyen...

A versben a költő sötét árnya jelenik meg az asszony új lakodalmán, a hang balladai, de a célzás világos: „Jöttem... Amit te hinni úgy siettél – Halálomról meggyőzzelek...” Valószínű, hogy Júlia soha nem olvasta ezt a verset, melyről sokáig azt hittük, hogy közléséig a költőjén kívül senki nem ismerte: ma már tudjuk, nem így volt; röviddel a megírása után közkézen foroghatott, egy egész pesti szerkesztőség tudott róla. Arany ki akarta adatni a verset* (* A Magyar Írók Füzetei (Szerk. SZILÁGYI SÁNDOR) szerkesztőségében volt már a vers, ahol: „Tompától és Aranytól szép költemények vannak. Arany Petőfiné ellen is írt egyet, melyet én ugyan nem tartok szépnek, de mégis örvendek, hogy valaki hangot adott fájdalmamnak, melyet eltemetni szeretnék.” (Gyulai Pál levele Szász Károlyhoz, 1850. szept. 14-én). A levél szövegét SOMOGYI SÁNDOR adta át nekem. (Segítségét itt köszönöm meg.), de ez valami ok folytán nem jelenhetett meg, nyilván a cenzornak nem tetszett a barna atillás temetői kísértő. Később lelohadhatott haragja, talán látta az asszony szerencsétlenségét, nem tette közzé a versét, ezt csak a fia, László adta ki apja halála után, 1888-ban. Azóta fő-érvként szerepel Júlia pörében, e halhatatlan sorokkal szokták elűzni azokat, akik perújítást követelnek Szendrey Júlia ügyében.

Ezért nincs igaza Mikes Lajosnak, mikor azt állítja, hogy Júliát „köztisztelet övezte 1867-ig”. Nemcsak a halott férj legjobb barátai fordultak el tőle, hanem az asszony tisztelői is, Arany előtt Gyulai Pál, aki még 1850. július 14-én olyan lelkendezéssel ír Júliáról, akit Pesten, Garay Jánoséknál, ahol lakott, meglátogatott, ami nála egészen szokatlan: „Beszéltünk mindenről, a költészetről, férjéről, Sandról, Byronról, vitatkoztunk a nőkről, férfiakról, nevettünk egymás ötletein, aztán érzelegtünk, hogy gúnyolódjunk. Nem csodálkozom, hogy Petőfi oly ábrándosan s mondhatni őrülten szerelmes volt bele. Különös nő s hogy férje nem ugyan reá vonatkozó szavaival éljek, jó, szép, mint egy angyal, s elmés, mint az ördög. Sand Georg-féle jellem, de hódítóbb alakban...” Ennyi dicséret után érthető, ha levelének címzettje előtt kénytelen önmagát mentegetni: „De mindezekből ne gondold, hogy én talán szerelmes vagyok...”* (* Gyulai levele Szász Károlyhoz 1850. júl. 14-én. (SOMOGYI SÁNDOR segítségével közlöm. L. előző jegyzetet.) – Nincs szükségünk mélylélektani analízisre ahhoz a megállapításhoz, hogy Gyulai valóban szerelmes volt az özvegybe, amit áradozó levelénél is jobban bizonyít következő, átkozódó levele, amikor tudomására jut Júlia és Horvát Árpád házassága. Ezt a részletet teljes egészében idézzük:

„Ah asszonyok! Tépd el levelemet, melyben Petőfinéről írtam. Mind hazugság az, s én szégyellem a gondolatot, az érzést, mely ez asszony védelmére és becsülésére támadt lelkemben. Halhattad utolsó kalandját, vagyis nem utolsó, hanem legújabb kalandját. Első találkozásomat vele leírtam volt, leírom a másodikat is.”

„August elején bemegyek Pestre s igéretem szerént meg akarom látogatni. Elmegyek Garaiékhoz, gondolva, hogy ott találom. Garaiék fürdőre mentek s az otthon maradt szobalány értesít, hogy Petőfiné a Horváth Árpád szállásán lakik. Én azt hittem, hogy Horváth, minthogy néki két szállása van, egyik a Svábhegyen, másik Pesten, talán egyiket Petőfinének engedte át. Az ajtót zárva találom, kopogtatok. Horváth Árpád kinyitja s alig ismer meg. „Én Petőfinét kívánom meglátogatni” szólok. „Áh ön az, mindjárt megjelentem: elfogadhatja-e.” Leülök és várok. A szomszédajtó megnyílik s én Petőfiné előtt állok, ki nem a legszívesebben fogad. Néhány közönyös szót váltok. Egyszer csak hirtelen kérdi Petőfiné: mióta vagyok Pesten? „Ma délben érkeztem.” Nem hallottam semmit? „Még barátaimmal sem találkoztam.” Ön tehát semmit sem tud. „Nem.” Én tegnap óta Horváth neje vagyok s ön az első vendégem. „Sajnálom, hogy én vagyok az első vendég, a nem boldog ember, mint amilyen én is vagyok, rossz ómen.” Alig tudtam haragomat és megvetésemet fékezni. Sok mindenről beszéltünk s némi célzások nem maradtak el. Horváth Árpád kimegy, ketten maradunk. Ekkor menteni kezdte előttem magát, költői phrasisokkal és sophismákkal, melyeket Sand regényeiből tanult s melyek csak a magára való alkalmazás által lettek azok, miknek cimezém. Utálatos volt e nő és istenkáromlás sima beszéde. A pamlag fölött három kép függött, Kossuthé, Bemé és Petőfié. Én a Petőfi képére nézek, aztán reá. Lesüti szemét, aztán mély gyűlölettel néz reám. Én mosolyogva, a napi eseményekről beszélek. Férje belép, néhány szót szólok még és elbúcsuzom.”

„Gyalázatos nő! Liechtensteinhoz ezelőtt egy hónappal csak azért ment el, hogy bemutassa magát s itt is ürügyül férjét használta föl, kihez ki akar menni külföldre s nem kaphat útlevelet. Éjjel is meglátogatta a hű nő a hatalmas tábornokot, csakhogy útlevelet kapjon szeretett férjéhez. Szegény Petőfi nyughatsz-e sírodban Ah minek neveznéd most?”

Nem kell kimondanunk a szót, mindnyájan tudjuk, hogy minek nevezik barátai az egykori Petőfinét. A tábornok, akit Gyulai emleget, Liechtenstein Ferenc herceg, a világfi katona. Hogy ismerte Júliát, az sem bizonyos, de nem lehetetlen: az asszony gyakran kereshette fel az osztrák katonai hatóságokat Kolozsvárott is, Pesten is, hogy útlevelet szerezzen magának. Nem kell ez alatt feltétlenül külföldi utazásra gondolnunk, az országhatáron belül is engedélyhez volt kötve az utazás a rémuralom első esztendeiben – és tudjuk, hogy Júlia végigutazta Erdélyt és az Alföldet, járt Erdődön, Mezőberényben. Van ugyan az irodalomban nyoma egy olyan állításnak, mely szerint Törökországba akart volna menni, hogy ott keresse eltűnt férjét, felkeresse Bemet, majd „őrködik kórágya mellett, kötözgeti fogja sebeit.”* (* SZANA TAMÁS: Petőfiné Szendrey Júlia. Bpest, 1891. 123. Szana ezt az adatot a következő lapalji jegyzettel látja el: „Szendrey Júlia második férjének: Horvát Árpádnak közlése szerint.” A közlés célzatos: Horvát, akitől Júlia később különvált, azt akarja elhitetni, hogy az asszony kétségbeejtő helyzetben volt, kivándorlásra kényszerült, melytől mintegy ő mentette meg. Júlia naplóiban nyoma sincs ilyen szándéknak.) Minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk ebben az emlékezésben. Állítólag Haynaunál is járt Petőfiné, ami éppen olyan hihetetlen, mint ellenőrizhetetlen állítás. Hogy Urban Károly császári tábornoknál járt, az kétségtelen; a kolozsvári városparancsnok útlevele nélkül nem járhatott volna Erdélyben, pedig bizonyos, hogy 1849 telén volt Segesvárott, Székelykeresztúron és Székelyudvarhelyen. Az utóbbi városban találkozott August von der Heydte osztrák ezredessel, aki a segesvári ütközet idején Lüdersz cári tábornok összekötőtisztje volt, és látta Fehéregyháza és Héjjasfalva feleútjánál – a „szökőkútnál” – holtan heverni Petőfit. Erre az útra kísérte el Júliát a szabadságharc egyik volt gyermek-katonája, a 19 éves Balás Sándor, kezdő író és Petőfi-rajongó. Egy pillanatig sem kétkedünk abban, hogy Petőfiné rajongója is lehetett egyúttal az ifjú tiszt, akinek a segítségére feltétlenül szüksége volt az asszonynak: vagy józan fővel elképzelhető, hogy pár hónappal a háború után, a császári katonáktól és martalócoktól hemzsegő Erdélyben egy asszony magányosan bolyonghatott volna? De mily hallatlanul merész állítás, hogy Balás „a halott költő keresése közben... a költő özvegyének szeretője lett.”* (* HATVANY LAJOS: i.m. V. 199. Hatvany állítását e helyen így indokolja: „így mondták nekem a kortársak.” Hangsúlyozni szeretném: sohasem kételkedtem abban, hogy valamelyik kortárs valóban mondta ezt Hatvanynak. De a Feszty Árpádnétól eredő (A tegnap. Bp. 1924.) és Szekeres László által felelevenített emlékezésben már határozottan kétkedem. Szekeres ugyanis Jókai és Petőfi szakítása c. alatt érdekes tanulmányt tett közzé (IT 1957. 4. sz.), ahol megismétli Fesztyné állításait arról, hogy Petőfi Sándorné 1848 elején előbb „egy kis grófot”, majd a náluk (a pesti Schiller-házban) lakó Jókai Mórt, ezt a „szép szelíd, tiszta, jómodorú szőke fiút” is „megkívánta”, végül pedig „egy ünnepelt humorista” szeretője lett. (U.o. 451.) Nem hánytorgatom Laborfalvi Róza múltját, már csak ezért sem, mert nem tekintem „bűnnek” mindazt, ami vele házassága előtt történt. De mégis szatírába kívánkozó kép, hogy Jókai „leánya” az emlékezéseiben valósággal szeplőtelenné avatja a tagadhatatlanul viharos múltú Laborfalvi Rózát, aki 31 éves korában egyszerűen elragadja a 23 éves Jókait – s ugyanakkor a 19 éves gyerekasszonyt, Júliát – szó szerint – „ördögi asszony”-nak ábrázolja, akit, mondja, joggal gyűlölt a nagy heroina, - bár a tárgyalt dolgokról csak hallomásból tud. Az ilyen családi védelem nem egyedülálló az irodalomban és nem érthetetlen. Érthetetlen az, hogy mindennek egy fiatal filológusunk hitelt ad, mondván, „némi szerelmi bonyodalmaknak szükségszerűen be kellett következni a hármas együttélés idején...” (Uo. 451.) Szükségszerűen? – Ez az indoklás az oka annak, hogy csupán jegyzetben tárgyalom Fesztyné „adalékát”: a 37 év óta ismert és senki által komolyan nem vett állítás alátámasztására ez a vélekedés igazán kevés.) Van erre valami bizonyíték, egy levél, egy megbízható megfigyelés? Semmi.

