Petőfi Sándor (1823-1849): A koldús sírja

Mint vadállat, mely halálát sejti,
A vén koldús puszták közepébe
Bujdosott, és élte maradékát
Ott a puszták közepén tevé le.

Holttestéhez a szegény legények
Elvetődtek, néki gödröt ástak,
Felköték botjára tarisznyáját
S így tüzék le a botot fejfának.

Ott a fa- s bokor-nélküli rónán
Áll a kis domb egyszerü jelével,
S te, természet, elhagyottak gyáma,
Vadvirágok- s füvekkel födéd el.

Ilyen a sors! Egykor, életében
Szennyes rongyok lengedeztek rajta,
S ime sírját napkeletnek minden
Szőnyegénél szebb szőnyeg takarja.

De ez mindegy; ő rá nézve a fő,
Hogy elérte végre nyugodalmát…
Ki gondolná? Mily zajos, mi vészes 
Volt a pálya, melyen ő futott át.

Oh ez a kéz, a mely vénségében
Ezt a száraz, görcsös ágat fogta,
Ifjusága teljes erdejében
Harcok fényes kardját villogtatta.

Ott forgott ő a csaták tüzében,
Ott adá véréből áldozatját
Az uraknak birtoka- s  jogáért,
Kik őt később éhenhalni hagyták.

Csakhogy elhalt! Most feledve minden,
Nyomorúság és a harci lárma.
Csendes, néma a világ körüle,
Zavaratlan földalatti álma.

Néha száll csak egy-egy kis madárka
Fejfájára s ábrándos dalt zeng ott…
Mit dalolhat a madárka fejfán,
Olyan fejfán, a mely koldúsbot volt?

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.