Jókai Mór (1825-1904): Prolog – a budai népszinház megnyitására

Hazátlan bolygott szerteszét az árva
Dusgazdag ősök koldus gyermeke.
Hazátlan,… árva,… koldus egy személyben.

Nagy ősapái fényes ajtajánál
Nyelvét nem értő zsoldos álla őrt.
Ott benn szivéhez nem rokon lakott.

E hontalan árvája a hazának
A  múzsa  volt, az ihlet szülte múzsa:
A vándor úton tengő szinművészet.

„Mit jársz? Honnan jövél? Hova sietsz?
Mi dolgod a világban, mit mivelsz?
Mi utazásod célja, mért bolyongsz?

Felelt a bujdosó: „égből jövök,
Dicső napoknak fényét hirdetem.
Tanitok sirni, ott, hol sirni jó.

Ébresztek alvót, szitok szent tüzet;
Feltámasztok halottakat. Reményt
Gerjesztek régen elfásult szivekben.

Megüldözöm a bünt, kigunyolom
A dölföt, bátran szembeszállok
Uralkodó előitéletekkel.

S a mit némán tanit az ég fölöttünk,
Tanit minden füszál e földön itt;;
Tanit a beszitt édes anyatéj;

Miről regélnek halkan, holt betük;
A mit susognak szótlan szellemek;
Miről beszél minden sziv dobbanás;

Azt,… azt az égő, élő tudományt,
A mindig érző, vérző honszerelmet,
Én azt forró szavakban hirdetem.

Oh szent Budánk!… Oh nagy királyainknak
Emlékitől napfényes ősi várunk!
Mely elmult századokra átvilágolsz.

… Oh szent Budánk! Egy hosszu szenvedésnek
Sötét emléke!… elvérzett hazának
Rabbá lett gyászos özvegy asszonya!

Ily gyermeket te nem fogadhatál be
„Menj, vándorolj!” mondák a bujdosónak,
- Ment az; de szive mindig visszavonzá.

- - Sok fájt!… Ha mind el kéne mondani,
Öröklét lenne; ám legégetőbben
Fájt, hogy Budán nem szólhat a magyar.

Egykor szavát, a mit Budán kimonda,
A  három tengerpart viszhangozá
És mind a három tenger őt uralta.

És most is van még  három tengerünk:
A  könny-, a vér-, s a   csalfa  délibáb
- És a magyar nem szólhatott Budáról!

… De szárad a köny, de hullámzik a vér;
S a délibáb nem csalfa vak remény:
Közel van a küzdőknek már a part.

Küzdőknek  első réve,  múzsalak!,
Légy üdvözült: te első kő  a műből
Mely háromszázad óta romba fekszik.

Következzék utánad nemzetünknek
Jobb létéből mind az, mi még csak álom,
De olyan álom, melyért meghalunk,

Te, élő képe voltál nemzetünknek:
Kivül-romnak tekinthető falak;
De benn  az élő szellem temploma.

Kit a közöny már eltörlésre itélt;
A honfi buzgalomnak egy szavára
Az élet élő iskolája lől.

Hirdesd a s zót, a mely életre hítt;
Ez szült, ez volt anyád, ez életed.
E szóban, gondolathoz hű maradj.

Nem tréfák puszta játszi szinhelye:
Oltár e ház, hová áldozni jár
Művész, és honfiművészt pártoló,

Nevednek hogyha hiven megfelelsz,
A  nép  meglátja benned önmagát
S – erényiben még jobban megszilárdul.

Te szólj  az elmult fényes századokrul,
A  tett  beváltja egykor majd szavad,
S következnek még fényesb  századok.

És ujra nagy lesz egykor a magyar;
És ujra fényes ősi Buda vár;
… Hallgassa meg magyarok Istene!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.