Tárkányi Béla (1821-1886): A honfirab

 
I.
Győz, s a honügy szent romjain
A párt kevélyen felkacag;
A honfi bére lánc leve,
S elátkozott börtönfalak.
A honfi keblén iszonyú
A kin és lelki háború.

A rémes ajtó fölzörög,
Belépnek a rab magzati,
S a leghűbb nő betántorog
Még egyszer búcsút mondani,
A honfi enyhe, öntudat,
Vigaszt apának ez nem ad.

Elválnak: Isten őrzi csak,
Hogy szivök szerte nem reped.
Még egyszer áldja meg nejét,
Még egyszer a két gyermeket;
A fal nyög és sir a bilincs,
Részvét csak ember szivbe’ nincs.

’De hát leányom oly soká
Hol késik?’ így szól a fogoly;
S alig szól, jő a szende szűz,
Szemén a szivharc könye foly.
A szenvedő  k e g y  benne lelt,
Ha földre szálla, testlepelt.

Jön, és a rab nyakába hull;
A rab szemén uj köny retteg,
’Vedd leányom, végáldásomat!’
„Nem, én végáldást nem veszek.
Apám tenéked élni kell!”
A rab sohajt és nem felel.

II.
Hófergeteg csatája közt
Fagyasztó rémes éjjelen
Kietlen erdők utjain
Elszántan egy rabló megyen.
S a bősz vihar zugásinál
Vén cserfa mellé lesbe áll.

És im jön egy levélvivő:
’Ember megállj, mi hirt viszesz?’
A rabló földre sujtva őt,
Kérdé s szivének tőrt szegez.
Kiált az: „Véritéletet!”
Ez: ’Mentsd meg értte éltedet!’

A hirnök élte mentve van,
Rabló kezében a levél;
A nagy merénynek hire fut,
De a vad erdők titka mély,
Haragra gerjed a király,
A rab reménye füstbe száll.

Borult az ég, ordit a szél,
Ropogva zúg a fergeteg,
S a zord vadon vak éjjelen
Csupán a rabló nem remeg;
Hiv utitársa van vele,
Elszánt merészség a neve.

És im jön a levélvivő:
’Ember megállj, mi hirt viszesz?’
A rabló kérdve rárohan,
S a gyáva szivnek tőrt szegez.
Kiált az: „Véritéletet!”
Ez: ’Mentsd meg értte éltedet!’

Rabló kezében a levél
De el nem éri semmi kém.
„Ki volt az? Isten angyala,
Szól a király, vagy éji rém?”
S szelidebb érzet szállja meg,
A rab fölött remény lebeg.

Virányos erdő árnyain
Szép holdvilágos éjjelen,
Az uj tavasz szellőivel
Merengve, a rabló megyen.
Hinnéd, hogy a völgy dallosa,
Ha nem rémitne kardvasa.

A kélt hirnökre rárohan,
S a földre sujtva egyiket
A másik elfut: ’Mit hozál?
Felelj, ha kedves életed.’
„Kegyelmet!” – Ugy Isten veled,
Áldás kövesse léptedet!’

A rabló mély vadonba tűnt,
Nyomába senki nem talált.
A hirnök ment, s a szenvedő
Rab elkerülte a halált.
Nyakába hű nő s gyermekek
Öröm könyek közt csüggenek.

S ekkor betoppan egy lovag,
Sötét vas öltöny fedte őt,
S a honfinak két iratot
Ad által szörnyet s meglepőt:
„Olvasd el – így szól – s tűzbe vesd!”
Az olvas és sápadni kezd.

Olvassa véritéletét,
A hős vasarcát fölfedé,
S alóla Isten angyala,
A honfi lánya tűnt elé.
Apa mikor volt boldogabb,
Mint e kimentett honfirab?

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.