Júlia ekkor 20 éves, nem szépség, de feltűnő, érdekes jelenség: látjuk, sok katona volt körülötte, magyarok, osztrákok. Ezek között a legtöbb gyanúra a Liechtensteinnel való ismeretsége – ha egyáltalában ismerte – adhatott okot. A herceg 48 éves, nem is tábornok, ahogy Gyulai írja,már táborszernagy; arcképei szerint hódító külsejű férfi, közismert gavallér, feljegyezték róla, hogy a Haynau parancsára felgyújtott Csongrádot megmentette a porráégetéstől, és ő volt az, aki kegyelmet eszközölt ki Dessewffy honvédtábornok számára, akit Haynau bitóra ítélt: közbenjárására Dessewffyt „csak” főbe lőtték. Annyi kétségtelen, hogy Liechtensteinnek nagy befolyása volt Haynaura, nem lehetetlen, hogy Júlia járt a lovagiasnak hirdetett herceg irodájában, kérnivalója volt elég: útlevél, pesti lakhatás, Petőfi lefoglalt ingóságaiból az asszony tulajdonát képező javak visszaadása stb. Ismételjük: ez lehetséges és ebben semmi kivetnivaló nincs. Senki Jókainét el nem ítéli, mert menlevelet szerzett az osztrák parancsnokságon magának és férjének. Hogy Laborfalvi Róza férje mentése érdekében hivatali kapcsolatban volt osztrák tisztekkel, az tény – hogy ugyanilyen kapcsolatba került volna Szendrey Júlia Lichtensteinnel, az egyáltalában nem tény, csak föltevés. E dolgozat írója hosszú idő óta foglalkozik a Júlia-kérdéssel, és felelőssége tudatában állítja, hogy miután végigvizsgálta a Liechtenstein-viszonyra utaló összes hírforrásokat, csak olyat talált, mint a Gyulaié: „így mondták” Pesten. On dit: mendemonda, pletyka. Egyenesen csodálatos, hogy micsoda görgeteg lett ebből: egy limonádéba és méregbe mártott tollal megírt – de az író által „védelemnek” deklarált – Szendrey Júlia-életrajz az asszony halála után – amikor már emléke amúgy is ebek harmincadjára került – azt az ostobaságot állította, hogy a herceg, az osztrák tábornoki kar tagja, ez a főnemes, a Mária Terézia-rend lovagja arra kérte a forradalmár feleségét, hogy „engedné meg, hogy az ügy (ti. Bem apóhoz történő fantasztikus törökországi utazás ügye) koronkinti fordulatáról maga vihessen neki tudósítást.”* (* I. m. 125.) Vagyis ez a dúsgazdag világfi, akinek kastélyai és várai voltak, Garay János magyar költő szegényes bérelt lakásában folytatott viszonyt a császári ház első számú ellenségének, a proskribált Petőfinek a feleségével. Nem kell sokat bizonygatnunk, hogy ez ponyvaregény – át is vette a ponyvairodalom! -, csak az érthetetlen, hogyan fordultak meg az irodalomban a jelzők? Akik ezt az operett-szerelmet irodalomtörténeti adatként kezelik, azok egy „józan, hűvös” álláspont képviselői; azok, akik visszautasítják ezeket a semmivel sem igazolt és ugyanakkor bárgyú storykat – azok „regényesek” és „lovagiasak”.

Ugyanis a Liechtenstein-legendán kívül telve van a Szendrey Júlia-irodalom ennél sokkal különb históriákkal is. A herceg és a forradalmárnő pesti szerelme pikáns és finom szalontörténet a kolozsvári pletykákhoz képest, ahol eszméletlenségig való ittasságról, olyan vad orgiákról van szó, melyek egy példátlan züllöttség bizonyítékaként élnek ma is a köztudatban: az, hogy Petőfiné nevét napjainkban sem őrzi egyetlen utca vagy intézmény, egyedül erre vezethető vissza. A haza megvetése kíséri az asszony emlékét – méltán! Méltán, mert ha az ország közönségét elterjed hírlapok és tekintélyes irodalomtörténészek tájékoztatják Petőfi hitvesének tivornyáiról, s ugyanakkor – „Petőfi nevében” – visszautasítanak minden felülvizsgálatot, úgy nem hibáztatható a nép, mely elítéli Júliát. A népítélet lehet felmentő vagy marasztaló, de olyan népítélet, mely revideál, még nem volt a történelemben. A perorvoslathoz erre vállalkozó faktorok kellenek.

Nem az a dolgunk itt, hogy Szendrey Júlia hányatott életét ismertessük. Pár mondatban érintjük azt az életszakaszt, mely túlterjed Petőfi halálán; a feleség megítélésében ez a hangsúlyos, visszfényt ez vet a költővel töltött rövid – két évnyi – életére is, nem fordítva.

Az asszonyt Tordán érte férje eltűnésének híre, innen 1849 augusztusában Kolozsvárra költözött, ahol a báró Horváth-féle házban lakott Vadadiéknál, egy borbándi földbirtokos családnál. Pár hónap múlva apjához utazott Erdődre, majd Pestre ment, Garay Jánoséknál kapott szállást, megismerkedett Horvát Árpáddal, aki megkérte a kezét; 1850. július 21-én házasságot kötöttek, több gyermekük született. A házasság azonban szerencsétlen volt, tizenhét évi együttélés nem akadályozza meg Júliát a válásban: 1867 nyarán elköltözött második férjétől, legkisebb gyermekét, Ilonát magával vitte. Ekkor már súlyos beteg, méhrákja van; 1868. szeptember 6-án meghalt, szeptember 8-án temették, Petőfivel való megismerkedése és az erdődi esküvő évfordulóján. Harminckilenc évet élt.

Mikes azt állítja, hogy Júlia „mint ünnepelt nő halt volna meg, ha... külön nem vált volna második férjétől”.* (* I. m. 204.) Az asszony kései és rokonszenves – általam nagyon tisztelt – védelmezője valóban fonákul kezdett hozzá a perújításhoz, mert az egész kérdésben alapvető tévedése: Szendrey Júlia népszerűtlenségének semmi esetre sem az a magyarázata, hogy Horváttól való válása „újabb mendemondákra adott alkalmat”, hanem az, hogy Júlia és Petőfi régi társaságában – a barátok és ellenségek körében – kiirthatatlanul éltek az özvegysége néhány hónapjáról terjesztett pletykák, és hogy férjhezmenetelével nem várta meg a gyászidő leteltét. A nemzet gyászidejét értem ez alatt.”Ünnepelt nő” Szendrey Júlia a nemzet hősi halottjáért, Petőfiért rajongó és a Penelopé-sorsot nem vállaló feleséget gyűlölő kortársak között semmiképpen nem lehetett – Mikes sajnos nem értette meg, hogy a Júlia-problémának igen kevés köze van Horvát Árpádhoz. Egyébként Júlia második férje az asszony életrajza szempontjából lehet számottevő szereplő, nézőpontunk – a Petőfi-biográfia – felől tekintve, jelentéktelen.

Vitathatatlan, hogy Júliára csak özvegysége alatt hullottak rágalmak, sem előbb, sem később nem, ennek a 11 hónapnak a szóbeszédei napjainkig hatnak. A Liechtenstein-rege forrása ellenőrizhetetlen, de a kolozsvári pletyka kútfőjét ismerjük, ez a Vadadi-család, pontosan a család leánygyermeke: Vadadi Berta, akinek egy népszerű napilapban, a Fővárosi Lapokban megjelent visszaemlékezéseit szinte okmánybizonyítékként kezeli a Petőfi-irodalom, mert hiszen a közlő – szem- és fültanú volt.* (* A visszaemlékezés FARNOS DEZSŐ Petőfiana c. évkönyvében látott először napvilágot. (Kolozsvár, 1889.) Az évkönyv a Petőfi-irodalom legértékesebb könyvritkasága ma, mert mindössze 32 példányban jelent meg. Tehát Dekániné emlékezése nem is jutott volna a nagyközönség tudomására ha onnan át nem veszi az értelmiségnél nagyon elterjedt napilap, a Fővárosi Lapok, mely Petőfiana cím alatt ismertette Farnos évkönyvét – voltaképpen azonban egyedül Dekániné rágalmazó cikkét (1889. okt. 23. 291. sz.)

A Vadadi Berta születésére vonatkozó egyházi bejegyzések 1848-ban elpusztultak; Mikes Lajos állapította meg 1930-ban, hogy Júlia kolozsvári életének „tanúja” 1848-ban 13 éves gyermek volt. Bizonyos, hogy a kamaszlányokat jellemző féktelen érdeklődéssel tekintett a híres özvegyre, aki – mint előbb említettük – Kolozsvárott, a Horváth-házban a lakójuk volt. Meddig? Számításom szerint nem tovább, mint 3-4 hónapig; Júlia ugyanis összetűzött Vadadiékkal, felmondta náluk a lakását, és felköltözött ugyanazon ház második emeletére. Két kolozsvári lakásában 6 hónapot töltött, tudjuk, hogy 1850 februárjában már Erdődön van, apjánál; Vadadiéknál aligha töltött többet egy jó negyedévnél.

Vadadi Berta 53 éves korában –már mint Dekániné – írta le 13 éves korából származó kolozsvári emlékeit, melyeket 40 esztendőn át érlelt magában. Mint minden Júliára vonatkozó vádirat, ez is égre emelt tekintettel elmondott kegyes szavakkal indul; Dekániné, Vadadi Berta nem kevesebbet mond, mint hogy cikkét Petőfiné védelmében írja, meggyőződése, hogy ezzel „megcáfolja egyik híres költőnk rá vonatkozó állítását, mintha elfeledte volna férjét...” Arany víziója ürügyén gyalázza az akkor már régen halott Szendrey Júliát.

Nagyon jól tudja, kiknek ír. Azzal kezdi, hogy mily excentrikus volt a költő hitvese: ez mindig kiváltotta a kor úriasszonyainak lángoló gyűlöletét. „Öltözetében szerette a feltűnőt” és „széles nemzeti, vagy piros színű szalagcsokrot” viselt, ezenkívül „ruhái hasonlítottak a férfiruhákhoz”, s végül egyéniségének legfőbb fogyatéka: nem volt eléggé „nőies”, „női munkával foglalkozni nem szeretett...”

Ruhái csak eleinte „hasonlítottak” a férfiruhákhoz, később ezek férfiöltözékké váltak Vadadi Berta képzeletében: „igen kis fiúnak látszott lehajtott inggallérával és pörge kalapjával”. Ebben az öltözetben egyszer egy éjszakát töltött Kolozsvár környékén, a mezőn, ahová szekéren rándult le Vadadi Berta apjával és fivérével, a szekér alatt aludt éjjel és nem győzte bámulni a csillagos eget: „Ha Sándorom látta volna!...” Ez kora ősszel lehetett, szénahordáskor – elképzelhető, hogy parasztkalapot tett a rövid hajára és csizmát rántott.

„Excentrikus természete lassan társaságot vont maga köré.” Balás Sándort említi társasága tagjai között és Lendvai Mártont, az ifjabbat, aki szintén színész, és éppen olyan fiatal, mint Balás: 19 éves. Ezek a gyerekemberek olykor meglátogatják; Vadadi Berta maga mondja, hogy idejüket felolvasással, költemények szavalásával, s a szomorú események megbeszélésével töltötték – nyilván Haynau rémuralma felett szörnyűködhettek és szitkozódhattak. Mit kifogásol akkor? Azt, hogy vendégeit itallal kínálta: „Estéit többnyire poharazás közben, férfiakkal töltötte...” Bármily sokat sejtetően is közli ezt, ő maga árulja el, hogy gyakorlott ivó az özvegy mégsem lehetett. Egyszer arra kérte házigazdáját, Vadadit, hogy adjon neki erős aszú bort, meg akarja ismerni a részegséget. Az eredmény: a kísérlet után három napig beteg volt. Ez eddig mind hihető és az is, hogy a megszólalásnak már ezzel is kitette magát a vidéki városban. Egyszer – így emlékszik Vadadi Berta – elment valamiféle mulatságba, honnan futva jött haza, mert üldözték. Hogy ezt látta a 13 éves gyermek, az nem valószínű; hogy ki mesélte el neki, azt nem közli. Nem lehetetlen, hogy az egész dolog a kamaszlány felgyúlt képzeletében született. Csak egy ízben vesz részt Petőfiné „mulatozásaiban” – színházba ment vele. Az osztrák parancsnokság a német színészeknek adta át a kolozsvári színházat; az emlékező igazán kitűnően írja le ezt az estét, a nagy üres színházat, a nézőtéren ásítozó néhány katonatisztet – ők is elunták magukat, a darab befejezése előtt hazamentek.

Tehát Júlia feltűnő öltözködésével és viselkedésével kihívta maga ellen a kolozsvári társaság haragját: vendégeket fogadott a lakásán, nem viselt gyászruhát, bort ivott és színházba ment. A vendégek férjéért rajongó volt ifjú honvédek voltak, a fiatal asszony gyászruhát valóban nem öltött; mert akkor még nem hitte, hogy férje meghalt, a bortól nem ittas lett, hanem beteg, a színházat otthagyta. Ennél többet Vadadi Berta a náluk lakó Júliáról a legőszintébb rosszakarattal semtudott mondani.

Azt elhisszük, hogy Vadadiék „intették” Júliát és ő felháborodva tiltakozott a gyámkodás ellen: „tetteiért csak férjének felelős...” mondta. Nem volt igaza, egy országnak volt felelős a névért, amit viselt – nyilvánvaló, hogy Júlia ezt akkor még nem értette. De valószínű, hogy csak hibákat követett el, nem bűnöket. A hibákat ugyanis tisztán látjuk, bűneire semmi bizonyíték nincs.

Vadadi Berta óvakodik is attól, hogy az atyai házat tegye Júlia bűnbarlangjává. Közli, hogy az asszony, miután korlátozást nem akart tűrni, eltávozott tőlük; ekkor költözött fel a második emeletre, ahol – természetesen – „aztán kitört féktelenszenvedélye. Kis fiát elhanyagolta és egész orgiákat rendezett”.

De honnan tudja ezt egy gyermek? – aki már csak azért sem lehetett ezeknek az orgiáknak tanúja, mert azok nem is az ő lakásukon folytak le. Tőle, magától Júliától tudja, lepi meg olvasóit Vadadi Berta: „Néha lejött hozzánk s ... vádolta magát”. Ez hihető, naplói tele vannak önváddal, de nem hihető, hogy orgiák rendezésével vádolta volna magát. A részleteket a süldőlány a kis Zoltán dadájától hallotta: „gyakran jött le a dajka panaszolni...” és „Ha élne a nő, az tudna legtöbbet beszélni...” Persze a nő nem él: senki sem él már ekkor, 1889-ben, sem a dajka, sem Júlia, sem Zoltán, de az ifjú Lendvai sem, az életvidám Balás Sándor is meghalt már, leánya sírján lett öngyilkos. Úgy látszott, hogy Dekániné, Vadadi Berta zavartalanul vádolhatja Petőfinét, senki sem fogja megleckéztetni ezért a   - szó szoros értelmében vehető – dajkameséért.

De mégsem: valaki megszólalt a lapban, és tiltakozott a rágalmazás ellen. Júlia leánya, Horváth Ilona, akiről, úgy látszik, megfeledkezett Vadadi Berta. Nagyon jellemző, hogy amíg a Fővárosi Lapok szerkesztője a szenzációt ígérő rágalmazó cikket tárcarovatban, feltűnő helyen közölte; Júlia leányának válaszát a hírek között – a Windsori víg nők főpróbája és Hubay Jenő külföldi turnéja közé ékelve – jelenteti meg, fanyalgó bevezetéssel; mondván, hogy a tiltakozást „annak írója iránti gyöngéd figyelemből, minden szókihagyás nélkül” közli – nem akar tudomást venni arról, hogy a gyöngéd figyelmen kívül a sajtótörvény is kötelezi a felszólalás szó szerinti közlésére.

Dekániné méltó választ kapott rágalmaira. A Petőfi-irodalom annyiszor ismételte a vádló cikket és olyan ritkán ezt az okos visszautasítást, hogy nem árt ezt teljes egészében publikálni:

Tisztelt Szerkesztő úr! Becses lapjuk mai, 291-ik számában  P e t ő f i á n a  című tárca jelent meg, mely feledhetetlen édes anyám, Petőfiné szül. Szendrey Júlia emlékélt a szó teljes értelmében sárral dobálja. Petőfinében a cikk írója egy minden nőiességéből kivetkőzött lényt fest s mindezt szüleinek szíves vendégszeretete által feljogosítva, dajka-pletykák alapján, egy helyen fölsóhajtva, ha élne még a dajka, az tudna legtöbb hasonló, megbízható érdekes adatot szolgáltatni. Nem tekintve egy „gyermekleányka” bámulatos megfigyelő tehetségét, a már felnőttek jellemzésére vonatkozólag a művelt közönség előtt a dajkapletykák valóban a legauthentikusabb források. Nem akarok túlságosan érzékenykedő lenni, habár az ily rágalmak megtorlása végett a törvények cikkelyeit is lehetne igénybe vennem; megelégszem azzal, hogy akik édes anyámat ismerték és nem csupán ilyen pletykák után ítélnek, azok habár el is ismerik excentrikus voltát, csak szánalommal nézhetnek az ilyen szenzáció vagy hírnév-vadászatra, melyben sokkal kevesebb a nőiesség, mint a szegén áldozatban. Mindössze csak a t. közönséget szeretném megóvni az igen könnyen hívéstől, melyre, míg az ötven példányban megjelent cikk a t. szerkesztő úr elterjedt lapjában ismertté nem vált, nem volt alkalma. Így azonban arra kérem a t. közönséget: higgye el az igazat, de vesse meg a dajkapletykát, ha mindjárt nyomtatásban jelenik is meg.

Budapest, 1889.október 23-án.

Tisztelettel

Horváth Ilona*

(* Fővárosi lapok, 1889.okt. 24. 292. sz.)

Aki éppen a lap kisebb hírei között böngészett, elolvashatta ezt a felszólalást is, de nem szükséges bővebben bizonyítani, hogy hatása mindenképpen kisebb lehetett, mint a vádló cikké. Végeredményében igen sajnálatos, hogy Horváth Ilona nem fordult – mint amire válaszában célzott is – anyja gyalázójával szemben bírósághoz. A pör nyilván nagy port vert volna fel, de ki kételkedhetik abban, hogy Júlia vádló tanúját, aki mindössze egy előtte is ismeretlen dajkára tudott hivatkozni, elmarasztalják? A Júlia-kérdésre ez nem tett volna pontot, de alaposan megingatta volna a hitelét Vadadi Berta vallomásainak. Semmi esetre sem válhatott volna a Vadadi-cikkből forrásmű. A gyenge erejű tiltakozást sem a közönség, sem az irodalom nem vette figyelembe. Íme Ferenczi ítélete:

„... a férfias hajlamú és férfi mulatságokra, cselekvésekre, függetlenségre törekvő nőt a forradalmi események árja és zavarai, a folytonos hurcolkodások, az ismerősöknél el-elmaradás, utóbb a férjétől megfosztatás és a szükség is, melyek kevésbé ábrándos hajlam mellett mást erkölcsi erejében felemeltek s fájdalmukban megszenteltek volna: őt mindinkább kihozták szelíd nőiességéből és lejtő felé sodorták. Ezek későbbi fejlemények, de csíráik már most felfedezőben voltak a nő lelkében s midőn a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is, mond jellemzőleg Dekániné...”* (* FERENCZI Z.: i. m. III. 294-295.)

Mond jellemzőleg Dekániné... És mond jellemzőleg Ferenczi. És mond véleményt a nyomorról, melyeknek hatása közismerten felemelő és megszentelő. És átveszi Borbánd úrnőjétől a filológus szóról szóra az ügyesen csengő, igaztalan mondatot, s helyezi az egyetlen – máig is egyetlen – tudományos Petőfi-életrajzba. De átveszi, jóformán minden változtatás nélkül, Dekániné egész Júlia-portréját, a „férfi mulatságokra” hajló és a „szelíd nőiesség”-ből kivetkezett asszony arcképét. Nincs senki, aki számon kérje tőle forrását, sőt: ítéletét megfellebbezhetetlennek tartják. Hogy a Petőfi Társaság annak tartja, nem jelentene a mai vizsgálódó számára semmi meglepetést, de – Hatvany Lajos is. Miközben a Petőfi körül való anyaggyűjtést és gyűjtőket kárhoztatja Hatvany, mondván, hogy ezek munkája nyomán „így ferdült el az élő Petőfi képe a köztudatban”, - ő is egyedül Ferenczi felé fordul hódolattal a Szendrey Júliáról írt könyvében: „Kivételt talán csak Ferenczi Zoltán buzgó gyűjtése képez. Amit ő mond és amit ő gyűjtött, az feltétlenül megbízható...”* (* HATVANY LAJOS: Feleségek felesége. Bpest, 1918. 10.) Vagyis Ferenczi forrásértékű műnek tartja Vadadi Berta emlékezését Petőfinéről, és Hatvany feltétlenül megbízhatónak véli Ferenczi forrásértékelését. Nem hinnénk, hogy akár Ferenczi, akár Hatvany emlékét sértenénk meg azzal, ha kimondjuk, hogy ebben a körforgásban ferdült el Petőfiné képe a köztudatban.

VI.

Van itt még valami Júlia „vétkeinek” leltárában, amiről beszélni kell: a második házassága. Illetve ennek a házasságnak korai időpontja. Mert ha Júlia csak öt év múlva ment volna férjhez Horváthoz első férje halála után, ez aligha keltett volna felzúdulást. Talán még nagyobb feltűnést sem. Az első sajtóhang, mely megemlékezik erről a nászról, megállapítja, boldogként halt meg Petőfi, hogy ez nem jutott tudomására. Ezt a felfogást tetőzte be Ferenczi, amikor a maga szárazságában is nyakatekert stílusában a következő életrajzi jóslatot hozza nyilvánosságra: „... kétségtelen, hogyha a költőnek nem vagy kevéssé adatott alkalom, hogy megízlelje a családi boldogtalanságot, ez csak azért történt, mert megakadályozta benne a végzetes segesvári csata.”* (* I. m. III. 295.) Az értelme ennek ugyanaz, mint 1850-ben a Hölgyfutár szerkesztőségében tanakodók „határzatá”-é: örvendjen, hogy meghalt!

Az egész zajongás, ami Júlia második házassága körül támadt, hasonló ehhez az életellenes felfogáshoz – ha nem is vesztegetünk sok szót erre, szó nélkül nem megyünk el mellette. Arany versét és Gyulai magánlevelét az első megdöbbenés és a bukást követő korhangulat szülötteinek tartjuk; véleményünk Júliáról megváltozott, hiszen köztudomású, hogy mindketten jó viszonyban voltak később az asszonnyal, mint Horvát Árpádéval is – Gyulai rokonságba is került vele, miután 1858-ban feleségül vette húgát, Szendrey Marikát. Nem sorozzuk Bihari Mórt Petőfiné legjobb biográfusai közé, de abban teljesen igaza van, hogy a nők viselkedtek Júliával szemben a legkegyetlenebbül: „... alig egy évig viselte az özvegyi fátyolt. Levetette, s ezzel természetesen kilépett a Petőfi-kultusz bűvös köréből, és magára zúdította a közvélemény – elsősorban a nők – mennyköveit... Hogy tudta magát erre a lépésre szánni? Mi vihette rá lelkét?...”* (* Petőfiné Szendrey Júlia költeményei és naplói. PKtár VII. füz. Bpest, 199. 31.) Gyermekkori barátnője és iskolatársa, Vachott Sándorné, Csapó Mária olyan szilaj gyűlölettel írta meg emlékezéseit a Horvát Árpádnévá lett Petőfinéről, ahogy csak múzsák tudnak gyűlölködni. Ugyanis Csapó Mariska is poéta-feleség volt, meglehetős hosszú időn keresztül törte csinos fejét azon, hogy vajon ki a nagyobb költő, Júlia első férje vagy az övé, a derék Vachott Sándor? Nem tudta egykori iskolatársnőjének megbocsátani, hogy országos érdeklődés központjába került. Rajzok a múltból című memoárjában, Dekáninéval ugyanazon esztendőben, 1889-ben jelenteti meg vádiratát Vachottné, melyet ugyanaz az álpietizmus jellemez, mint Dékáninéét: íghy beszéltek akkor Magyarországon a jobb szalonokban Petőfinéről, akitől már Petőfi életét kérték számon. Vachottné, akit méltán nevezett el Hatvany Lajos „a magyar irodalom legszemforgatóbb rágalmazói egyikének”, csak összefoglalója a dámák újongásának, akik bukni látták a feleségek feleségét. – Boszorkányosan ügyes modorban festi meg a barátnő Júlia 1850-es arcképét; mennyivel más ez, mint amit Barabás rajzolt kőre, ami a pesti kirakatokban állt, ami miatt annyian irigyelték! Júliát Vachottné valami török kaftánban ábrázolja „nyitott bő ujjakkal, s meglehetős pongyola derékkal; - fején rövidre vágott körhajához kis piros szerb sapkát viselt, hosszú sötétkék bojttal –m íg szájában cigaretta füstölgött...” Cigaretta és rövid haj – 1850-ben! – fez és kaftán. így adta át az özvegyi fátyolt elvető és második nászáról szenvelegve beszélő Petőfinét, ezt az „excentrikus” bestiát a közmegvetésnek. Petőfiné öltözködésbeli szertelenségeiről szólók mindig elfeledkeznek Petőfi valóban feltűnést keltő habitusairól: ártatlan dolog volt mind a kettő, de az jellemző, hogy az egyik felett szemet húnynak, a másikat egy század óta hánytorgatják.

Nem maradnak el a férfi-életírók sem olyan nagyon Vachottné mögött a megvetés felkeltésében. Szana Tamás, aki nyílt célzásokkal adja olvasói tudomására, hogy adatait egyenesen Horvát Árpádtól kapta, azt állítja, hogy Szendrey Júlia felkínálta magát feleségül második férjének. Pedig még Vachottné is elismeri, hogy Horvát kérte meg a kezét, a legillőbb tisztelettel. Hatvany Lajos, akinek Szana munkájáról a legrosszabb a véleménye – és ebben tökéletesen igaza van -, messze túl tesz Szanán, mikor azt állítja, hogy Petőiné, e „sivár lélek” Székelykeresztúron „Lengyelék házában csacsogva szalasztja el az alkalmat, hogy az ura elestének színhelyét fölkeresse”.* (* Így élt Petőfi. V. 525.) Szana egy faképnél hagyott férjet fogad el Júlia vádlójának; Hatvany pedig összetéveszti Lengyel József székelykeresztúri orvost – aki utoljára látta életében Petőfit – Lengyel Sámuel székelykeresztúri gyógyszerésszel, akinek vendége volt, de aki sohasem tudta volna „ura elestének színhelyét” megmutatni. Rosszul választott tanúk és félreértett vallomások bélyegzik meg Petőfiné második házasságkötését. Az életíró tévedéséből is Júlia vétke nő fel, „ki még élő férje utolsó tragikus pillanata tanújának nevét is oly jellemző feledékenységgel ejtette ki emlékezetéből...”* (* Uo.) Hiába itt minden ellenérv: Szana tanúját, Horvát Árpádot Mikes Lajos cáfolta meg példás filológiai alapossággal, de Hatvany Mikest – minden indoklás nélkül – rabulisztikával vádolta; e sorok írója bebizonyította, hogy Júlia a férje holttá nyilvánítási okmányában – melyre második házasságkötésénél volt szüksége – egyáltalában nem Petőfi „utolsó tragikus pillanata tanújá”-ra hivatkozik; Hatvany ezt azzal a kétes bókkal utasítja vissza, hogy azok közé tartozom, „kit leleménye sohasem hágy cserbe.”* (* I. m. V. 526.) Tényeimet leleménynek nevezi, aminek én Hatvany Lajos puszta érveit sohasem neveztem.

Így halad az irodalomban Szendrey Júlia csacsogva, táncolva, olykor dorbézolva második házassága felé. Elfogadható ez az életrajzi beállítás? Nem fogadható el. Sohasem fogjuk megtudni pontosan, hogy mi előzte meg az 1850. július 21. esküvőt, ahol Szántófy Antal lipótvárosi plébános összeadta Szendrey Júliát és Horvát Árpádot. Abonyi Ernő állítását, mely szerint „Szendrey Júlia a bécsi kamarilla és az akkori hercegprímás parancsára nyilvánította holttá Petőfit” – a történelemhamisítás legbárgyúbb megnyilatkozásának tekintjük. Erre a szerencsétlen útra önként lépett a huszonnégy éves özvegy, erre senki sem kényszerítette, anyagi körülményei sem, ahogy ezt Bihari véli: apja ugyan nem volt olyan gazdag, mint általában vélik, de volt némi vagyona s a kevesek közé tartozott, kiknek pénze nem ment romlásba a forradalom után, tehát rajongva szeretett lánya és u7nokája házában mindig otthont és védelmet találhatott volna.  Nem kereste ezt a védelmet, ami a legtermészetesebb lett volna, ha valóban „üldözői” elől akar szabadulni, ahogy ezt néhány életrajzírója állítja – s erőltetett minden olyan magyarázat, hogy Júliának nem volt más útja, mint horvát tanárral való házassága. Hatvany legegyszerűsítő véleményét fogadhatjuk el legkevésbé, aki valamiféle első világháborús „hadiözvegy történet”-té alakítja Júlia históriáját, így mondván el ennek az életnek a szinopszisát: „Szenvedelmes, gazdag úrilány, szerelmi házasság, szegénység, némi csalódottság, gyerek – harc, háború, eltűnt férj – züllés, szeretők, kalandok, második házasság...” stb. Hány urbánus hátterű, háborús és hadifogolyregény vázlata lehetne ez – de nem Petőfi és Szendrey Júlia története!

általában Júlia minden életrajzírója hajlandó elfeledni, hogy az asszony második házassága idején mennyire magányos. Éppen nem üldözött, nagyon is elhagyatott. Anyja nem élt, Szendrey Ignác szeretete amolyan igazi apai érzelem, a nevelés, irányítás minden szándéka nélkül: Szendrey egyébként sem az a zsarnok, akinek a Petőfi-irodalom képzeli, roppant lágy ember. Júlia 1850-ben elvesztette fivérét, férje szülei az előző évben haltak meg; sógora, Petőfi István mint volt honvéd, a rémuralom idején kényszer-katona. Lakásadó gazdája, Garay János igazán nem az az ember, aki atyai gondot viselhetne Júliára: örül, hogy él és Júlia „eléggé felnőtt ember” ahhoz, hogy intézze a maga sorsát. Huszonegy éves.

1850 nyara: pesten mindenki örül, ha él. Csodálatos dolgokat követnek el az emberek, akiknek Világosnál az ég szakadt a fejükre; amolyan világvége hangulatban bámul maga elé egy nép. Nem fogom felsorolni, hogy ki vágott neki a tengernek, ki bújuk rengetegekben, ki lőtte magát főbe, ki vonult az őrültek házába, ki vállalt zsarnokéknál hivatalt az ismerősök közül; egy bizonyos – Horvát Árpádnak semmi baja sincs.

Júlia második férje 1850-ben csak 30 éves, de már két éve az oklevél- és címertan nyilvános rendes tanára a pesti egyetemen. A kiváló szakember nem exponálta magát a forradalomban, vagyona is épségben maradt, jómódú ember. Életútja különben is sima volt: vagyonán és szép tehetségén kívül professzori állását is apjától örökölte, akinek tanszékére nevezték ki, annak halála után. Apja, Horvát István, a híres „történet- és nyelvbúvár” Kölcsey ellenképe, a legoptimistább magyar, a romantikusok nevelője, a szittyák feltámasztója; alighanem az ő „rajzolatai” olvasása közben sóhajt fel Petőfi, hogy miért nem született ezer év előtt... Házain kívül még ajándékozott valamit a fiának: a lebédiai keresztnevét. Ő volt Álmos „párducos” fia után az első Árpád a világon, ezt a nevet akkor még Ürményi József megbámulta. A fiatal tanár valami gnómként él a népszerűsítő irodalom hatására a köztudatban, holott ez valótlanság: igaz, hogy gerincferdülése következtében kissé hajlottan járt, de nem volt nyomorék, hanem erőteljes férfi, arca tatáros, érdekes. Ezzel nem mondjuk azt, hogy rokonszenves.

Nos, ez a jómódú, igen művelt, megnyerő modorú, a sok kompromittált között baj nélkül élő, de ugyanakkor tisztességes honfinak számító, az elnyomó hatalmat semmiféleképpen ki nem szolgáló, kétségtelenül nagy jövőjű ifjú tudós megkérte Petőfi özvegyét, aki – igent mondott. Hát, kérem, ilyen „ballépést” azelőtt is, azután is elkövettek már fiatal özvegyek, ennél sokkal nagyobbakat is. Nem akart apja kietlen lakhelyére temetkezni, szemrehányásait hallgatni. Pesten akart maradni, lehetőleg jómódban, tekintélyes ember feleségeként élni. Igen, az letet kereste, bizonyára egészen józanul mérte fel maga és gyermeke jövőjét. Okos asszonyok, hosszú töprengések után szokták elszánni magukat ilyen ostoba lépésekre. Mert ez az volt, életének legostobább lépése. Nem az, hogy férjhez ment, hanem hogy oly korán vetette le a Petőfi nevet, amikor „még a gyászcipő sem szakadt el...” Ugyanis semmi kétség: nem lett volna szabad maga ellen kihívnia a közvéleményt azzal, hogy szembeszáll a társaság konvencióival és a gyászév lejárta előtt megy férjhez. A mielőbbi házasságot Horvát sürgethette, és senki sem volt Júlia környezetében, aki lebeszélte volna erről.

Gyenge volt, ez bizonyos, - ezért sajnálatra és nem megvetésre méltó. Nem volt Csernovits Emilia – Damjanich Jánosné -, aki heroinaként él a nemzet emlékezetében: ő az igazi honvéd özvegye, az eszménykép. E sorok írója beszélt még idős emberekkel Isaszegen, akik látták, s könnyes szemmel emlékeztek özvegy Damjanichnéról, a fejedelmien szép matrónáról, aki minden nagypénteken (férje ugyanis egy nagypénteki napon vívta ki Isaszegnél világra szóló győzelmét) – kikocsizott a Rákos patak völgyéhez, a honvéd sírokhoz és virágot helyezett a hantokra... Mindig éreztem, hogy ez a kép színpadias, sőt olajnyomatszerű, de bizonyos helyzetekben az olajnyomatoknak van igazuk: ezt várta a bukott harc után a nép hősei özvegyeitől, Szendrey Júlia magatartása nem ilyen isteni, hibás, emberibb és mégis: amikor Herczeg Ferenc kijelenti, hogy nem képes megérteni a vádat, melyet ezért a névcseréért kellett elszenvednie Júliának, ezzel a mondatával adja tudtunkra, mennyire német szívvel írt mindig Petőfi koráról és a költő közeli utókoráról.* (* HERCZEG FERENC: Szendrey Júlia és a közvélemény. Petőfi Almanach. Bpest, 1909. 359. Herczeg színművet is írt Petőfinéről (Szendrey Júlia, bemutató: 1930. febr. 28.) Ez a nagy közönségsikerű darab – címszerepben Bajor Gizivel – az oka annak a bosszantó naivságú, de igen gyakran hallott véleménynek, hogy Szendrey Júlia „az orosz tisztek szeretője volt”. A színmű második és harmadik felvonása ugyanis Kolozsvárott játszódik le 1849 telén, ahol Herczeg úgy alakítja át a Liechtenstein-legendát, hogy egy cári herceg szeret bele Júliába és Dekániné rágalmai is ilyen orosz cári változatokban jelennek meg: Júliának egyenesen Párizsból hozatnak báli ruhát a cár tisztjei, akiknek az álarcosbáljára készül stb. Nem szükséges bővebben foglalkozni Herczeg darabjának történelmietlenségeivel, elég annyit mondanunk, hogy Kolozsvárott 1849 telén régen nem voltak oroszok: a cári seregek augusztus 15-én bevonultak Kolozsvárra és 5 nap múlva, 20-án kivonultak onnan. De a Herczeg-darab óta makacsul tartja magát egyféle íratlan – a Nemzeti Színház nézőterén keletkezett – hagyomány, hogy Júlia „a férje gyilkosival” mulatozott. Hihetetlen, de Herczegnek a célja az volt ezzel a darabbal, hogy rehabilitálja Júliát, mint ahogy Szana könyve is ezzel a szándékkal íródott. Ebben a pörben az igaztalan vádlóknál is nagyobb kárt okoztak a vádlottnak az érzelmes és felkészületlen védők.)

Azoknak pedig, akik állandóan affektált szerepjátszással vádolják Júliát, éppen ezért nincs igazuk: egyáltalában nem volt tisztában saját – helyzete folytán már-már történelmi – szerepével; nem tudja, hogy „rajta az ország szeme”. Röviddel második házasságkötése előtt, 1850 tavaszán leírja naplójába ezeket a mondatokat: „Élni akarok, meg akarom kísérteni a boldogság nélküli életet. Ezt azelőtt lehetetlennek tartám...”* (* MIKES L.: i. m. 314.) Nem tudja még, hogy nincs kegyelem a nemzet özvegyei számára, nem enyhítő körülmény „a boldogság nélküli élet” sem. Ha a gyászidő alatt – a nemzet gyászideje alatt! – dobják el az özvegyi fátyolt, a boldogtalanságot nem is hiszi el nekik soha senki.

Végeredményében ezen bukott meg az élete: kárt a második házasságával senkinek sem okozott, csak egyedül önmagának. Soha a költő emlékét naplóiban, verseiben nem bántotta meg; ereklyéit gonddal őrizte, fiára, Petőfi Zoltánra hagyta, akit 1857-ben egyik szép (vállalom ezért a szóért az esztéták haragját: szép!) versében így szólít meg:

Szerelmem virága,

Kihalt boldogságom

Egyetlen zöld ága.

Az eltépett múltnak

Élő bizonysága,

A lehullott csillag

Fennmaradt sugára!

Szorosan nem tartozik ide, de megemlítjük, hogy Júlia életének legnagyobb csalódása éppen második házassága volt. Ennek a házasságnak és a 17 évi együttélés utáni válásnak a rejtélyét Mikes Lajos oldotta meg, megtalálván azt a férjéhez intézett megdöbbentő üzenetet, melyet Júlia mondott tollba halálos betegen, 1868. szeptember 1-én. Horvát Árpáddal, a neves tudóssal kortársai tapintatosan bántak a Júlia-életrajzokban; mi nyugodtan megmondhatjuk, hogy a diplomatika jeles professzorát elferdült szexuális magatartás jellemezte, a házasság az első naptól kezdve szerencsétlen volt: „benne megmentőmre véltem találni – így emlékszik halálos ágyán második férjéről Júlia – s nem másra, csak egy kéjenc állatra találtam...”* (* MIKES LAJOS: i. m. 185. Nem foglalkozom bővebben Júlia vádjaival, kívül esnek tárgyunkon. Néhány szó második férjéről: „gyalázatos buja fotográf képeit házi köröm szentélyébe oly megérthetetlen cinizmussal behozni törekedett”, „legállatiasb kéj”, „buja állati szenvedélye” stb.) Ez az aberráció idegenítette el tőle a feleségét, ez vezette Júliát ahhoz, hogy 1867-ben különvált tőle. Utolsó üzenetében első férjére hivatkozik: „Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigúnyolt olvasmányaim, de mindenekelőtt szívem arról világosítottak fel, hogy egy nő több mint csak asszony...”* (* Uo.) Öt nappal e levél megírása után – 1868. szeptember 6-án – meghalt. Hatvany Lajos szerint Júlia nem lehetett „a nő-emancipációnak úttörője, akinek Dienes András beállítani szeretné.”* (* Így élt Petőfi. V. 525.) Sohasem mintáztam Szendrey Júliából valami magyar Emmeline Pankhurst-öt, Hatvany félreértett, amikor azt állítja, hogy suffragette-ősként tisztelem Petőfinét. Nem mondtam mást, most sem, csak annyit, hogy rá is illik a mondat, ami Stuart Máriára: sokkal jobb volt, mint a híre. Ha ballépés volt második gyors házassága – az volt – balszerencsét csak reá hozott: túlontúl megszenvedett érte.

VII.

Nagyon érdekes, amikor Júlia vádlói – Ferenczi és Hatvany – mintegy monológot mondva mentegetődznek, hogy mennyire nem a „későbbi fejlemények” – vagyis a korai második nász és a „férfi mulatságok” – alapján ítélik meg Júlia korábbi egyéniségét. Természetes, hogy amikor nem képesek szabadulni az asszony második életszakaszának emlékeitől, a Balás Sándor-legendától, Dekániné jellemzésétől, amelyben rendületlenül hisznek, - mi akkor viszont nem hihetjük el nekik, hogy ezek az általuk is idézett adalékok ne befolyásolták volna őket Szendrey Júlia leánykoráról és Petőfiné-koráról alkotott ítéletükben. Nyomukban egyebet sem hallunk a Petőfi-irodalomban, mint hogy a költő és Júlia „nem voltak egymáshoz szánva” – aminek semmi más alapja nincs, mint egyedül a Júliát ért rágalmak és a dispenzációs Horvát-féle házasság. Képzeljük el, ha Jókai elesik a szabadságharcban – állítólag Nyáry Pál beszélte le arról, hogy abban fegyveresen részt vegyen -, hány életrajzírója bizonyította volna be, hogy a nem éppen példás előéletű, nála jóval idősebb Laborfalvi Rózával „nem voltak egymáshoz szánva”, s csak azért „nem adatott alkalom, hogy megízlelje a családi boldogtalanságot”, mert – szerencséjére – meghalt.

Valóban, csak a Júlia rágalmazóinak hatása alatt keletkezett ítélet mondhatja azt, hogy Petőfi házassága sikerületlen volt. Mindenki, aki életüket közelebbről látta, elismeri, hogy boldogan éltek; az összekoccanások, csípős megjegyzések, amelyekről tudomásunk van, nem egyebek, mint azok a házastársi zsörtölődések, amelyek minden házasságban – és főleg az első esztendőkben – természetesek. A „némi csalódottság” a költő halála utáni események belemagyarázása egy előző korszakba. Júlia özvegyi-éve is így befolyásolja leány-, menyasszony- és első asszony-korának leíróit. A biográfusok szinte révülésben függesztik tekintetüket Vadadi Berta Júlia-portréjára és sietnek idejében felfedezni a lelki-csírákat, melyekből Júlia későbbi vétkei nőnek ki. Petőfinéről, a gyerek-asszonyról az eljövendő bűnök halmazatára mutatva beszél az életrajzíró: „csíráik már most fejledezőben voltak a nő lelkében...”* (* FERENCZI Z.: i. m. III. 294.) Már bölcsőjében is gonosz volt!

Ezért aztán Júlia már a költő halála előtt is „dicsvágyó”, „a háziasság rovására mindinkább a közéletbe vegyülő”, férjére „káros hatást” gyakorló (Ferenczi), „különc nő”, „hóbortos”, kinek „képzelődése korán meg volt mételyezve”, és „az volt fő-fő vágya, hogy tündökölhessen” (Szana), pedig csak „cifralelkű, puccos báb”, aki „kielégületlen érzékiségben remegő idegeivel” bűvölte le a költőt, egyébként nem termett másra, mint Petőfinek „végzetes és csúfondáros vesztére.” (Hatvany). Oldalakat tölthetnénk meg a Júliára dobált mondatokkal és jelzőkkel – csak éppen jelezzük, hogy micsoda kőhalom alól kellene kiemelni a revizornak a vád és „védelem” szavaival megkövezett asszonyt.

Szó sincs arról, hogy szentté akarnánk avatni. Nagyon esendő embernek tartjuk, akaratbetegnek, végtelenül befolyásolhatónak, önállótlannak, „úgy bámulom mások erejét, és úgy megvetem saját gyengeségemet”, írta egyik napló-töredékében. Nekünk a naplóíróval szemben az a dolgunk, hogy tudomásul vegyük ezt a gyengeséget, nem az, hogy mi is megvessük őt – a lelkierő jelenléte vagy hiánya idegállapotbeli és nem kriminális kérdés: restelljük, hogy ezt a Petőfi-irodalomban most mondjuk ki először, s eddig bűnösként kezeltük azt, aki szerencsétlen volt.

De nem volt ez az állapot „bovaryzmus” sem, ahogy ezt lelki életének egyik boncolója állítja, mondván, hogy már „tíz évvel Flaubert regényének megszületése előtt” egy még nem is ismert lelki magatartást öltött fel.* (* HATVANY L.: Így élt Petőfi. III. 404.) Egyáltalában nem tehet semmit, amivel bosszús utókora meg lenne elégedve. Már a neveltetésével baj van, kifogásolják, hogy csak pesti Tenzer-féle (magyarosítva. a Lejtei Lilla-féle) leánynevelő intézetben tanult, mely „eredendő hajlamainak kedvezett”* (* HATVANY L.: i. m. III. 405.), értsd ezalatt a későbbi tobzódásait. már magában véve az is súlyos hiba, hogy az irodalom olyan ferdén ítéli meg Júlia közvetlen környezetét, anyagi helyzetét, apja társadalmi állását. Határozottan várkisasszonyként szerepel, mintha az ósdi, már akkor leomlóban levő erdődi vár a Szendrey-család ősi fészke lett volna, nem pedig egy uradalmi inspektor szolgálati lakása. Ezt az inspektori rangot is gyakran cserélik fel magasabb hatalmasságok címeivel: a főinspektoréval, jószágkormányzóéval, a bonorum directoréval – Szendrey Ignác egyszerűen csak gazdasági felügyelő volt, ilyen uradalmi tiszt volt még jónehány a Királyi-birodalomban. Nemességét is úgy hánytorgatják, mintha legalább két predikátumot ragasztott volna a nevéhez, holott egyet sem: nagyon is kurtanemes volt őkelme. Felesége jámbor polgárasszony: Gallovics Máli. Júlia születésekor a keszthelyi pap az újmajori kasznár leányának nevét még ipszilonnal sem írta, nemes származását sem tünteti fel. Az ilyen famíliát a híres-gőgös Szatmárban semmibe sem vették. Jó gazda volt Szendrey, a maga módján igen tisztességes ember, akit uradalmi elöljárói megbecsültek; ahogy mondani szokás, holta napjáig volt kenyere a gróféknál. De hol volt ő tőlük! – hol volt a lánya a nagykárolyi Károlyi konteszektől?! Egyszer végre erről írjanak Júlia biográfusai: az arisztokrácia elleni gyűlöletének, lázadó érzelmeinek magyarázatát próbálják megkeresni abban a tényben, hogy látta a nagykárolyi kastély barokk vaskapuját néha megnyílni, s a városon átkocsizni embertelen gőggel apja kenyéradóit, a grófékat és vendégeiket: egyetlen megnyilatkozását nem ismerjük, melyben dicsérte volna őket, de számtalant, melyben – éppen a honoráciorok sértett gyermekeit jellemző vulgarizmussal – bírálja a feudalizmust, s pokolba kívánja a „kiváltságos osztályokat”.

Az apja szótlan és szorgalmas szolga volt. Gyűjtött is egy kis vagyont, szerényet, amilyet már a nem-tolvajkodó inspektorok szerezhettek egy élet munkájával. Jó nevelést akart adni leányának, számára bizonyára Tenzer Lilla intézete volt a csúcs – talán mégis túlzás az inspektortól azt követelni, hogy Bécsbe küldje a lányát, a Notre Dame de Sionba vagy Párizsba, a Dames du Sacré Coeur intézetébe. Hogy „a Lejtei-féle leányintézet inkább német, mint magyar műveltségre képezte növendékeit?”* (* Uo.) – igen, ez így van: de ez akkor így volt szerte a Monarchiában, a második Ratio Educationis korában, mely igen határozott irányelveket adott a nőnevelésre nézve is. Különben a német szóra való fogás egyszerűen hozzá tartozott a „jobb házból való” gyermek iskoláztatásához; például a szabadszállási feltörekvő székbérlő, Petrovics István egyenesen német tannyelvű iskolába, a pesti evangélikusok gimnáziumába küldi Sándor fiát, aki 12 éves korában már beszél németül annyira, hogy 16 esztendős korában folyékonyan olvassa Karl Franz Van der Velde regényeit – szirup-édes szentimentalizmustól csepegő összes műveit! Nyelvgyakorlatnak nagyon jó volt, nem rontott a költőn semmit, a német nyelv erőszakolásáért. Petőfi éppen úgy hálás lehetett apjának, mint Júlia az öreg Szendreynek. Nem igaz, hogy a Tenzer-intézet németessége mintegy megrontotta Júliát, hogy „így lett Júlia számára az irodalom ismert tájak és emberek s átélt élmények ábrázolása helyett ismeretlen mesetájak, ködalakok és képzelgések gomolygó panorámája...”* (* Uo.) Ellenben az ilyen ábrázolás valóban a képzelgések megejtő panorámája – hiszen Júlia egy kor nyelvén beszélt, az 1830-40-es évek „honunk szebblelkű lányai”-nak modora, levélstílusa, szalagbetűkkel írt, selyembe kötött naplója, nagy tollrágások között írt versezetei, a zongoránál Chopin-imádata – semmiben sem  különbözött Júliáétól. Júlia és barátnője, a mindenki által okosnak, szellemesnek, műveltnek tartott Térey Mari teljes levelezését ismerjük: a Térey-lány és Júlia leveleit csak az aláírás teszi megkülönböztethetővé, egyébként tökéletesen egyformák. Két fiatal lány levélváltása ez. Miféle követelményeket is állíthatnánk fel az ilyen elmeművekkel szemben? – akár akkor, akár ma, amikor tudjuk, hogy a kor és az iskola mindig uniformizál. „Júlia képzelmét... az úri látványosságokra való folytonos készülődés tölti be...”* (* HATVANY: i. m. III. 402.) Miért? Mert a fiatal leány egy nagykárolyi bálba készül, és barátnőjéhez intézett levelében „egy pár fehér ceig” cipő (vagyis egy nagyon olcsó cipő) megvételéről beszél. Látjuk, valóban istennői mércét állítunk Petőfi választottjának. Ám ha nem a ceig báli cipőjéről recseg, hanem naplót, verset ír, akkor még szigorúbbak vagyunk hozzá: ilyenkor ő a szatmári George Sand, akire azonban párizsi bálványa csak egyetlen kimutatható hatással van: rövidre nyíratja a haját, egyébként nagyon „sivár lélek”. Bizonyos, hogy szerette a francia írónőt, de mindig elfeledjük, hogy nem ő hasonlította magát hozzá, hanem – Petőfi. Júlia műkedvelő író, nem jobb, mint a többi írogató hölgy, és semmivel sem rosszabb náluk. De ha Petőfi és Jókai túl is dicsérték, írásaiban nem volt ostoba, nem volt nevetséges – szellemileg egyáltalában nem méltatlan élettársa a költőnek. Persze a költő is megkapja a magáét a forradalmat váró Júlia szerelmes dicsérete miatt, akit jelenkorunkban már Petőfi „házi hisztérikájának” neveznek – és „Petőfi magára vessen, ha a kis Júliából olyan nagyképű trikotőz lett, aki még a forradalmi gombolyag vörös szálaiból is kék harisnyát kötött magának...”* (* HATVANY: i. m. IV. 199.) Íme: ha gyermekes boldogsággal készül a bálra, akkor üresfejű úrilány, ha a forradalomra készül, akkor kékharisnya.

Petőfiné egyáltalában nem tehet semmi olyat, ami ki ne hívná a bírálatot. Amikor Petőfi leírja, hogy 1848. december 14-én este jöttek rá a vajúdási fájdalmak asszonyára, ez Júlia bírálója szerint – komikus. Komikus azért, mert Petőfi ekkor történetesen Tacitusról beszélgetett Júliával, akit „szerelme elvakultságában magával egyenrangúnak vélt”. De amikor Petőfi utolsó levelében 1849. július 29-én azt írja Júliának, hogy majd együtt fogják beutazni Háromszéket, „mint a fészket rakni akaró fecskék” – ez már tragikus. Ne tévedjünk: nem azért tragikus, mert 48 óra múlva a levélíró halott volt, hanem – Júlia vádlói szerint – azért, mert „Petőfi nem gondolta meg, hogy az erdélyi fészekrakás a tetszvágyó asszonynak csak unalmára volna...”* (* HATVANY: i. m. V. 524. és 525.) Vagy például maga Petőfiné írta le erdődi naplójában, 1848-ban, hogy ő volt az, aki visszatartotta a harctértől, és ezért „el kellett tűrnöd miattam a gyávaság gyanúját...”* (* MIKES L.: i. m. 303.) Vagyis ez hiba volt. De amikor állítólag küldte, hogy menjen a harctérre, ez még nagyobb hiba volt.* (* VACHOTT SÁNDORNÉ (Rajzok a múltból, Bpest, 1899. II. 104-106.) egyenesen Petőfiné nyakába varrja a felelősséget azért, hogy a költő a harctérre került és ott meghalt. Ez a felfogás legkitűnőbb íróink Júlia-portréira sem maradt hatástalanul.) A legeslegnagyobb hiba pedig az volt, amikor Mezőberényben, 1849. július 18-án reggel sem nem marasztotta, sem nem küldte, hanem hű hitvestársként azt mondta, hogy bárhogyan is dönt a férje, ő kész követni őt. Az irodalomtörténet most úgy ítél felette, hogy ez az álláspont és magatartása sem volt jó, mert „egy derék, jó,gondos asszony” azt mondta volna, hogy: „Úgyis veszve van minden! minek mennél?” Mert „ennyit, Júliának egy szóval sem kellett volna többet mondania és Petőfi mentve van...”* (* HATVANY: i. m. V. 391-392.) Megdöbbenve állunk egy ilyen mondat előtt. Valóban mentve van? Ezen a képzelt mondaton függött volna Petőfi sorsa? Ha többet nem, ideje volna annyit belátnunk, hogy a Júlia elleni vádak már semmiféle mértéktartást nem ismernek.

VIII.

Nem, nem a rehabilitáció, hanem a kérdés legszigorúbb felülvizsgálata: erre van szükség. És később egy új, teljes, pontos, jó Szendrey Júlia-életrajzra, mely nem tesz többé engedményeket sem a nemzetieskedő dühnek, sem az olyanfajta freudi analízisnek, melyet az író is „kaján művelet”-nek nevez.* (* HATVANY LAJOS: Feleségek felesége. 23.) Meg kell értenünk, hogy a költő utolsó, legfontosabb életszakaszának (1846-1849) megírása előtt feltétlenül fel kell számolnunk azt a – kimondom – életrajzi dilettantizmust,mely ilyen ítéletre jutott Petőfinével szemben. Egy alapos revízió alighanem a következő döntésre jutna a Júlia-kérdésben:

1) A Liechtenstein, Balás Sándor-féle stb. irodalomtörténeti pletykák mögött semmiféle bizonyítóanyag nincs: ezek elfogadhatatlanok.

2) A kolozsvári „tobzódás” egyetlen forrásműve Dekániné cikke, melynek a köztudatba átment vádjai egy személy szerint is ismeretlen dajka állítólagos elbeszélésein alapszanak: tudományos életrajz az ilyen adalékot köteles visszautasítani.

3) Szendrey Júlia második házasságával hibát követett el: nem azzal, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”, hanem azzal, hogy nem várta meg, míg a nemzet felocsúdik fájdalmából – megsértette a szabadságharcát és annak költőjét elvesztett népet. Súlyos hiba volt, de nem olyan bűn, melyért egész életén keresztül és halála után is lakolnia kellene. A cselekmény és a büntetés torz arányáról van szó.

4) Szendrey Júlia eddigi irodalomtörténeti megítélése a fenti három vádpontnak az eredője. Ezek másféle értékelése Júlia új portréját eredményezheti. Nem kétséges, hogy hű élettársa volt a költőnek, hatása Petőfire nem lehetett rossz: az 1846-49-es években semmiféle válság vagy törés nincs a pályaképében, politikai, költői fejlődésének ez a legmagasabb íve. A filológusnak nincs oka kifogásolni a költő választását és Júlia életrajzi jelenlétét. Nem volt jobb, sem jelentősen rosszabb korának és társadalmi osztályának fiatalnőinél: sokkal inkább típus, mint ellen-géniusz, mínusz-variáns. Azt a felfogást, hogy „végzetes és csúfondáros veszte” volt Petőfi Sándornak, a leghatározottabban vissza kell utasítani.

Ismét hangsúlyozom, hogy felülvizsgálatra elsősorban a Hatvany Lajos által rajzolt portré szorul, senki bővebben és nagyobb elfogultsággal nem foglalkozott Petőfiné alakjával, mint ő. Teljesen igazat adunk Mikes Lajosnak abban, hogy Hatvany a maga Júliájában megrajzolt „egy olyan leányt, aki nyugodtan születhetett volna akármelyik fényes banknegyedi palotában...”* (* MIKES L.: i. m. 216.) Ez így igaz, az a Bovaryné, az a spleenes úrhölgy, aki Hatvany műveiben mozog, élő lány és élőlény, de ez semmi esetre sem az erdődi inspektor-lány és még kevésbé Petőfiné! Tisztelem Hatvanyban még indulatosságát is; nem ismer jól, aki azt állítja, hogy nem becsülöm Hatvany életművét: jól tudom, hogy Júliával szembeni elfogultságának is a költő iránti rajongás az alapja, de tiszteletünk sem fog meggátolni bennünket abban, hogy megalkossuk a költő feleségének új és jobb, az elfogultság és rajongás színeitől mentes arcképét. Megnyugtathatom az aggódókat, ha azzal a módszerrel közeledünk a Júlia-problémához, melynek alapja a tények tiszteletben tartása, úgy az új portré nem fog hízelegni Júliának a „negatív hősnő” eddigi vonásaival; határozottan színtelenebb lesz, fényképszerűbb: hisszük, ezért élethűbb. A revízió szürkítéssel, egyszerűsítéssel fog járni, Júlia hibái emberi gyarlóságokként fognak előtűnni, nem görög kórusok átkaitól kísért vétkekként: így kerül Júlia pontosan arra a szintre, amelyet megérdemel.

Tudom, hogy ezt a szándékot, ezt a revíziót az idősebb generációból még sokan ellenérzéssel, lehet hogy tiltakozással, céljaim félreértésével fogadják, ahogy nem egy helyen így fogadták a költő családtörténetére vonatkozó új kutatásokat vagy halála és szabadságharc-kori szereplése történetének felülvizsgálatát. Mindegy: ezt éppen úgy keresztül fogjuk vinni, mint az előző vállalkozásokat. Nem igaz, hogy „a költő felesége emlékének megtisztítása” késztet erre, int a védelemre vállalkozó elődeinket. Minket már filozófiánk, a bizonyított tényeken nyugvó történetfelfogásunk, korunk sugallata, egy emberi nemesedés késztet arra, hogy végre befejezzük ezt a nagy nemzeti boszorkánypörünket és a Petőről szóló irodalomból eltüntessük az özvegy máglyájának fekete foltját.

Forrás: internet